Már 10 éves korodban is érdekelt a zene, és autodidakta módon tanultál meg basszusgitározni. Ehhez képest ma már az ország egyik legjobb basszerosaként emlegetnek, és a legnagyobb hazai nevekkel lépsz színpadra. Minek köszönhető szerinted, hogy önerőből ekkora utat tudtál megtenni?

Azzal kezdeném talán, hogy minek nem köszönhető. Sem kimondottan tehetségesnek, sem szorgalmasnak nem tartom magamat. Ha valahogy meg kell fogalmazni, akkor inkább az elhatározásnak, a motivációnak és a folyamatos önvizsgálatnak köszönhetem, hogy olyan zenekarokban, projektekben vehetek részt, amik örömet okoznak és inspirálnak. Mostani fejjel azt gondolom, hogy nem lehet fél lábbal a konvenciók és az egzisztenciális biztonság világában élni, ha valaki komolyabb mankók nélkül művészeti pályát képzel el maga előtt. Egyértelműen ki kell tudni mondani, hogy „ezt akarom, ez az utam, ettől érzem helyén magam”. Ez az a mentális fejesugrás, ami nélkül – lehetnék sokkal tehetségesebb vagy technikásabb – már biztos nem zenélnék.

Mindig is a reggae és a dub vonzott? Vagy más műfajokban is kipróbáltad magad?

Amikor először hangszert fogtam, akkor valóban teljes mértékben csak ezek a zenék vonzottak. Nehéz elképzelni, hogy egy pesti kissrácnak miért pont egy ennyire távoli stílus alapozza meg a zenéhez való viszonyát, mégis egy Bob Marley-kazetta és egy Ladánybene 27-koncert nyitotta ki a kaput, ami után nem volt megállás a szubbasszusok világában. Tinédzserként konkrétan minden más műfajú zene szarnak vagy szépnek, de erőtlennek tűnt, így a zenei műveltségem jókora csorbát szenvedett. Ez egyébként legalább annyira előny, mint hátrány, ugyanez vonatkozik az autodidakta tanulásra is. Idővel, mikor már zenekarokban kezdtem játszani, kitágult a horizont, azóta mindenevő vagyok.

Bármilyen zenét tudok szeretni, amiben nem érzek modorosságot vagy hazugságot.

Ami a reggae-ben anno megfogott, az talán a no-nonsense hozzáállás; van egyfajta szigor és sallangmentesség azokban a zenékben, és a repetitív, meditatív része is tetszett. A mai napig, ha egy zenekarban valaki azt javasolja, hogy itt már jó lenne egy váltás a számban, mert már unalmas, akkor én még bőven játszanám az adott részt legalább kétszer annyi ideig.

Szigor, sallangmentesség, meditatív részek – mit ad neked személyiségszinten a zenéd? Mennyiben más az a zene, amit hallgatni választasz és amit szívesen eljátszol?

Ha saját zenéről van szó, akkor szeretnék átadni valami fogalmakon túlit a hangokon keresztül, illetve belső önismereti út is ez számomra. Ez épp a személyiség lebontását célozza meg, hogy a zene által eljussunk egy olyan közös pontra a befogadóval együtt, ahol már nem jut feltétlen eszedbe, hogy mi a neved, hány éves vagy, mi a foglalkozásod vagy épp milyen kedved van.

Persze távolról sem tartok még itt, de ez érdekel, a szakmai része és a „jól játszás” egyre kevésbé. Többek közt ezért is maradok az instrumentális zene mellett. Semmi gondom a dalokkal, ahogy említettem, örömet ad zenekarokban is játszani, de ott már van konkrétum, valamilyen fogalmasítható üzenet − életigenlés, bánat, lázadás satöbbi, amit a zene alátámaszt, illusztrál. Nyilván ez sarkítás, de így érzem. Az átlagosnál talán kevesebbet hallgatok zenét, és általában azt, amit a barátaim küldenek. Mindig el vagyok látva. Magamtól mostanság legtöbbször Alice Coltrane kerül a lejátszóba, főzéshez pedig a „lakosságibb” vonalat választom a világ minden tájáról.

