Mészöly Anna: Gyakran megtalálnak azok a karakterek, akik valamilyen titkot rejtegetnek

Mészöly Anna 2018-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, s már az egyetemi évei alatt is kapott szerepeket a Radnóti Színházban és a Forte Társulatban, illetve a Miskolci Nemzeti Színházban, melynek hatodik éve a tagja. Rögtön a kezdetektől olyan fontos darabokban bizonyíthatott, mint a Hegedűs a háztetőn, A velencei kalmár, az Édes Anna, A vadkacsa vagy a Hermelin. A filmes szakma is felfigyelt rá, még nincs harmincéves, de már hét filmben feltűnt a vásznon. Története remek példázata annak, hogy bizony sokszor odabentről kapjuk a legjobb tanácsokat.   

Csodálatos neved van, ha nem tudnám, mivel foglalkozol, a színészetet tippelném elsőként.

Köszönöm, én is szeretem. Gyerekkoromban nem tudtam vele mit kezdeni, mert sokaknak megütötte a fülét, vagy helytelenül írták le, mert viszonylag ritkának hatott a környezetemben.

Minek hatására vetted a fejedbe, hogy történjék bármi, te színésznő leszel? 

Egészen egyszerű módon találkoztam a színjátszással, egyik nyáron édesanyám szeretett volna elfoglaltságot találni nekünk, és számomra az akkori Ifjúsági Otthonban egy színjátszó tábort választottunk ki, ahová be is íratott. Játszani nagyon szerettem, gyakran bíztam magam a fantáziámra, de akkor még nem pontosan értettem, mit is jelent a színjátszás, a színészet. Ebben a táborban pedig egy meghatározó közösségi élményben volt részem, ahol a játék mint kifejezési mód egyből bevonzott. Később ez Kecskemét neves középiskolájában, a Katona József Gimnázium nagy hagyományokkal rendelkező színjátszó csoportjában folytatódott, ahová az első perctől kezdve jóleső érzés volt tartozni. Ott dőlt el bennem véglegesen és megingathatatlanul, hogy színésznő szeretnék lenni.  

Elég introvertált személyiség vagy, mi fogott meg a kamaszkor kellős közepén abban, hogy kitárulkozz, megmutasd magadat egy színpadon? 

Talán pont ez ragadott meg, hogy van egy olyan forma, egy terep, ahol meg tudok mutatni szinte bármit egy szereppel karöltve. Bár szeretetteljes közegben nevelkedtem, nálunk nem volt megszokott a családban, hogy az érzéseinket egymás és akár saját magunk előtt kendőzetlenül megmutassuk, az érzelmeinkről minden helyzetben őszintén beszéljünk, legyenek azok pozitívak vagy épp negatívak. Ennek szükségességével és fontosságával az egyetemi évek elején szembesültem, akkoriban kezdtem elsajátítani ezt a fajta kommunikációs képességet. Eleinte bizonyos érzéseimet, gondolataimat és az élményeimet is a játékon, a szerepeken keresztül mutattam meg magamból. Később ez sokat segített, mert ezekből kiindulva értettem meg a magammal kapcsolatos felfedezéseket. 

Akkor nem csak színészetet, de önismeretet is tanultál az egyetemen.

Abszolút, ez egymás nélkül talán nem is megy. Nagy utat tettem meg magam felé, amiben sokszor tényleg segítettek a szerepek is. Volt egy olyan csatorna, amelyen keresztül mesélni tudtam. Szinte minden szerep egy komoly találkozás is volt önmagammal, és az ma is. Ilyenkor megvizsgálom, miként tudok kapcsolódni az adott szerephez, hogyan lehet vagy nem lehet az az énem egy változata, mi van meg bennem és mi hiányzik, és ez a találkozás milyen érzéseket vált ki bennem. Időről időre pedig kitágul ez az egész, hiszen a színház jóval többet jelent annál, mintsem hogy az ember csak magáról beszéljen. Hozzám színészként és emberként is rengeteget ad egy-egy munka.

Az abban az évben a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkező több száz diák közül 14 embert vettek fel. Te voltál az egyik. Ráadásul elsőre bekerültél. Ez megerősített abban, hogy jó úton jársz?

Euforikus, csodával határos élmény volt, egy darabig fel sem fogtam, hogy megtörtént, de igen, sok erőt adott! Nem voltak illúzióim, arra számítottam, hogy nekifutok majd jó párszor, elmegyek évről évre újra. Persze bizonyos szempontból szubjektív dolog, hogy ki kerül be és ki nem, de arra is emlékszem, hogy több ponton képes voltam úgy koncentrálni, jelen lenni, hogy csak én voltam ott, szabadon, éretlenül, de őszintén egy versen, népdalon vagy tömeggel való szembefutáson keresztül. Minden erőmet, figyelmemet azokra a napokra koncentráltam. Éreztem valami húzóerőt, és még ma is emlékszem azokra a tanárokra, akiken láttam, hogy szurkolnak nekem.

