Még mindig él önben egy kisgyerek, nyilatkozta korábban. Mit szeret játszani az ötéves Darvasi László?

Nem is az a kérdés talán, hogy mit, hanem hogy egyedül. Hogy tudtam egyedül játszani, ággal, vízzel, bogárral, lendkerekes kisautóval, nem kellett föltétlenül társ, barát vagy ellenség, megteremtettem, kigondoltam őket.

Gyerekkori vágya volt, hogy tanár vagy régész legyen. Majd magyar–történelem szakos tanárként diplomázott a szegedi tudományegyetemen. Tanított is, aztán elhagyta a pályát. Az író-olvasó találkozások alkalmával azonban meseórát, foglalkozást tart gyerekeknek. Ez miért fontos önnek?

A járvány alatt is ez hiányzott a legjobban. Mondjuk Zöldi Samuval, aki akkor hatéves volt, írtunk egy mesekönyvet, a Pálcika nyomozt az első nagy karanténban. Sokkal nagyobb kihívás, mint felnőttek között lenni. Nincs séma, nincs bejáratott működés. Arra kell készülni, hogy bármi megeshet. Ha nem tetszik neki, amit csinálsz, a gyerek megmondja, és még akkor is érezteti, ha illedelmes.

Bizonyos értelemben visszatért a tanításhoz?

Persze, igyekszem tanítani is közben, de úgy csinálom, hogy ne vegyék észre. Azt vegyék észre, hogy mennyi ajtó, ablak van körülöttünk. Ezeket ki lehet nyitni, be lehet kukkantani rajtuk, be is lehet menni. Gondolkodjanak szabadon, asszociáljanak, és merjenek eltérni a sémáktól vagy a sztereotípiáktól. Mikor érzi jól magát egy könyv? Ha tiszta, szép fehérek a lapjai vagy ha gyűrött, urambocsá! összefirkált?

Fotó: MTI/Czimbal Gyula

Ha jól tudom, ilyenkor ön is dedikáltatja velük a Trapiti című kötetét. Mikor és hogyan jött az ötlet?

Nyilván onnan, hogy a gyerekek dedikáltatnak. Mindenhová. Nemcsak ellenőrzőbe, számtanfüzetbe, de még kézfejre is. Jó, akkor én is kérek egy nevet. 

Miért fontos ez önnek?

Nem tudom. Talán mert mutatja az időt. Ennyi név, ennyi ember. Sokan már felnőttek. Soknak gyereke van. Ha húsz évvel ezelőtt írt bele egy gyerek a Trapitibe, ő ma harmincéves, és anya vagy apa.

Mennyi aláírásnál tart?

Háromezer?

Amikor az interjút egyeztettük, épp Párizsban volt. Mi járatban volt a francia fővárosban?

Egy novellámat, a Kőlépcsőt ültették franciára amatőr fordítók. Ennek az eredményhirdetése volt, egy kis beszélgetéssel egybekötve.   

Ha néhány napra külföldre megy, jellemzően mit iktat be a programjába?

Múzeumok, persze. Kultikus helyek, persze. Vagy ahol jártam már. Szeretek visszajárni. Mint aki az időbe akar visszafúrni. Nem lehet, nem sikerül, mégis csinálom.

Fotó: Valuska Gábor

Van olyan művészeti alkotás, amit szeretne újra először megismerni?

Tudok olyanokról, amiket most fogok megismerni, ezek regények lesznek főként, ez éppen nagyszerű alkalom lesz.

Melyik képzőművészeti alkotást látná szívesen a nappalijában?

Nekünk van egy vidám, medencés Vojnichunk és egy zongorás Szütsünk, ezek a festmények ajándékok voltak. A lakás kicsi, de családtag. Nem tudom, mit adhatnék még neki, mi férhetne el a falain a könyvespolcok miatt. Na, jó, egy vérző rózsás Twomblyt biztosan elfogadna.

Ha vacsorára meghívhatná bármelyik alkotót, művészt (akármelyik korból), kiket invitálna meg? Mi lenne a beszélgetés tárgya?

