Bendegúz, a Mátra sárkánya

Ha valaki arról akarna minket meggyőzni, hogy a Mátrában valamikor sárkányok éltek, biztosan hitetlenkedve néznénk rá. Még akkor is, ha érvelését azzal is alátámasztaná, hogy már az 1700-as években így gondolták, sőt, tudományosan publikálták is a sárkánycsontok felfedezését. Ezen a ponton már gyanítanánk, hogy itt többről lehet szó puszta mítosznál. Itt jön képbe Bendegúz, a Mátra Múzeum egyik leghíresebb lakója, egy barlangi medve csontváza, melynek rokonait egykor sárkánynak hitték.

Utazzunk vissza az időben úgy 50 ezer évet, az utolsó eljegesedés idejének közepére, amikor még a mátrai tájat különös, nagy testű állatok népesítették be: gyapjas mamutok, őstulkok, gyapjas orrszarvúak, óriásszarvasok, barlangi hiénák és természetesen barlangi medvék.

A barlangi medve a pleisztocén egyik jellegzetes állata volt. Küllemében hasonlított mai rokonára, a barna medvére, de annál jóval nagyobb testű volt: testhossza elérhette a 2,5 métert, marmagassága meghaladta az 1,5 métert, súlya pedig az 500 kilót is túlléphette. De hogy lett ebből a tiszteletet parancsoló méretű állatból sárkány?

A barlangi medvék gyakran vonultak be a hegyek üregeibe, hogy ott aludják át a telet. Sok közülük ott is pusztult el, csontjaik pedig szépen konzerválódtak a barlangi üledékben. Az elmúlt évszázasok emberei gyakran találtak ilyen maradványokat a Kárpátok barlangjaiban, és mivel ők még mit sem tudtak evolúcióról, jégkorszakról vagy kihalt fajokról, ezeket a különös maradványokat koruk tudományos ismeretei alapján értelmezték.

Az 1700-as években egy eperjesi favágó például medvecsontokat talált egy barlangban, és lelkesen elvitte azokat a helyi kirurgusnak (az orvosnál alacsonyabb képesítésű gyógyító, foghúzással, érvágással, sebek kezelésével foglalkozott – a szerk.), Johann Patersonius Hainnak. Ő pedig valóban sárkányként azonosította a leletet, majd egy német folyóiratban le is közölte a felfedezést. Így született meg a Kárpátok sárkányai mítosz, amely csak a 19. század végén kezdett elhalványulni, amikor a tudomány végre rendet tett a csontok között.

Bár a sárkányteória izgalmas, a barlangi medve élete is bőven tartogat érdekességeket. A fogazatuk alapján ezek az állatok főként növényevők lehettek: hajtások, bogyók, gyökerek alkották étrendjük nagy részét, bár valószínűleg nem vetették meg az alkalmi állati fehérjét sem.

A Mátrából sajnos kevés ilyen lelet került elő – Bendegúz sem mátrai példány –, de a közeli Bükk barlangjaiban százával találtak barlangimedve-csontokat, például a Suba-lyuk vagy az Istállós-kő barlangjában. A Mátra környéki kavicsbányákból viszont gyakran kerülnek elő más jégkorszaki állatok, például gyapjas orrszarvúak, lófélék vagy épp óriásszarvasok maradványai.

A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy az ősemberek tisztelték a medvét, egyes kultúrák szent állatként tekintettek rá. Ugyanakkor vadásztak is rá, ez pedig nem kis bátorságot jelentett akkoriban. A medve csontjait, különösen a karmokat és szemfogakat talizmánként, ereklyeként is felhasználták, a húsát elfogyasztották, így aki elejtett egy ilyen óriást, méltán büszkélkedhetett vele a törzsi tábortűznél.

A legutóbbi eljegesedési időszak csúcspontján, mintegy 25 ezer évvel ezelőtt a jégtakaró a legnagyobb kiterjedését érte el, majd gyors felmelegedés vette kezdetét, ami jelentős átalakulást idézett elő a növénytakaróban is. Mivel a barlangi medvék elsősorban növényi eredetű táplálékot fogyasztottak, élőhelyük megváltozása végül a faj kipusztulásához vezethetett.

Bár ma már nem hisszük őket sárkányoknak, azért továbbra is tiszteljük és csodáljuk őket, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 2017-ben a barlangi medvét az év ősmaradványának választották.

Köszönjük Fodor Rozáliának, az MNMKK MTM Mátra Múzeuma igazgatójának és főmuzeológusának a szakértő tárlatvezetést.

Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu