Megpihennek szárnyaid ‒ Emlékezés két dalban

A nemrég bemutatott, Megpihennek szárnyaid című emlékfilmben egy-egy dal hangzik el Póka Egon és Szappanos György emlékére, és az azokat előadó zenészek is megszólalnak. Az alkotás első fele Pókára összpontosít ‒ az ő tiszteletére elhangzó szám, amelyet zenésztársai feldolgoztak, a Hobo Blues Band Tábortűz mellett című 1990-es lemezén szerepelt. Az akkori sajtó szerint az album dalai „azokról szólnak, akik különféle okok miatt elhagyták az országot, és most mégis visszatérnek”. Ez volt az egyik első lemez, amit a rendszerváltáskor megalakuló MMC Records adott ki.

Hobo 1990-ben egy interjúban így fogalmazott A látogatóról: „Végül egyszerű történet felé vittem a szöveget, amelyben Rómeó román, Júlia magyar. Nem ítélkezni, hanem a szeretetet és az aggodalmat ábrázolni ‒ ez volt a fontos, és nem az, hogy az első sorból énekeljük a Himnuszt.”

A film második felében Szappanos Györgyre emlékeznek a zenészek, zárásként pedig előadják Mohai Tamás Mára nincs több kérdés című 1992-es szerzeményét, amely Szappanos számára különösen kedves volt, és Barán Attila ötletgazda szerint zenei világa és a benne felsejlő hangulatok illettek a produkció víziójához. (Szappanos a Háború együttesben játszott együtt Mohaival.)

A beszélgetéseket felsorakoztató és a zene nyelvén is megszólaló emlékezés József Attila Le vagyok győzve című versének a Hobo Blues Band által megzenésített változatával kezdődik. A film üzenetét a rövid főcímet követően a Jimi Hendrix nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett koncert prózai részlete körvonalazza: „Ma ezen a keresztúton találkozni és ünnepelni jöttünk a két művészt. A dalok egy időben történő előadása és rögzítése egyszerre teremti meg, hozza el az »itt és most« kifejezéseit. Az előadók egymás jelenlétét érezve válaszokat, interakciókat teremtenek társaikra reagálva. És itt még várt ránk egy nagy találkozás, egy összetartozás.” A szöveg alatt hangszerekkel berendezett színpadképet: a Budapest Music Center koncerttermét látjuk, ami jelzi, hogy a közös zenélésé lesz a főszerep.

Mind A látogató, mind a Mára nincs több kérdés a rendszerváltás korszakából való dal, amelynek szabadsága azoknak a zenészeknek az életében, akik már a szocializmus ideje alatt is zenéltek, különösen fontos volt. A látogatónak a fúvós szekció, valamint Tóth János Rudolf és Lékó Stefánia énekes duója adott pluszt. A Mára nincs több kérdés melankolikus világát a színpadon használt fények és a vonósok erősítették fel. A két dal szövegében is nagyon eltérő: a Mára nincs több kérdés az egyéni érzelemkifejezésre koncentrál, A látogató pedig, ahogy arra Hobo nyilatkozatából következtethetünk, a kilencvenes évek elejének kollektív élményét igyekszik átadni.

Az előadók a két dal felvezetéseként emlékeket osztanak meg, és megfogalmazzák, mit jelentett számukra a két zenész. A beszélgetések során kiderül, hogy Barán Attila zenész, a film ötletgazdája a nyolcvanas évek végén figyelt fel Póka Egonra, és a basszusgitárjátéka igen nagy hatással volt rá. „Az egész jelenség, valahogy rajta ragadt meg a szemem” ‒ emlékezik.

Tóth János Rudolf, aki a Bergendy-együttes és a HBB tagja is volt, az 1974-es Metro együttes alakulásáról beszél. Kékkői Zalán elmeséli, hogy amikor kiskorában látta a Szomjas György által rendezett Kopaszkutyát (1981), még semmit sem értett belőle, és csak azt vette le, hogy „ez valami nagyon laza dolog”. Az interjúrészletek átvezetéseként természeti képek és emlékszövegek is megjelennek.

Barán Attila érzelmi alapon választotta ki a dalok feldolgozásaiban közreműködő zenészeket ‒ az volt a víziója, hogy olyan zenészekkel játsszon, akik mind a két művészhez kötődnek, és őt is köti hozzájuk valami. A kapcsolódás motívuma az a beszélgetések során többször felsejlő szellemiség, amellyel az újabb generációk egyrészt a zenészekkel való barátságuk, zenésztársi és/vagy mester-tanítvány kapcsolatuk révén, másrészt a Póka Egon és Gyimesi László által 1994-ben alapított Kőbányai Zenei Stúdióban ismerkedtek meg (az iskola történetéről itt írtunk – a szerk.). Barán egy interjúban arra is kitér, hogy a kilencvenes évek végén látta, hogyan építette fel a basszusgitáros az intézményt. Magyarország számára, amely a felsőfokú populáris zenei oktatás intézményesítésének még mindig csak az elején jár, különösen fontos a stúdió történetének dokumentálása. A Budapest Music Center, amely nem csak a dalok felvétele és a beszélgetések helyszíne volt, szintén fontos intézménye a magyar zenei életnek. Igaz, erőteljesebb szerepet tölt be a kortárs klasszikus zenében és a jazzben, mint abban a populáris zenei közegben, amelyhez Póka és Szappanos köthető, ám Barán Attila és Garami Gábor, aki kérdezőként van jelen, választ ad a döntés okára.

Ez az ok maga Gőz László, aki jelen volt a populárisabb zenei stílusok hetvenes évekbeli berobbanásánál (noha a 180-as csoport tagjaként jellemzően nem a mainstream vonalon mozgott, mint Póka, játszott például az LGT-vel is). Megszólaltatása a film meghatározó része lehetett volna, és annak éppen ez az egyik legnagyobb hiányossága. Aránytalanságként hat továbbá, hogy Póka Egonra és arra, hogyan hatott a későbbi generációkra, nagyobb hangsúly kerül a közel egy óra alatt, mint Szappanos Györgyre. Ennek egyik oka nyilván az, hogy míg Póka a hetvenes évektől meghatározó alakja volt a magyar rockzenének, Szappanos György későbbi generáció képviselője. Ezt a fókuszkülönbséget enyhíti, hogy a Mára nincs több kérdés szerzője, Mohai Tamás gitáros-énekes szerepel a filmben, míg Hobo nem.

A Megpihennek szárnyaid a két zenésznek a későbbiekre való hatása és a Kőbányai Zenei Stúdió jelentősége mellett a basszusgitár köré felépülő magyar hangzásvilágról szól, amelyet esetleg a magyar mainstream rock-blues bemutatásának nevezhetünk. A film elején elhangzó szövegnek megfelelően a generációk közti kapcsolat erejét és a közös zenélés örömét közvetíti, és a zenészbarátságok természetéről akar beszélni. Nem törekszik teljességre. A néző a magyar rock egy olyan szeletébe tekinthet bele, amelynek a basszusgitár és a bluesos hangzásvilág a központi eleme.

A nyitóképen Barán Attila és Tóth János Rudolf a Megpihennek szárnyaid című zenés dokumentumfilmben. Fotó: Bikali Sándor