Mészöly Ágnes: A legénységtől azt is megkérdezhettem, hová rejtenének a hajón egy hullát

Régre visszanyúló írói pályafutása alatt számos történetet papírra vetett és az olvasók elé tárt. Az írás, az alkotói folyamat tud rutinszerű lenni, vagy minden új mű létrehozása a legelső mű megszületésének élményéhez hasonló?

Az első könyv megírásánál semmi sem szebb és félelmetesebb – talán csak a második, a harmadik vagy a harmincnyolcadik könyvé. Attól tartok, ebben egyszerűen lehetetlen rutint szerezni, nekem legalábbis nem sikerült két évtized alatt sem. Pontosan ugyanúgy izgulok, pontosan ugyanolyan kíváncsi vagyok, mit is fognak már megint kitalálni a szereplőim, és pontosan ugyanolyan rémült is vagyok minden egyes könyvnél, a negyvenoldalas énmesekönyvtől a négyszáz oldalas regényig: meg tudom én ezt csinálni? Képes vagyok rá? Fog érdekelni valakit? Közben persze már van mivel nyugtatgatni magamat, de a pánik, úgy tűnik, a folyamat része. Közben pedig minden mű kicsit másmilyen is, hiszen máshogy áll az ember egy teljesen fiktív történet vagy egy valóságalapú, egy kicsiknek szóló mese vagy egy hátborzongató krimi megírásához. De épp ez az egyik dolog, amiért annyira nagyon szeretem a munkámat: egyszerűen képtelenség megunni.

Sokáig az ifjúsági és gyerekirodalmi művei révén ismerhették az olvasók, időközben viszont egyre több felnőttekhez szóló írása is megjelent, nem beszélve izgalmas krimisorozatáról, amely szintén rendkívül népszerű az olvasók körében. Bár úgy gondolom, hogy mindegyik műfajban nagyon otthonosan mozog, és sikerült is mindegyikben maradandót alkotnia, mégis talán a krimi műfaja az, amiben, meglátásom szerint, a leginkább ki tudta bontakoztatni alkotói énjét. Ön hogyan éli meg ezeket a műfajváltásokat, és mit adott hozzá a krimiírás az eddigi írói tapasztalataihoz?

„Gnothi seauton”, javasolta az ókori falfelirat az Apolló templom látogatóinak Delphoiban. Azaz ismerd meg önmagad. Az én életminőségem hatalmasat javult, amikor rájöttem, mennyire kicsi a monotóniatűrésem. Ez már konduktorkoromban is világosan látszott: négy héten keresztül minden projektben remek, lelkes, inspirált szakember voltam, a hatodikra a motivációm úgy állt bele a földbe, mint egy orrnehéz papírrepülő. Sokat szenvedtem ettől, ám amikor rájöttem, hogy ha egy ideig mással foglalkozom, pár hónap múlva megint jó és lelkes konduktor tudok lenni, kicsit megkönnyebbülve köteleződtem el a rövid távú, alkalmi munkák mellett. A könyvírásban is hasonlóan működöm: valószínűleg én előbb unnám meg, ha ezentúl csak felnőttkrimiket, énmeséket, történelmi regényeket kellene írnom, mint az olvasó, és ez elkerülhetetlenül kihatna a szövegek minőségére is… A műfajváltogatás viszont lehetővé teszi, hogy egy kamaszoknak szóló időutazós sztori után teljes lelkesedéssel kezdjek Gota legújabb kalandjába. Közben meg a krimi mint zsáner végigkíséri a pályámat. Már a Sünimanóban, azaz a 2006-ban megjelent első mesekönyvemben is fontos volt a rejtély, a nyomozás.

Azt mondják, ahhoz, hogy valaki jó krimiíró legyen, elengedhetetlen a kellő írói tapasztalat. Mit értünk pontosan ezalatt, és mi kell még ahhoz, hogy valaki maradandót tudjon alkotni ebben a műfajban?