Ezt látva sem enyhült a szüleid ellenkezése?

Azt hiszem, meglepődtek és büszkék voltak, de lényegében nem fordult meg a véleményük. Továbbra is féltettek ettől az egésztől, tartottak tőle, hogy majd nem fogok tudni megélni belőle. Ez azonban engem nem befolyásolt, akkor már végképp nem. Még a diplomaosztón is kaptam egy megjegyzést tőlük, hogy „ugye tudod, hogy ezután jön a neheze”.

Értek az egyetemen olyan hatások, amelyeket ma is magadban hordozol?

Persze, mind szakmailag, mind emberileg. Például rögtön a felvételi első rostáján, amikor bementem a Nádasdy terembe a Vas utcában, összenéztünk Zsótér Sándorral, és valami váratlan, ki nem mondott szimpátiát éreztem felé, mintha már találkoztunk volna. Később, amikor nehéz helyzetbe keveredtem magammal, ő azok között volt, akiket beavattam. Bizalommal voltunk egymás felé. A közös munkák, az egyetemi vizsgaelőadásunk, a Fondor és szerelem, vagy a miskolci Ruy Blas című darabunk is igazán meghatározóak voltak. A szélsőségek bejárása, a lehető legnagyobb őszinteséggel való keresés, az igaz dolgok megmutatása – ezek jutnak eszembe, ha rá gondolok. Az osztályfőnökeim, Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea is erősen meghatározták a szakmai ízlésemet, de Horváth Csaba, Máté Gábor és Lukáts Andor – akik szintén rendeztek előadásokat az osztályunknak – is mind hatással voltak rám, mert általuk mindig egy újabb ízléssel, gondolkodásmóddal gazdagodhattam. Az első rostán, mielőtt még bementem volna az ajtón, megesett még egy fontos találkozásom, méghozzá a legjobb barátnőmmel, aki akkor volt elsős. Ültem a kávégép tövében, ő pedig egyszer csak eljött mellettem néhány osztálytársával, összenéztünk, és olyan érzés járt át, mintha már nagyon régen ismerném. Csak néhány igazán jó barátom van, de hármat közülük biztosan az egyetemen ismertem meg.

Diplomázás után dolgoztál egy ideig a Radnótiban és a Forte Társulatban, bekerültél a szakmai vérkeringésbe, miért döntöttél mégis Miskolc mellett?

Szerintem ez az ország egyik legjobb színháza. Csodás a társulat, mert képes egy közösségként működni, és példátlan a közönsége, mert átlagon felüli kíváncsisággal fordul és olykor kritikával is illeti a darabokat. 2023 januárjában, a rezsiválság közepén például azért tudott nyitva maradni a színházunk, mert civil támogatásokból összegyűlt egy akkora összeg, ami lehetővé tette ezt. Amikor idejöttem, úgy éreztem, itt tanulhatok, tapasztalhatok szakmailag a legtöbbet, több színpadon, többféle műfajban. Minden évadban cserélődnek az előadások, nem repertoárszínházként működünk, ahol akár tíz évig is játsszák ugyanazokat a darabokat. Persze így egyrészt több olyan szereppel találkozhattam, amelyek a világirodalom legékesebb darabjai, míg mással talán csak a töredéke jön szembe a pályája során, másrészt viszont meg kellett tanulnom hamarabb elengedni értékes előadásokat, szerepeket, s nem láthatom az evolúciójukat az évek során. Összességében nagyon hálás vagyok, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban játszhatok.

Ha azt mondom, testhezálló szerep, mi jut elsőként eszedbe?

Mindenkinek van egy színpadi alkata, ami szerintem időszakonként valamennyit változhat is, és persze nem is feltétlenül teljesen azonos a hétköznapi személyével. Az olyan karakterek, akik valamilyen titkot rejtegetnek, vagy egy történetet, ami nincs egyből a homlokukra írva, gyakran találnak meg. Kiemelném például Édes Annát, ami az első bemutatóm volt Rusznyák Gábor rendezésében a diplomázásom után. A szűkszavú, tragikus sorsú cselédlány alakjába sok mindent bele tudtam fogalmazni, noha alig tíz mondata volt az előadásban. Vagy említhetném a Mohácsi János rendezte Hermelin című darabból Tóth Hermint. Az, amilyen következetlenül bánik a környezetével, lényegében távol állt tőlem, de mivel ez a saját útjának megtalálása okán történik, az pedig igazán szenvedélyes és szabad, megértettem, és ahhoz abszolút tudtam kapcsolódni.