Te magad is több, stílusában igencsak eltérő zenekarban játszol – korábban kooperáltál a Ladánybenével, jelenleg pedig a Manakyban, az Európa Kiadóban és Àbáse-val is zenélsz. Hogy találod meg bennük önmagadat, melyik projektben mi jelenti számodra a kihívást?

Igaz, hogy a felsorolt zenekarok felfogása és műfaja is teljesen más világ, mégis sokszor úgy érzem, hogy valójában ugyanazt csinálom az összesben. Természetesen máshogy nyúlok kicsit a hangszerhez, kicsit más a sound. Ha egy előnye van a több zenekarban való működésnek, az az, hogy az ember megtanulja magát úgy beleadni, hogy közben nem telepedik rá erőszakkal a saját zenei személyisége. Két dolgot tartok mindig szem előtt: az egyik a zene alapjának biztosítása − ha a dob és a basszus stabil, akkor mindenki sokkal jobban és szabadabban játszik −, a másik pedig a zenekar által létrehozott atmoszféra átvétele. Sokan nehezen értik, hogyan tudok egy alternatív rockkoncert után cumbiát vagy reggae-t játszani. Engem ez inkább inspirál, még ha sokszor enyhén skizofrenikus érzés is.

Nagy fordulópontot hozott az életedbe az indiai utazásod. Ha jól értem, ennek az eredménye a szólóprojekted, a SunMa. Mesélj kicsit a kinti élményeidről, kérlek! Mivel gazdagodtál emberileg és zeneileg ott?

Nem kimondottan az utazás eredménye a SunMa, de bőven benne van persze. Amikor először mentem Indiába, akkor elsősorban a tibeti buddhista kultúra és nyelv érdekelt, India mint ország kevésbé. Aztán az összesen ott töltött kilenc hónap alatt nagyon megszerettem az országot is mindenével együtt, ha lehet ilyet mondani, „honvágyam” is támad néha. Ez azért is alakulhatott így, mert szerencsére nem volt meg bennem a tipikus misztikus prekoncepció Indiával kapcsolatban, így elvárások nélkül tudtam szembesülni az ottani léttel, atmoszférával. Ott élni, utazni teljesen kiforgat a megszokott, kényelmes európai hétköznapokból, így paradox mód inkább arról tudnék beszélni, hogy mivel lettem szegényebb, mintsem gazdagabb.

A merev koncepciókból, a túlzottan logikus gondolkozásból, az előítéletekből, a saját magamról alkotott elképzelésekből és a naivitásomból is, azt gondolom, vesztettem.

Sokan szeretnek az ilyen dolgok kapcsán kulturális különbségekről, identitásról és hasonlókról beszélni. Én azt gondolom, hogy Indiában nemcsak erről van szó, hanem a szellemi élet egy olyan dimenzióját lehet megtapasztalni, ami nem kultúrafüggő. Nehéz erről tömören és érthetően beszélni, de összefoglalva sok minden változott, mozdult el bennem a kintléteim alatt, amiért a mai napig hálás vagyok.

Az indiai zenének egyébként kevésbé voltam kitéve ez idő alatt, inkább csak elindult bennem egy érdeklődési folyamat. Azóta kifejezetten sokat hallgatok – és szeretnék a jövőben tanulni is – hindusztáni klasszikus zenét. Ezért is valószínű, hogy a jövőben visszatérek még az ellentmondások földjére.

Hogy jött az ötlet, hogy ezt a rengeteg élményt szólóprojektbe ültesd?

A szólóprojekt ötlete régóta megvolt, csak mint a legtöbb zenésznél, nálam is egyfolytában tolódott, halogatódott. Mindig volt aktuális egyéb feladat, ami nem engedett időt, legalábbis ez volt a kifogás. A SunMa létrejötte főként a pandémiás időszaknak köszönhető, rengetegen egyébként így tudták valóra váltani hasonló terveiket. Bár óriási érvágás volt az elmúlt másfél év, voltak időszakok, amikor a korlátozások miatt hirtelen végtelen idő „lett” zeneírásra és önreflexióra.