Nem tudom igazából… Én el tudom képzelni, hogy valaki egy remek krimivel debütáljon. Nem hiszem, hogy könnyebb vagy nehezebb megírni egy krimit, mint egy fantasyt, egy jó sci-fit vagy egy szépirodalminak nevezhető regényt. Egyszerűen csak másért nehéz egyik, és másért a másik. És hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó krimit írjon? Összetett, rendszeralapú gondolkodás mindenképpen, talán némi ember- és műfajismeret, fantázia, gördülékeny stílus… És persze kell egy jó csapat, azaz érdemes megalkotni egy olyan nyomozókaraktert, akit megszeretnek az olvasók, és adni neki izgalmas segítőket, akiknek az élete és a köztük lévő dinamika a nyomozásokon túl is érdekelheti az embereket. Hiszen a nyomozások izgalmán kívül ezért is szeretjük az olyan krimisorozatokat, amelyekben a szereplők egy idő után már személyes ismerőseinkké válnak, akiket lehet szeretni, akikre lehet dühösnek lenni, akikért aggódhatunk, vagy bosszankodhatunk egy-egy ostoba döntésükön.

Nem lehet könnyű megalkotni egy olyan karaktert, aki aztán képes arra, hogy magától is „túléljen”, akit az emberek olyannyira megszeretnek, hogy rajongótáborok alakulnak ki köré. Dr. Szabó Ágota (Gota) pontosan ilyen karakterré nőtte ki magát. De ugyanezt el lehetne mondani Gota barátairól is. Mennyire van benne ön a karaktereiben, és mikor jön el az a pont, amikor kialakul a saját személyiségük? Előfordul, hogy néha még ön is meglepődik azon, amilyen döntéseket hoznak, vagy ahogyan alakul a sorsuk, a személyiségük?

Gota azért, valljuk be, elég megosztó személyiség… Nagyon sokan szeretik, de aki utálja, az nagyon utálja. De ezen nem csodálkozom, a szarkasztikus humor, az a fajta bátor beleállás, az az elkötelezettség, ami őt jellemzi, néhány esetben ellenszenves is tud lenni. És hogy mennyi közös tulajdonságunk van Gotával? Hát, sajnos nem túl sok. Én hozzá képest kisnyúl vagyok, konfliktuskerülő, megalkuvó. De a humorunk azért hasonlít, és a zenei ízlésünk sem különbözik nagyon. Én legalább annyira hasonlítok mondjuk Zsófira, Szilvire – már a feltűnő szépségét kivéve – vagy Pataki exszázadosra is. Szerintem elég jó barátnők lennénk Gotával, és biztosan jókat tudnánk együtt bulizni a csapattal. És hogy mikor kezdenek önálló életet élni? Azt hiszem, akkor, amikor az első néhány dialógusban megszólalnak a fejemben. Én nem az a fajta író vagyok, aki karakterlapokat alkot, nekem tényleg inkább „képzelt barátaim” vannak, akik mintha maguk alakítanák magukat. És igen, néha egyértelműen nem arra akarnak menni, amerre én vezetném őket. Ez akkor derül ki, mikor az ember folyatni akarja az írást, és egyszerűen képtelen továbbvinni a cselekményt az általa elképzelt irányba. Ilyenkor érdemes hallgatni a szereplőkre, időnként remek ötleteik vannak…

Többször is említette, hogy Szabó Ágota a legjobb képzelt barátja. Mi az, amit különlegesnek tart az ő karakterében?

Talán azt, hogy annyira átlagos… Egyáltalán nem wonderwoman, csak egy ötven pluszos nő, átlagos problémákkal: fiatal felnőtt gyerek, párkapcsolati nyűglődések, változókori problémák, de ugyanúgy, ahogy mindenkiben, benne is van egy csomó különleges érték: az akaratereje, az állhatatossága, az okossága, a megfigyelő- és kombinációs képessége. Tehát jócskán lehet vele azonosulni, mégis vannak olyan tulajdonságai, amelyek miatt felnézhetünk rá. Ugyanakkor ő is, mint mindenki, tele van félelmekkel, és bőven vannak hibái is: néha előbb szól, mint gondolkodik, időnként nyers és túlzásba viszi az őszinteséget, és őt is meghatározza a múltja, a traumái.

