A modern amerikai jazz aranykorának mai magyar krónikása
Márton Attila idén júliusban lesz 86 éves, és elképesztő vitalitását mutatja, hogy nemcsak a mai napig elmaradhatatlan vendége a hazai jazzkoncerteknek, de élményeiről folyamatosan tudósít is. Műfajtörténeti munkáját sosem hivatásként (megélhetési forrásként) végezte, hanem külkeres munkája mellett, nyugdíjba vonulása óta pedig mindenhol publikál, ahol erre fogékonyak.
Márton Attila úgy lett a műfaj jelentős hazai krónikása – tevékenységéért 2017-ben megkapta a Magyar Jazz Szövetség Pernye András-életműdíját –, hogy jazzaktivitása voltaképpen az utóbbi évtizedekben bontakozott ki (bár 1977-ben ő nyerte meg a Nemzetközi Jazz Föderáció Jazz Forum című folyóiratának pályázatát). Merthogy a hatvanas évek végén az új gazdasági mechanizmus lehetővé tette, hogy a legkiemelkedőbb iparvállalatok saját külkereskedelmi tevékenységet folytathassanak, függetlenül a rossz emlékű impexektől. Így a miskolci gyökerű mérnök már a hetvenes években a délkelet-ázsiai térségbe utazhatott, a rendszerváltozás előtt párttagsági igazolvány nélkül is tucatnyi távoli országban megfordulhatott, mi több, egészen Ausztráliáig és Új-Zélandig jutott.
A nemrég megjelent Jazzikonok és -társutasok című könyve már a harmadik a sorban, melyben portréit, tanulmányait, koncert- és lemezkritikáit ebben a formában is elérhetővé teszi (a korábbiak: Hivatásos jazzrajongó, 2016; Hegyvidéki muzsika, 2020). Fontos, hogy a kötetben olvasható írások eredetileg a Gramofon – Klasszikus és Jazz című periodikában jelentek meg, azaz a szerző kezét egy-egy téma kibontásakor megkötötték a terjedelmi korlátok. Miközben a műfajba ő is akkor – az ötvenes-hetvenes években – szeretett bele, amikor az a legprogresszívebb időszakát élte, és csak úgy ontotta magából a régóta kanonizált muzsikusokat.
A kétszáztíz oldalas kötet első harmadában Márton Attila olyan egykori afroamerikai zenésznagyságokra emlékezik, mint Charlie Parker, Louis Armstrong, Charles Mingus, Wayne Shorter, Dexter Gordon, Ornette Coleman, Jimmy Smith vagy Miles Davis. A nők közül pedig Sarah Vaughan és Dinah Washington. Mindössze az osztrák származású, de 1958-tól az Egyesült Államokban élő Joe Zawinul az egyetlen, aki európaiként érvényesülni tudott az amerikai modern jazzben. Meg persze ott van az 1956-ban Magyarországot elhagyó, oda 2006-ban visszatelepült jazzvibrafonos-dobos-zeneszerző Tommy Víg és a már a tengerentúlon született, hazánkban a rendszerváltozás után többször megfordult, a Benkó Dixieland Banddel és a Bohém Ragtime Jazz Banddel számos közös felvételt készítő jazzklarinétos, Joe Murányi. De voltaképpen az ő példáik is azt erősítik, hogy Márton értelmezésében a jazz alapvetően modern, fekete és amerikai.
A kötet második részében a szerző a jazz és a társművészetek (fotó, film, képzőművészet, irodalom) kapcsolatát boncolgatja hosszasan (különösen a jazz és a fotó területén van elemében), a harmadik részében pedig a társutasokat mutatja be. Például a neves amerikai rádióst, a vasfüggönyön innen megkerülhetetlen Willis Conovert (1920–1996) vagy Pannonica de Koenigswartert (1913–1988), a brit–magyar származású bárónőt, a jazztörténet egyik legjelentősebb mecénását. Tehát megint olyanokat, akik a modern jazz aranykorában voltak meghatározóak.
Ahogy nyolcvanötödik születésnapja alkalmából Márton Attila a jazz.hu-n nyilatkozta: „Én – azt hiszem – zenei mindenevő vagyok. Alighanem több száz vagy egy-kétezer muzsikus művészi tevékenységéről vannak ismereteim, de ehhez kell hét évtized, ami nekem – Istennek hála – megadatott (úgy 1955-től napjainkig). Ahogy mondani szokás: zene nélkül lehet élni, csak nem érdemes. A zene világa óriási, mindenki megtalálhatja benne a saját ízlésének, lelki alkatának megfelelő stílust, irányzatot. Nem is lehet olyat állítani, hogy én a fúziót vagy a nagyzenekari jazzt nem szeretem, hiszen mindegyikben találhatsz jó és rossz zenét, vagy pusztán olyat, ami tetszik, illetve olyat, amit elutasítasz.”
Márton Attila: Jazzikonok és -társutasok, Gramofon Könyvek, 2026
