Melankólia, derű Buhály Józseftől

Mindig örömmel tölt el a szülőföld, a Nyírségben, Nyíregyházán való tartózkodásom, a középiskola, a kollégiumi évek, a fiatal kor romantikájának emlékezete. Ott láttam először festészeti kiállítást, ott jártam először múzeumban, vásároltam pasztellkrétákat, nem felejtem el az ösztönös festést a kollégium kertjében vagy a szilencium alatt a tanulótársak rajzolásának emlékeit.

Munkásságom alatt festészetemet mindig az ember, az emberi környezet, a humánum, a szülőföld, a gyermekkor határozta meg, és ez mind mélyen beivódott, és meghatározta alkotói munkásságomat.

A mostani, nyíregyházi kiállításom több évtizedet átfogó képanyagból áll. Úgy gondolom, nem korszakok ezek, én inkább fejlődési, érési időszakoknak nevezném. Mint minden mesterember, ha szereti a munkáját, és azt évtizedeken keresztül műveli, akkor művészete érlelődik, egyszerűsödik, tartalmilag és formailag tömörödik a képteremtés törvényei szerint.

Nehéz ?kedvenc? alkotást megjelölni. Olyan ez, mint egy sokgyerekes család szüleinek feltenni a kérdést, hogy melyik a legkedvesebb gyermekük. Én sem éreztem, hogy a szüleimnek volt-e kedvencük a nyolc testvérem és köztem.

A mostani kiállításom nagyobb merítés a munkásságomból, hosszabb távot ölel fel. Megjelennek például olyan korai munkák, amelyeket eddig nem állíthattam ki, olyan gyűjtő tulajdonai, amelyeket a nagyközönség még nem láthatott.

Olyan élményeket köszönhetek a Szentendrei Régi Művésztelepen eltöltött időnek, amelyek hasonlóak a szülői ház, a gyermekkor meghatározó élményeihez. Az alkotóéveim nagyobbik, meghatározó fele ide köthető. A szentendrei környezet, a Régi Művésztelep alkotói, a teljesség igénye nélkül Mihálcz Pál, Kántor Andor, Gráber Margit, Korniss Dezső, Barcsay Jenő és a városban élő kortársak szakmai közössége segítette elő, érlelte alkotói munkásságom kiteljesedését.

Különösen nagy örömmel, tisztelettel éltem meg Barcsay Jenő műtermi látogatásait, szakmai beszélgetéseinket, intelmeit. Akkor is, amikor az ő precizitáshoz szokott értelme aggódott az én göcsörtös, vastagon felhordott, repesztett képfelületem tartóssága miatt. Olyannyira, hogy bátorító ösztönzésemre, kérésemre megpróbálta lefeszíteni az általa ingatagnak vélt festéket, de beletörte a festőkésemet a festékrepedésbe. Többet nem fordult elő, hogy aggódott volna egy képfelület megmunkálása miatt. De egyébként felejthetetlen volt az anatómiai oktatása is.

Fotó: Csákvári Zsigmond

Interjú: MANK