Nem hívnék én meg senkit. Így is folyamatosan beszélgetek velük. Szép Ernővel, Máraival, Krúdyval napi kapcsolatban vagyunk. Beleszólnak tárcába, novellába, színdarabba. Van egy tárcakötetem, pontosabban Szív Ernőnek, a Meghívás a Rienzi Mariska Klubba, amelyben konkrétan szerepelnek is. De a készülő nagyregényemben beszélgetek Mészöllyel, Esterházyval, Nádassal, Závadával, Bereményivel vagy a kevéssé ismert Rubin Szilárddal, aki speciel egy sorozatgyilkosság elkövetőjébe lett, mondhatni, szerelmes. Angyallá akart tenni egy fiatal, perverz lányt.  

Volt olyan alkotása, amely megváltoztatta a privát életét?

Minden alkotás, a legutolsó tárca is megváltoztatta az életemet. Jó, egy nagyregény technikailag is radikálisabban beleszól. De lenne itt egy szempont, ami a másik oldalról néz ránk. Hogy az, amit te írsz, beleszól-e más életébe. Néha olyan írásodra emlékeztetnek az olvasók, amiről már fogalmad sincsen. Nem azért írok, hogy megváltoztasson. Hanem hogy általában történjen valami, hogy ott, abban az írás keltette magányban, amit már egy ötéves gyerek is megélt, megérezzem az élet tágasságát és végességét, bonyolultságát és magától értetődését, és tudjak mit kezdeni a folyvást rám támadó félelemmel. Nekem nincs is privát életem.

Az életem minden pillanatából szót akarok csinálni.

A folyamatos beszéd védelem a világ ellen. De az nem igaz, hogy néha nem csodálkozom el, hogy mi hagyta el a szájamat. Megéltem már mindent a mondattal, azt is, hogy úgy készül, mint Déva vára, de azt is, hogy váratlanul bekopogtat, megmutatja magát, és már megy is, talán mindent visz, mégsem hiányzik semmi. Két dologra feltétlenül megtanított az írás. Az alázatra és a szabadságra. Arra, hogy nemcsak megférnek egymás mellett, de szükségük is van a másikra.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Ha filmet készítenének az életéről, milyen stílusú alkotás lenne?

Nem hinném, hogy érdemes lenne az eddigi életem bármiféle filmre. Annál több filmszerű történetem van. Sokat dühöngök azon, hogy az én nemzedékemnek, tehát a rendszerváltás óta fölnőtt író, meseíró társaságnak nem jutott rajzfilm, mesefilm, gyerekfilm. Ez ennek a kornak, mintegy negyed évszázadnak a botránya. Itt és most rettenetesen csúnyákat tudnék mondani. Úgyhogy most abba is hagyom.

Ki játszaná a főszerepet?

A fiam, Darvasi Áron színész, de mondom, engem nem lenne érdemes eljátszania. Esetleg Kukta Gerozánt a Trapitiből. Vagy Fűrész urat a Pálcika nyomozásaiból. Bármelyik novellámból készült filmben örömmel látnám. Vagy színdarabban. Írtunk már együtt is. Talán ott majd játszik, ha a körülmények engedik.

Ha találkozna egy idegennel a vonaton, aki nem ismeri a magyar szépprózát, milyen művekről mesélne neki, hogy fogalmat alkothasson rólunk?

Azt mondanám, hogy higgye csak el nyugodtan, hogy Nádas van olyan, mint Musil, Kertész jobb, mint Semprún, Esterházy hasonlíthatatlan, Mészöly van olyan érdekes és mély, mint Camus, Bodor meg van olyan izgalmas, mint Márquez, és Pilinszky is van olyan, mint Ted Hughes, Gottfried Benn vagy Holan. De ezek egy kis nép kis nyelvének kényszeres méricskélései. Jó, talán elmesélném neki Kosztolányitól A bolgár kalauzt. Az passzolna, nem?

#mi lenne, ha

Nyitókép fotó: Burger Barna