Idén jelent meg a Hajónapló című műve, Gota legújabb kalandjának története. Már a mű keletkezésének háttértörténete is rendkívül izgalmas, hiszen egy valós hajóúton történt a kutatómunka, amin részt vett egy, a hajón vendégművészként dolgozó barátnőjével. Mennyire fontos – és mit tesz hozzá – a valós fizikai átélés egy történet megalkotásához? Hogyan kell elképzelni ezt a kutatómunkát; mi az, amire volt rálátása, és kiktől tudott információkat szerezni?

Nagyon-nagyon fontos, és rengeteget tesz hozzá! Rejtő Jenő tudott úgy írni észak-afrikai légiós történeteket, hogy ki sem tette a lábát Pestről, de én képtelen lettem volna a Hajónaplót e nélkül az élmény nélkül. Sokat számított az is, hogy a legénység „tagjaként” bejutottam olyan helyekre, ahova az utasoknak nem volt bejárása, megismertem a technikai és operatív működést, jobban beleláttam bizonyos folyamatokba, és a legénység rengeteg tagjával tudtam beszélgetni, feltehettem nekik a kérdéseimet. Például azt, hogy hová rejtenének a hajón egy hullát… Erre a kérdésre először szinte mindenki azt felelte, hogy egy ennyire ellenőrzött zárt térben lehetetlen lenne ezt megtenni, de valamivel később sokaknak voltak ötletei, nem egyet fel is használtam a regényben. Ráadásul a barátnőm és a férje, aki évek óta szolgál magas beosztásban efféle hajókon, az írásfolyamatban is sokat segített: mindig kérdezhettem tőlük, illetve amikor a már megírt részletekben valami hiteltelent, lehetetlent találtak, segítettek olyan megoldást találni, ami a regény és a hajósélet szabályainak is megfelelt. A történet egyébként szinte pontosan követi azt az északi utat – hamburgi indulás, Izland, Grönland, újra Izland, Skócia, majd hazatérés Hamburgba –, amit mi is megtettünk a Luna fedélzetén.

Volt még korábban ehhez hasonló élménye?

Egyáltalán nem. Korábban csak a tihanyi kompon és a BKK dunai hajóin utaztam. Az sem rossz, de a Szundi lényegesen kevesebb izgalmat tartogat Lágymányos és az Árpád híd között.

Nekem is volt szerencsém néhány éve elmenni egy ilyen hajóútra. A kulisszák mögé ugyan nem láttam be, azt el tudom képzelni, mennyire jól strukturált és pontos kell legyen az a rendszer, ami egy ilyen hatalmas komplexumot működtetni tud. Éppen ezért ugyanolyan nehéz lehet benne gyilkosságot elkövetni, mint aztán kinyomozni azt. Mennyire volt nehéz felépíteni a cselekményt úgy, hogy közben az valósághű is maradjon?

A hajóra úgy érkeztem, hogy fogalmam sem volt a későbbi cselekményről, de mikor három héttel később leszálltam róla, már nagyjából összeállt a terv. Épp a folyamatok, a protokoll megismerése segített, illetve az, hogy megtudtam például, melyek azok a helyek a fedélzeten, amelyek nincsenek bekamerázva, állandóan megfigyelve. Az is sokat segített, hogy az ötleteimet rögtön elmondhattam a barátnőmnek, aki hol lehűtötte, hol támogatta a lelkesedésemet, és rengeteg pluszinformációval és ötlettel járult hozzá a történethez. Végtelenül hálás vagyok neki! A hajó tényleg egy rendkívül jól szervezett gépezet, de mint minden gépezetben, itt is vannak hibalehetőségek. Ezeket tudtam kihasználni a regényben. Az utasoknak egyébként ezek a dolgok sokszor fel sem tűnnek, mert éppen attól működik jól például a biztonsági protokoll, hogy észre sem veszik, hogy van.

