Meghalni megy a színpadra a Tankcsapda

Még mindig nem unják legismertebb slágerüket, a Mennyország touristot, koncertet csak legvégső esetben mondanak le, a színpadon pedig mindig van legalább négy tartalék gitár, amelyeknek ráadásul saját nevük is van – derül ki abból az exkluzív koncertfilmből, amelyet az idén 35 éves Tankcsapdáról készített a Petőfi Kulturális Ügynökség. A film – amelyben az interjúrészletek mellett 18 Tankcsapda-szám is elhangzik – június 17-én debütált a Hajógyár YouTube-csatornáján.

A koncertfilmben 18 – teljes egészében felvett – dal hangzik el, többek között A világ posztol, a Fiúk ölébe a lányok, a Félre a tréfát vagy a Nem hagylak el, de olyan ikonikus Tankcsapda-slágerek is, mint az Adjon az ég, az Örökké tart vagy az Ez az a ház. Megtudhatjuk, hogyan készül a banda a koncertekre, hogyan reagálnak arra, amikor a kezdésre várakozó tömeg a Tankcsapda nevét skandálja, és miért mondják magukról azt, hogy „meghalni mennek a színpadra”.

Koncertet csak a legvégső esetben mondanak le – volt, hogy Fejes Tamáshoz mentőt akartak hívni, ám a dobos ragaszkodott ahhoz, hogy előtte végigjátssza a dalokat, de Lukács László és Sidlovics Gábor is állt már színpadra törött lábbal, frissen műtött állkapoccsal.

A Hajógyár YouTube-csatornáján található koncertfilmből kiderül az is, hogy mennyire sokszínű a közönségük, van-e kedvenc Tankcsapda-daluk, és mekkora kihívást jelent 35 év után megújulni – megtartva közben azt a Tankcsapda-képet, amelyet az emberek kialakítottak róluk.

És hogy miért állt elő a Petőfi Kulturális Ügynökséghez tartozó Hajógyár koncertfilmmel? Kezdjük egészen messziről! A magyar popkultúra epicentrumában a koncertek állnak, már az első magyar popfilmek is azokra épültek. Az Ezek a fiatalok  (Banovich Tamás, 1967) és az Extázis 7-től 10-ig (Kovács András, 1969) egyaránt az élő adás varázsát kapta el, és ott van az Illés 1981-es nosztalgiafellépéséről készült, szerény című A koncert is (rendezte: Koltay Gábor). Már 1978-ban is láthattunk nyugati koncertfilmet magyar moziban: A dal ugyanaz marad (The Song Remains The Same) című, a Led Zeppelin 1973-as New York-i fellépését megörökítő alkotást. Hogy afféle pótléknak számított, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sokan magnóval a kabátjuk alatt ültek be a moziba, és rögzítették. Nyugati lemezekért akkoriban a Múzeum körút kapualjaiba jártunk, és félhavi fizetésbe került a The Song Remains The Same (A dal ugyanaz marad) című dupla bakelit. Az, hogy élőben lássuk a Led Zeppelint, olyan képtelenség volt, mint hogy a harmincas évek után újra Zeppelin léghajó vessen árnyékot a budapesti belvárosra. 

Aztán négy év múlva, 1982-ben a magyar mozikba került az AC/DC 1979-es, még Bon Scott-tal rögzített párizsi fellépése, a Szóljon a rock!. Ekkor már csúcsra járt az AC/DC-kultusz, és a Világ Ifjúságából megtudhattuk, hogy Bon Scott emlékére igazi harang szól a koncerteken.

Nem mindegy, hogy mit nevezünk koncertfilmnek, mert például a Kopaszkutya című Szomjas György-alkotásban is vannak ugyan koncertjelenetek, de olyan erős a fikciós szála, hogy emiatt egyértelműen játékfilmnek tartjuk. Az Illés-mozihoz is sok interjúrészletet forgattak, de az – mint a címe is utal rá – az élő fellépés köré szerveződik. A Magyar Televízió is számos koncertet vett fel és adott le a nyolcvanas években (Roxinpad sorozat: Edda, Korál, Karthago, Bikini, Beatrice, R-Go stb.), de azok alapján egyértelmű volt, hogy az operatőrök, a vágók és az adásrendezők abban az időben még csak tanulták a koncertfilm műfaját.

Aztán Zsombolyai János a Live in Budapest című Queen-filmmel szintet ugrott: megmutatta, hogyan kell nemzetközi szintű, professzionális, atmoszférateremtő, remek ritmusban megvágott, az eredeti élményt hűen visszaadó koncertfilmet készíteni. A rendszerváltás után szinte minden profi zenekarnak készült koncertfilmje, majd DVD-je, ma pedig már streamelni lehet a nagyobb bulikat, vagy éppen megosztani őket a YouTube-on. Abban az időben, amikor mindenki azonnal posztolja a telefonnal rögzített, rossz minőségű felvételeit a közösségi platformokon, különösen fontos professzionális, a koncertélményt hűen visszatükröző, technikai szempontból kifogástalan és rendezői víziókat sem nélkülöző filmekkel előállni. 

A trió 35 éves születésnapját ünneplő film több mint egy koncert atmoszferikus dokumentációja, hiszen remek beszélgetések is készültek a zenekar tagjaival (Lukács Lászlóval, Sidlovics Gábor Sidivel és Fejes Tamással). A bandának a debreceni Lovarda Hallgatói Kulturális és Konferenciaközpontban december 29-én elővezetett show-jában az is jó, hogy klubkoncert, amelyen minden emberléptékű. Kis túlzással olyan, mintha a debreceni Gambrinus közben találkoznánk Lukáccsal, és rajongók módjára megkérdeznénk tőle: „Mikor lesz új lemez?” Aki debreceni, vagy diákként élt néhány évet a városban, tudja: a zenekar tagjai úgy válaszolnak a kérdésekre, mintha az iránt érdeklődnénk, hogy jár-e még a 31-es busz.

Miközben best of setlistet kapunk (Ez az a ház, Adjon az ég, Fiúk ölébe a lányok stb.) a szokásos profi Tankcsapda-megszólalással és látvánnyal, pályájuk sikereit és nehézségeit egyaránt átélve olyan közel érezhetjük magunkat a zenekarhoz, mintha a volt tanítóképző árkádja alatt futnánk össze velük: ott, ahol a zenekar első próbahelye volt 1989-ben.

A most bemutatott Tankcsapda-koncertfilmet megelőzően a Petőfi Kulturális Ügynökség 2022-ben a Carson Comával, 2023-ban pedig Azahriah-val forgatott exkluzív koncertfelvételt.

Fotók: Antal Dániel / Kultúra.hu