Te milyen színész vagy, átadod magad a szerepeknek, vagy igyekszel kívül maradni?

Szeretem teljesen odaadni magam a szerepnek, a történetnek, mert azt hiszem, így válhat igazivá, személyessé. Ez egy nagyon intim dolog, de a legtöbb esetben kihagyhatatlan. Meg az is, hogy utána ebbe ne gabalyodj bele, hogy tudatosan, rugalmasan, felelősséggel félre tudd tenni, és vissza tudj térni a színház melletti életedhez. Használod magad, az élményeid, mert megmutatod őket, mesélsz róluk, de ehhez az kell, hogy magadhoz hűen találkozz az élettel is, annak sokféleségével. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk őrizni a kíváncsiságunkat.

Több filmben is szerepeltél, de a legnagyobb hírverést az Együtt kezdtük című magyar film kapta. Hogyan kerültél be a válogatásba, és miként élted meg a hirtelen rád szakadt sikert és népszerűséget?

Egy castingfolyamat eredménye volt, hogy bekerültem. Nagyon boldog voltam, hogy kaptam egy ilyen lehetőséget, hogy Kerékgyártó Yvonne rám bízta az egyik főszerepet. Korábban is feltűntem egy-egy kisebb szerepben például a Drakulics elvtárs, az Egy másik életben vagy A martfűi rém című filmekben, de ez volt az első alkalom, hogy egy nagyobb feladat talált meg. Izgatottan várom, hogy bemutassák A pokol élővilága című filmet, amelyet Hartung Attila rendezett, és egy csodás csapattal dolgozhattam együtt, Nagy Márkkal, Cserhalmi Györggyel, Tenki Rékával, Alföldi Róberttel, Háy Annával. Várjuk a Feketepont című film bemutatóját is, amelyet pedig Szimler Bálint rendezett, és szintén hatalmas élmény volt, hogy a részese lehettem.

Mit gondolsz, ezeket is az Együtt kezdtük sikerének köszönheted?

Szerintem nem, ez nem ilyen egyenesen arányos. Én azt tapasztalom, hogy mindegy, mennyire volt átütő sikerű egy film, vagy mennyit és hogyan dolgoztál benne, egy következő adandó lehetőségnél ugyanúgy el kell menni és végig kell csinálni a castingot.

Színpadon és kamera előtt is álltál már, melyik vagy igazán te?

Ezt a kérdést gyakran felteszik, de tényleg nem tudok rá egyértelműen válaszolni. A színház tölti ki a mindennapjaimat, ez biztos, de nagyon szeretem a film összetett világát, azt a sűrű és finom kifejezési módot, amelyet színészként használhatok. Itt, Magyarországon nem válik el olyan élesen, hogy egy színész filmes vagy színházi művész inkább, mert nincs annyi filmes lehetőség, hogy bárki kategorikusan választhasson. Ráadásul célirányos oktatás sincs, valójában a kamera előtt élesben tanulhatjuk meg a filmes szakma fortélyait. Szerencsésnek tartom magam és hálás vagyok, hogy ennyi lehetőségem volt már, és bízom benne, hogy lesz is még.

Mondtad, hogy nagyon sokat változtál, mára milyen emberré formálódott Mészöly Anna?

Tudatosabb vagyok. Felelősséget vállalok a saját életemért, amelyet most élek, mindegy, mit kaptam, vagy mi történt velem korábban, és arra törekszem, hogy minél szabadabban, gazdagabban élhessem, hűen magamhoz. Nem könnyű.

Mennyiben gondolkodsz ma másként a szakmádról a gimnazista korod idealizált meggyőződéséhez képest?

Amit akkor nem gondoltam, de mára kénytelen vagyok szembesülni vele, az a szakmánk csekély megbecsültsége, támogatottsága. Persze tíz év alatt sok szempontból változott is a helyzet, de akkor is döbbenetes. Szerencsésnek tartom magam, mert vannak lehetőségeim, azt csinálhatom, amire vágytam, amit szeretek, meg tudok élni belőle, de azért sok a bizonytalanság, a küzdelem. Maga a színház nem okozott csalódást, továbbra is velem van a varázsa, és hiszek benne. Pont úgy történt minden, ahogy kislányként megálmodtam. Vagy talán még annál is szebben…

Fotók: Gajewszky Anna