Tervez a jövőben is elmenni ehhez hasonló kutatóutakra?

Tervezek egy bűntényt a Nemzetközi Űrállomáson… Talán Kapu Tibor elvisz magával fellow travellernek a következő útjára… De komolyra fordítva a szót: bárhova, bármikor szívesen utazom, bár a következő Gota-krimi csak egy fiktív gombai idősek otthonában játszódik majd.

Azt gondolnánk, az írói munka teljes egészében magányos tevékenység, ehhez képest ön többször is arról számolt be, hogy így vagy úgy, de többen is hozzájárultak egy-egy regénye megvalósításához. Van úgy, hogy jobb lesz a mű, ha az író félreteszi a mindenhatóságát és segítséget kér másoktól?

Mindenképpen jobb, hitelesebb lesz a regény, ha félretesszük a büszkeségünket, és merünk kérdéseket feltenni. A magam részéről gátlástalanul kihasználom a kapcsolati tőkémet, és mindenkitől bátran kérdezek akár orbitális baromságokat is. Ha pedig egy adott területen nincs „szakértőm”, ismeretlenül is megkeresek illetékeseket. A legtöbben készségesen, örömmel mesélnek a munkájukról, érdeklődési körükről. Soha nem szembesültem még elutasítással.

Ön mennyire tartja fontosnak, hogy az alkotók közösségbe lépjenek egymással, hogy megosszák egymással a gondolataikat, és ha kell, még akár segítsenek is a másiknak? Hol tart ezen a téren a kortárs irodalmi közeg?

A krimiírók lelkesen olvassák és véleményezik egymás kéziratait, és például a Krimifesztivál keretein belül izgalmas beszélgetések is megvalósulnak szakmai kérdésekről. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Cserháti Évának, Patkó Ágnesnek és Kálai Sándornak, akik évek óta szervezik ezt a rendezvényt. Fontos, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat, hogy elfogadjuk, hogy egyesek mást tartanak fontosnak a műfajon belül, és hogy építő kritikával segítsük a műfaj fejlődését. Ebben szerintem a krimi és a másik „területem”, a gyerekirodalom is elég jól teljesít.

Az egyik interjújában említette, hogy nagyon spontán talál ki új történeteket. Ez a fajta zsigeri állapot, a történetalkotás és az írás mennyire tanulható? Mi az, ami elsajátítható, és mi az, ami egyszerűen csak meg kell legyen valakiben ahhoz, hogy jó íróvá váljon?

Sokféleképpen lehet történeteket kitalálni és megírni. Én alapvetően egy kertész típusú szerző vagyok, aki különösebb tervezés nélkül vág bele az írásba, de remek regények születnek a teljesen más munkamódszerrel dolgozó építész típusú kollégák keze alatt is. A dramaturgia, a karakterépítés, a dialógusírás mind-mind tanulható dolog, ugyanakkor azt hiszem, hogy azt, hogy valakinek hogyan lehetnek eredeti és jó ötletei, nem igazán lehet megtanulni. Nagyon fontos viszont az is, hogy egy jó ötletből csak sok-sok munkával lesz jó regény. Nagyon tisztelem azokat a tanítványaimat, akik nyitottak a fejlődésre, és elfogadják a kritikát. Én a legtöbbet azoktól tanultam, akik keményen szembesítettek a gyengeségeimmel. Nem esik jól az embernek, amikor egy szerkesztő a műve egyhatodát kihúzza, mint ahogy például Lovász Andrea tette az első meseregényemmel, de aztán felismeri, mit és hogyan szokott például túlírni, és tanulhat a saját hibájából.

Dr. Szabó Ágota kalandjai szerintem egyértelműen filmvászonra illő történetek. El tudná képzelni, hogy egyszer filmes adaptációként is életre keljenek, vagy inkább meghagyná őket a képzelet világának?

Mindenképpen el tudnám, sőt, több alkotó látott már fantáziát a regényekben. De babonából nem szeretnék többet mondani erről!