Mehringer Marci: Tudatosan elengedtem az önpusztító rock and roll életérzést

Hogyan kristályosodott ki és állt össze a Szabadság, szerelem című lemezed?

Szerettem volna egy olyan lemezt csinálni, ami az aktuális énemet tükrözi és amire büszke lehetek. Persze, amint kiadtuk, úgy éreztem, lenne mit változtatni rajta, tudnék jobb megoldásokat, de ez így van rendjén – ha nem érezném ezt, akkor az azt jelentené, hogy megrekedtem. A témája egy hosszú folyamat során alakult ki. Az elmúlt évek alatt csináltunk egy halom demót, amik alapján szépen megtaláltam magam. A két évvel ezelőtt elkészített A bálban című EP-n mindenféle zene volt, és teret adott arra, hogy rájöjjek, mit szeretnék csinálni és mit nem. Rájöttem például arra, hogy nem vagyok rapper és nem is akarok az lenni. Rájöttem, hogy nem vagyok rocker és nem is vágyom arra, hogy az legyek.

Viszont meg lehet azt csinálni kifejezetten izgalmasan és jól, erre teszek kísérletet a lemezzel, aminek a témája adott volt – elég, ha az elmúlt időszakban átélt országos szintű feszültségre gondolunk.

Mikor és minek hatására ismerted fel, hogy érdemes hatáskeltő módon szólnod az emberekhez?

Tavaly a Szar az élet című, teljesen random született dal után kezdett el kikristályosodni és tudatosulni bennem, hogy feladatom az, hogy gondolatokat ébresszek az emberekben. Ezt követően és ennek fényében született a Szeptember végén (Stressz), ami megint egy éles kritika volt, viszont minőség tekintetében túlszárnyalta az elődjét. Az ezekben már jelen lévő, Petőfi-féle forradalmi hangulat és a Presser Pici bácsival való találkozásom adta meg az új lemez „Szabadság” részét, míg a „Szerelem” részét megadta a huszonéves fiatalkorom, az abban jelen lévő szerelem.

A követőid közül többen is Petőfihez hasonlítanak. Mi a véleményed erről?

Fura élmény, mert nem sok közöm van hozzá azon túl, hogy szeretem a verseit és sok tekintetben inspirálta a zeném – végső soron ő a lemezem címadója is. Sokan a Budapest parkos koncertem plakátján látható kép miatt kötnek össze vele, mert hasonlóságot látnak köztünk. Ez a hasonlóság egészen addig nem tűnt fel, amíg az első kommentelő szóvá nem tette.

Sokan figyelnek rád, rengeteg emberre vagy hatással. Hogyan tudod elkerülni a megfelelési kényszert, és hogyan tudsz továbbra is oldottan, könnyedén alkotni?

Úgy, hogy szem előtt tartom, hogy alkotás közben nem szabad foglalkoznom ezzel a figyelemmel. Ha dalszövegírás közben azon gondolkodnék, hogy vajon mit fog szólni ehhez a közönségem és milyen hatással leszek az emberekre, beleesnék az öncenzúra csapdájába. Épp ezért nehéz feladat elválasztani és függetleníteni egymástól az alkotói és a koncertezős időszakot. Jó, ha a kettő elkülönül egymástól – nem csak mentálisan, idő tekintetében is –, de ez Magyarországon nem igazán kivitelezhető anyagi okok miatt.

Az alkotás folyamatán kívül persze érzem a felelősségem. Az egész iparágnak nagy felelőssége és hatása van, ez látható volt a kormányváltás ideje alatt, amikor sok előadó arra használta fel ezt, hogy elmondja a hallgatóinak a véleményét, ami szemmel látható módon bejött. De nem gondolom túl a dolgot. Senkinek sem vagyok az apukája, és tanár sem vagyok, akinek tanítania kéne.

Mindeközben nem versenyzek más előadókkal, minden sikernek örülök, mert ezen az úton aktívan járva azt érzem, minden egyes siker hab a tortán. Az első Budapest parkos koncertem elég nagy hab.

Hogy készülsz rá?

Máshogy, mint például annak idején az Akvárium Klub KisHalljában százötven embernek adott koncertemre. Akkor azt éreztem, hogy mindenkinek bizonyítanom kell, most viszont azt érzem, hogy csak magamnak kell bizonyítanom.

Mit teszel annak érdekében, hogy minél inkább kiteljesítő legyen számodra az alkotás, az előadás és úgy összességében véve: az életed?

Figyelek magamra, ebből fakadóan az elmúlt időszakban mentálisan, érzelmileg és fizikálisan összeszedtem magam. Egyedül kezdtem el ezt a folyamatot fél-egy évvel ezelőtt, de most már pszichológushoz is járok, ami egészen biztosan tovább segít ezen az úton.

Minek a hatására kezdtél el fokozottan figyelni magadra?

Egy ponton tudatosult bennem, hogy nem visz jó irányba az önpusztító életmód – és itt nem alkoholizálásra vagy drogozásra gondolok, hanem önmagam túlzott megkérdőjelezésére. Volt egy időszak, amikor egyáltalán nem voltam elégedett magammal, és mivel azt gondoltam, hogy még nem vagyok elég jó, nem tudtam elfogadni és megélni a sikereimet. Éreztem, hogy ha ezt így folytatom, akkor az rossz hatással lesz a karrieremre, a magánéletemre, mindenre. Tudtam, hogy helyre kell hoznom és meg kell emberelnem magam – ezt férfivé válásként élem meg.