Mennyire volt nehéz számodra a megszokott külső ingerek nélkül alkotni?

Nem volt már karantén, viszont elvonultam Kimlére nyár elején egy hosszú hétvégére laptopos, minimál setup-pal az alaptémákat ledemózni. Tehát ilyen formában valóban izolációban született meg az első lemez, a RAM. Nem sokkal ezután egy nap alatt felvettük Klausz Ádám dobossal és Kálmán András billentyűssel a Studio Einzban. Az utómunka sem vett igénybe sokkal hosszabb időt. Az intuíciót szerettem volna előtérbe helyezni, és nem annyira finomítgatni, tökéletesítgetni az anyagot.

Ahogy hallgattam a RAM-ot, eszembe jutott egy korábbi interjúm, amiben azt mondta egy zenész, hogy egy lemezt úgy kell végighallgatni, mintha egy filmet néznénk. Milyen film dukálna ehhez az albumhoz?

Igen, ez a klasszikus megközelítés, ami a lejátszási listák és a figyelem időtartamának zuhanórepülése miatt már kiveszőben van. Magam is emiatt nevezem ezt albumnak, nem a hossza miatt. Ha vizualizálni kell, akkor mindenképp a tűz és annak minőségei jutnak az eszembe. Ez egy iszonyatos klisé egyébként a zenében, pedig ugyanúgy hozzá kapcsolódik. Ahogy sokan asszociálnak például színekre bizonyos hangok hallatán, úgy lehet az alapvető elemek minőségeire is.

Szóval legyen mondjuk egy Gaspar Noé rendezte dokumentumfilm a vulkáni tevékenységről.

A korábban kiadott dalaid közül néhányban más művészekkel dolgoztál – például Àbáse-val és Zahár Fannival. Lehetséges, hogy a SunMa is zenekarrá bővül majd, vagy megtartod „csak magadnak”?

Pont ezekben a napokban szerveződik az első SunMa-koncert, ami a tervek szerint Berlinben lesz jövő januárban. Ennél pontosabbat egyelőre nem mondhatok még. Ami bizonyos, hogy Kálmán András, akivel szinte a kezdetektől együtt csinálunk mindent − beleértve egy hangstúdiót és több zenekart −, része lesz a trió felállásnak. Olyan szempontból viszont „megtartom magamnak”, hogy klasszikus értelemben vett zenekar nem lesz belőle rendszeres próbákkal vagy közös számírással. A legutóbbi két anyagomat is trióban rögzítettük, így adja magát ez a koncepció. Nem kizárt, hogy lesz live act, dj set vagy hasonló, de mindenekelőtt ezt az élő felállást szeretném tető alá hozni.

Milyen terveid vannak még a 2021-es évre?

Az egyik fő feladat az imént említett koncert kitalálása, megszervezése, illetve a gyakorlás, amit ez igényel részemről. Szeretnék egy-két elektronikusabb jellegű, „tét nélküli” single-t megjelentetni még az évben, ezzel is megalapozni, kikísérletezni a következő album hangzásvilágát, ami már egy ideje a fejemben van.

Ezek mellett természetesen ott lesznek a koncertek meglévő zenekaraimmal. Berlinben egy szuper havi klubsorozat indult el Bognár Szabi „Àbáse” és az általa létrehozott Oshu Records gondozásában. Itthon decemberre tervezzük a Manaky lemezbemutatóját, az Európa Kiadóval pedig egy sűrű őszi klubturné van kilátásban. Ami még nagyon izgalmas, hogy Szendrey-Nagy Olivér zenekara, a Papaver lemezbemutatóján is játszom majd november 27-én a Turbinában, ahol nem basszusgitározni fogok, hanem szintetizátorokat és sample-eket fogok kezelni. Sűrű lesz egyszóval, de várom minden pillanatát.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu