A Maladype Színház legfrissebb választása Anton Pavlovics Csehov legkorábban (még húszéves kora előtt) kezdett, be nem fejezett és végleges címet nem nyert, sokáig elveszettnek hitt színműve, mely a szabad rekonstrukció örömét is megadja a rendező számára. Balázs Zoltán életképes, a kallódó fiatal ? vagy fiatallá tett ? figurákra koncentráló változatot készített (dramaturg: Góczán Judit). Ha már két szereplő neve is Vengerovics (,magyar?), egy kicsit magyarított az általános érvényű darabon, bár sem a szinte Csehov-kortárs Babits Mihály Fekete ország című versének ?Feketegolyó-országként? való citálása, sem Mai Manó nevének a Tháliában lokálisan érthető (és Csehov A manója folytán is dekódolható) applikálása nem a legszerencsésebb. A szövegnek rá kell simulnia a szabályosan vagy szabálytalanul, ügyesen vagy ügyetlenül folytatott biliárdjátszmák véletlenjeire. A golyók kiszámíthatatlan gurulása persze korrigálható ügyes szavakkal, találó rögtönzésekkel, mégis különösen eleinte a mérkőzések változékony izgalma és véletlenszerű derűje szűrődik a replikákba. Az asztal (felette a fényforrás izzói a Fibonacci-sort idézik ? a hosszú oldalakon huszonegy-huszonegy, a rövideken tizenhárom-tizenhárom villanykörte) az övező mezsgyékkel együtt: hadszíntér, ring, melybe az egymással és főképp a címszereplővel zöldágra vergődni nem tudó alakok csatározása kivetül (díszlet- és jelmeztervező: Molnár Bea). A játékterep bármi lehet, étkezés asztalától szerelmi gyürkőzés fekhelyéig. Ugyanígy a dákó (ha kell, fegyver), a kréta (egyszer gyufásdoboz), bármelyik golyó (pénzérme, levél, duplázva okuláré), a golyók összessége (tűzijáték), a posztó, a hat zseb, minden elmaradt vagy létrejött lökés, ütközés, golyóállítás jelképessé válik. Rendre elhangozhat a kérdés: ?Mi a terved??, s a megszólított, kitérve sorsa csapdáinak, tévhiteinek, csalódásainak, eldöntetlenségeinek szorongatása elől, csehovi humorral ilyesmit felelhet: lila teli négyes a bal sarokba, sárga csíkos kilences a középsőbe. Aztán vagy bemegy, vagy nem. Karamboloznak a golyók, dőlnek be a tervezetlen, rosszul tervezett, hazugságba ágyazott, füstbe ment életek. Érezhető, hogy a kezdeti kedélyesség előbb-utóbb eldurvul, kivetkőznek magukból a helyüket, boldogságukat nem lelők.
Hosszú tél után, még a hideg, a hó, a fagy színeiben ? fehér, szürke, fekete, barna öltözékben ? verődnek össze a nagyjából egyenrangú (anti)hősök. A magát ezúttal huszonöt évesnek mondó, az egyetem félbehagyását követően vidéki tanítónak szegődött Platonov, a ?Don Juan és papucshős? környezetében valamennyi nőt (ebben a változatban a feleségét és három másikat) ujja köré csavarja. Hitegeti, dédelgeti, megalázza, extázisba vagy halálba kergeti őket, tényleges cél és vágy nélkül. A férfiak (számuk most négy) szándékainak, támadásainak és védekezéseinek gyújtópontjába is Platonov kerül. Az örökös konfliktusok, a végül visszaverhetetlen lelkifurdalás, az ideátlan létszemlélet elől a főszereplő öngyilkosságba menekül. Minden még élő figurának van oka, hogy dákót szegezzen az asztalon álló Platonov testének (egyet, pisztolyként, a homlokának). Nagyszerű kép: gyilkosságként megy végbe az öngyilkosság.
A színészek odaadó partnerei az alapos elemzést végző, sokat követelő, a premierre az interpretációval még nem egészen kész, a textussal szemben engedékeny rendezőnek, bár játékuk intenzitása egyelőre szeszélyesen, foltokban nyilvánul meg. Néha úrrá lesz az üresség a termen. Iszak Abramovics tekintete épp nem csillogó, Szofja Jegorovna egyáltalán nem lusta és pipiskedő, hiába mondják. A sok erőltetett mozgás, az olykor túlkoreografáltan, kimérten lapos térkezelés büntető körökre készteti a (passzív perceikben a nézők mellett, az első sorban helyet foglaló) játszókat.
Orosz Ákos kamaszos-kópés Platonovja még cinizmussal olajozott eszét is zsigerből járatja. A hol brahista, hol sodródó önsorsrontás, a mások mindennapjait, egész jövőjét aláásó aszociális, immorális aknamunka ellenére előtűnik Platonov relatív kivételessége, az Ivanov főalakja felé is mutató tragikus énje. A részleteiben Csehov által sem egészen megokolt emberi csődre egyrészt a környezetét is megfertőző felelőtlen bohóckodást, másrészt fel-felparázsló ítélőerejének az elszalasztott, elszaladt közelmúltat felmérő keservét kínálja magyarázatul. Orosz alkalmas arra, hogy a másik nyolc személyt maga köré rántsa, állandó izgalomban, ellenkezésben, vonzódásban-taszulásban tartsa.