Egy álmokkal és tervekkel teli kiscsávóból olyan férfivé érek, aki őszinte magához és pozitívvá változtatja a negatív energiákat. A dühömet, az agressziómat és a szomorúságomat a dalaimban és az edzéseken élem ki, ezáltal megkönnyebbülök, sokkal kellemesebb emberré és jobb társasággá válok mások és önmagam számára is. Ebben a folyamatban az is segít, hogy nem iszom alkoholt. Mindig szerettem bulizni, és bár sosem voltam igazán nagy piás, amikor ittam, akkor sokat ittam – ennek vége.

Hogyan készült a Presser Gáborral közös, Szabadság-dal című alkotásotok?

Marsalkó Dávid közös ismerősünk, tőle kaptam meg Pici bácsi elérhetőségét. Írtam neki egy e-mailt, és valószínűleg szimpatizált azzal, amit megfogalmaztam benne, mert bár keveseknek válaszol, nekem visszaírt, és e-mailezni kezdtünk. Mindig szerettem a Pici bácsi Dalok a színházból című lemezén lévő Szabadságdalt, mert olyan szépen írja le a szabadság milyenségét, hogy ahhoz bárki tud kapcsolódni, miközben az összetartozás érzését erősíti a hallgatókban. Megírtam neki, hogy a Szabadságdalból kiindulva milyen dal létrehozása a célom, és visszadobta a labdát, mondván, hogy „csináljátok meg, és ha tetszik nekem, találkozunk és megbeszéljük a folytatást”.

Elmentünk kávézni és beszélgetni, ami furcsa élmény volt, és felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mit kérdezzek attól az embertől, aki maga az LGT, A padlás, a Gyöngyhajú lány meg kvázi a magyar rocktörténelem fele? Nagyon aranyos volt – ő is jó példa arra, hogy a legnagyobb emberek a legalázatosabbak. Ezt követően stúdiózni kezdtünk, és abba is belement, hogy úgy csináljuk meg a dalt, hogy ő is énekel rajta. Így történt, hogy újra felénekelte ezt a dalt évtizedekkel később, a jelenlegi hangján.

Milyen kapcsolat alakult ki köztetek?

Egyfajta barátság, sajátos ismeretség alakult ki köztünk – nem tudom, minek nevezzem. Úgy érzem, nagyon megszeretett engem és minket, a zenekari társaimat. Jóban lettünk, így egészen biztosan van közös jövőnk. Ő hívott meg engem együtt zenélni-énekelni a Kossuth térre, a beiktatáskor.

Hogyan hívott meg?

Éjfélkor rám írt és megkérdezte, hogy ébren vagyok-e. Meglepődtem és azonnal visszahívtam, mert – tekintve, hogy Pici bácsi közel nyolcvanéves – aggódtam, hogy valami baj van. Felvette a telefont, és teljes higgadtsággal és lazasággal közölte, hogy lesz ez a Kossuth téri fellépés, majd megkérdezte, hogy van-e kedvem vele tartani, csatlakozni hozzá. Mondtam, hogy van. Együtt kitaláltuk és megbeszéltük, mi hogy legyen, és még Somody Áront, a zenekarom basszusgitárosát, az új lemez zenei rendezőjét is behívta zenélni. Így történt a közös fellépés. Ma is tartjuk a kapcsolatot, sok mindenről beszélgetünk.

A közelmúltban adott egy interjút Rónai Egonnak, amiben elmondja, hogy átadta nekünk – a Kossuth téren vele fellépő előadóknak – ezt a dalt. Nem tudom, hogy ezt ő pontosan hogyan érti, de én úgy értelmezem, hogy ez egyfajta megerősítés tőle és rajta keresztül az élettől, hogy jó úton járok, érdemes folytatni. És megerősítés azzal kapcsolatban is, hogy bár a zenészlét nem egy konvencionális valami, igenis munka – és ahelyett, hogy a jövőm miatt aggódnék, örüljek annak, hogy a helyemen vagyok.

Jelentős – és akár jellemformáló – megéléseken vagy túl. Mi most a Mehringer zenekar, és hogyan prezentáljátok azt a zenésztársaiddal a Budapest Parkban?

Az az első és legfontosabb számomra, hogy tisztán jelen legyek és a lehető legjobb koncertet adjam a közönségemnek. Ez a kétórás koncert hatalmas szintlépés, nagy előkészület előzi meg.

Tizenegyezer ember fér be a Parkba, a jegyek nagy része már elkelt, így vagy telt ház lesz, vagy közel telt ház. Óriási szintlépés tíz-tizenegyezer embernek zenélni. Ezt követően – és ezt a Park után induló turnénkra és a következő évtizedek munkájára egyaránt értem – az a feladatunk, hogy értékeljük a közönség figyelmét, jól bánjunk vele, és jó dalokat, jó koncerteket csináljunk.

Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu