Merényi Dávid kapualjai az elsüllyedt Atlantiszba vezetnek

Merényi Dávid korábbi kompozíciói sem csupán a városi terek vizuális dokumentációi: nála a kapualjak, lépcsőházak, belső udvarok sosem csak építészeti részletek, hanem érzelmi tájak is, amelyek arra emlékeztetnek, hogy hétköznapjaink banális helyszínei, amelyeken sokszor csak sietve végigszaladunk, olyan szépségeket hordoznak, amelyek miatt érdemes lenne lelassulni, megállni, rácsodálkozni. Merényi festészete azonban most elmozdul a lírai ábrázolás felől az emelkedettebb, konceptuálisabb sík felé: az ezeken a képeken megelevenedő, a valóságból merített, ám különféle festői eszközökkel torzított és deformált kapualjak, lépcsőházak és belső udvarok itt sem csupán építészeti terek, hanem letűnt, elfeledett világ szimbólumai.

Atlantisz allegóriáivá válnak: egyszerre őrzik a múlt emlékeit, és nyitnak kaput az utópia felé, amelyet vágyakozva keresünk, de sosem érhetünk el. A mítoszhoz hasonlóan, amelyben Atlantisz mindig másutt bukkan fel, majd újra elmerül, Merényi festményei is az átalakulás tereit mutatják meg – olyan, átmeneti helyeket, ahol a jelenlét és a hiány, a valós és a szürreális egyensúlya folytonosan változik.

A képeken ábrázolt városi terek ember nélküli atmoszférája felerősíti az átmeneti jelleget. Az emberi jelenlét nyomai – kopott kapuk, postaládák, korlátok – érzékeltetik a valaha volt energiát, de az ember, aki élettel töltötte meg a környezetet, már hiányzik. A csend szakrális dimenzióval telítődik: a szemlélődő figyelme befelé fordul, és egy pillanatra képes létezésének tünékenységét felfogni. A görbülő terek, a meghajló falak és a túlzóan kitágított belső perspektíva pedig olyan élményt adnak, mintha álomban vagy emlékképben járnánk, ahol a valóság szabályai már nem érvényesek maradéktalanul. 

Merényi új képeinek szinte mindegyikén megjelenik a halszemoptika, ami nem optikai játék vagy formai bravúr: a tér torzítása a festmények atmoszférájának alapeleme lesz. A néző nem kívülállóként szemléli a kompozíciót, hanem belecsúszik, részesévé válik ennek a deformált, misztikus és szürreális valóságnak. Mintha másik dimenzió elevenedne meg, ami merít a valóságból, de túl is van rajta; ahol az ajtók nem csak átjárást biztosítanak, hanem el is nyelnek, a lépcsők pedig egy másik dimenzióba vezetnek át.

Ezt az álomszerű hatást a Merényitől megszokott élénk, vibráló, túlszaturált kolorit erősíti: az alkotó most sem ragaszkodik a realista tónusokhoz, sőt színei inkább belső világ hangulatait, érzelmi rétegeit idézik meg. A sugárzó sárgák, lírai türkizek, neonba hajló rózsaszínek és pasztelles lilák érzelmi rétegekkel vonják be a valóságos elemeket, amelyek így egyszerre ismerősek és mágikusak: egy-egy bejárat nem csak a mindennapok helyszíne, hanem alternatív, mágikus és fluidáló univerzumba vezető átjáró is.

Merényi festőisége eleve elképesztő, és ebben az anyagban talán még messzebbre jut e téren. Az önmagukért való festékfoltok, gesztusok szenzuálissá teszik a kompozícióit, érzékeny billegése a figuratív és az absztrakt határmezsgyéjén arra emlékezteti a nézőt, hogy amit lát, az nem a valóság, hanem maga a festmény. Képein a valóság struktúrái úgy oldódnak fel és csúsznak át másik, sokszor irreális dimenzióba, ahogyan az emlékeink az idő múlásával át- meg átszíneződnek. Ez az állandó billegés a sík és a tér, a konkrét és az absztrakt, a realista és a szürreális között sajátos feszültséget és varázst kölcsönöz a képeknek, és a nézőt is folyton kibillenti statikus pozíciójából, a befogadói tapasztalat folytonos újrarendeződését okozva. 

A kiállítás szeptember 18-áig látogatható.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu