A spanyol Proyecto Titoyaya társulat Oscar Wilde arcképe című előadása, bár utal az író legnépszerűbb művére, a Dorian Gray arcképére, voltaképpen mégiscsak egy táncban elmesélt életrajzi vázlat. Nem különösebben újszerű vagy felkavaró, de a táncosok - Juan Carlos Verdú, Mónica Cervantes, Rocco Vermijs - olyan stabil, nagyvonalú mesterségbeli tudásról adnak számot, ami nem terem mindennap.
További pozitívum, hogy a több jelentős madridi és barcelonai társulat után a Nederlands Dans Theater 2 társulatát is megjárt táncos-koreográfus, ha akarná, se tudná letagadni műveiben Kylián termékeny hatását. Mellesleg azt is érdemes tudni a harmincéves, de már jelentős hírnévvel bíró alkotóról, hogy jelenleg a Győri Balett társulatával is dolgozik, júniusban, a VI. Magyar Táncfesztivál nyitóelőadásaként debütál majd Gaudíról készülő műve.
Hogy Gustavo Ramírez Sansano mit ragadott ki Wilde hányattatott sorsából? Az író művészettel kapcsolatos vívódásait, feleségével való ellentmondásos viszonyát, Bosie iránti szerelmét és a homoszexualitása miatt C.3.3.-as fogolyként lehúzott börtönéveket. Az előadásban kizárólag a tragikus szál dominál, az író legendás könnyedségének, humorának, paradoxonokban való gondolkodásának nyoma sincs, pedig azért ne feledjük, egy olyan, velejéig ironikus gondolkodóról van szó, aki még a halálából is viccet csinált, állítólag így búcsúzva halálos ágyán: "Szörnyű ez a tapéta. Egyikünknek mennie kell."
A szereplők jelmezei igazán semlegesek, ami Oscar Wilde-ot illetően azért meglepő, hiszen az író divatdiktátor is volt annak idején. Az őt alakító táncos feltűnésmentes, sötét öltönyt visel, a szerelme, Lord Alfred Douglas (Bosie) figurája pedig fekete ingben van, talán csak hullámos, félhosszú haja ad némi pluszt hamvas vonzerejéhez. A feleség törékeny figurája szintén egyszerű feketében, hátrafogott hajjal jelenik meg. Viszont a modern ruhák segítenek, hogy az író élettörténete mellett megláthassunk akár egy mai coming out-történetet is a darabban: Juan Carlos Verdú Oscar Wilde-ként, divatos frizurával és jól szabott öltönyében bármilyen koraharmincas, befutott felsővezetőnek beillik, a Bosie-t alakító Rocco Vermijs pedig hibátlan, mint egy feltörekvőfélben lévő férfimodell. Wilde hihetetlenül bátor volt, amikor szinte elsőként szembement a zord viktoriánus erkölcsökkel, de a képmutatás és előítélet masszív dolog, és ne tegyünk úgy, mintha a homoszexualitás felvállalása ma már probléma- és kockázatmentes lenne.
A díszletek - finoman szólva - korántsem visszafogottak, ráadásul jócskán meghatározzák a koreográfiát. Az előadás egy esőtől áztatott hatalmas üveglap előtt előadott szólóval indul, de az üveglapon nem csupán víz permetez, hanem Oscar Wilde aforizmák is futnak. Wilde és Bosie kettőse egy három, forgatható fakockából és a belőlük kiálló, hosszú lécekből álló szerkezet körül kergetőzve zajlik: a dolog nem veszélytelen, a lécek ugyanis könnyen lemetélhetik a szerelmesek fejét, akik azért jó ritmusérzékkel hajolnak el előle.
Kifejezetten problematikus viszont a börtönt megjelenítő, pauszpapírral bevont, hordozható magánzárka, ami olyan, mint egy, a szereplőre ráhúzott, áttetsző sátor: szorgosan tele is írja szöveggel gazdája, (nyilván az író börtönben született alkotásaira, A readingi fegyház balladájára és a De profundis című vallomására utalva). Bosie többszöri elszakadási kísérletét pedig roppant zaklatott szóló jelzi: egy hatalmas, mozgó (és sajnos nyikorgó) futószalagon adja elő a táncos, mely közben mégis egyre közelebb viszi Wilde figurájához. A záróképben ismét esik, a magányos főhős zubogó vízfüggönyben ázik szét.
Furcsa módon az előadás még ezen teátrális és elcsépelt díszletinvázió ellenére is szerethető. Ugyanis a "mesélő" díszletekkel szemben a mozgásanyagban szerencsére csak minimálisak a jelzésértékű gesztusok, a kimunkált, elegáns duettekben csupán egy-egy mozdulat fordítható le egy az egyben (például ahogy Wilde többszörösen faképnél hagyja feleségét tánc közben, vagy ahogy a táncosnő megpróbálja erőszakosan befogni a férfi szemét, elfordítani a fejét). Különben sokkal az inkább az anyag változatossága és a szólók-duók szemet szúróan profi és könnyed felépítése tűnik fel. Ebbe az előadásba - feltéve, hogy tényleg csak a táncosokra koncentrálunk - végre valóban bele lehet feledkezni, közben pedig végig Schubert szól, ami komoly felüdülést jelent a sinushangokon edzett kortárstánc-nézőknek. Mellesleg a Proyecto Titoyaya társulat oldalán van egy pár perces, nagyon jó minőségű felvétel az előadásból, érdemes belenéznie mindenkinek, aki kíváncsi lenne, de nem szereti a zsákbamacskát.
