Márkám vizualitásának a középpontjában azok a női alkotók állnak, akiket tönkretettek

Miért épp a textil?

Képzeld el, így születtem. Gyerekkoromban a vidéki nagymamám óriási ládájából mindig előhalásztam mindenféle régi függönyt, csipketerítőt, és ezeket biztosítótűkkel magamra tűzködtem. A nagymamám is észrevette, hogy érdekel ez, így nagyjából öt-hat éves lehettem, amikor elkezdett varrni, hímezni és kötni tanítani. Divattervező akartam lenni, de azért a szüleimnél rendesen könyörögni kellett, hogy Veszprémből elengedjenek a Pécsi Művészeti Szakközépiskola textil szakára. 

Aztán végül beadták a derekukat.

Igen, az a suli a játszótér játszóterének a játszótere volt. Minden technikát elsajátítottunk, ami kellett az alapokhoz, szőttünk, de batikoltunk, szitáztunk, szabtunk, varrtunk is, aztán ötödik év végére egészen bonyolult térbeli gobelineket is el tudtunk készíteni. Rengeteg kísérletezés zajlott, sőt, ha jobban belegondolok, alapvetően képzőművészeti szemlélettel közelítettünk az anyagokhoz és a feladatokhoz.

Nem gondolkodtál abban, hogy textilművész legyél?

Nem tudok én annyit ülni a fenekemen. Sokkal mozgékonyabb vagyok annál, hogy  egyetlen dologra fókuszáljak. Ezért is lett komfortos a színházi szakma, mert az sokkal lótifutibb, összetettebb feladatköröket kell megoldani nap mint nap. Nyüzsögni kell, egyik szerepből váltani a másikra, kitalálni, megoldani, elintézni.

Mikor estél szerelembe a színházzal?

A pécsi művészetiseket akkoriban ingyen felengedték a karzatra, így bármelyik előadást megnézhettem. Az első ilyen élményem elemi volt: a My Fair Ladyt láttam, ma is emlékszem, ahogy széthúzódott a függöny, elém tárult az a csodálatos díszlet, amiben mindenféle szép ruhában elkezdtek kavarogni az emberek. Ekkor jöttem rá, hogy ez a világ sokkal izgalmasabb, mint a divattervezés, ráébredtem: látványtervező szeretnék lenni. Innentől tudatosan készültem a Képzőművészeti Egyetem felvételijére.

Kik voltak azok a mestereid, akik inspiráltak?

Kuti László szobrász tanított a pécsi művészeti suliban, tőle például rengeteget tanultam arról, hogy miként gondolkodjam a térben, hogyan képzeljek el valamit három dimenzióban. Amikor pedig kitaláltam magamnak a jelmeztervezősdit, Uhrik Dóra volt az, aki a szárnyai alá vett. Ő bízott meg, hogy az akkori táncos osztályoknak csináljak jelmezeket a vizsgamunkájukra, így én már a középiskola alatt gyakorlati tudásra is szert tehettem. A vizsgamunkám is egy előadás terve lett végül.

Mivel vizsgáztál?

Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvését terveztem meg, a vizsgamunkám az ehhez készített rokokó ruha volt, amit negyven méter fehér vászonból csináltam, kézzel végigszitáztam, majd megvarrtam. Még paróka is készült hozzá. Aztán ezzel mentem felvételizni a Képzőre, ahová be is kerültem. Az egyetem viszont már nem ment ennyire gördülékenyen, családi bonyodalmak lettek a háttérben, nekem pedig el kellett mennem dolgozni. Elmaradoztam az órákról, miközben fokozatosan belekeveredtem a színházi életbe. Gálffi László osztályával dolgoztam együtt nagyon sokat, félig bent is éltem a Színművészeti Egyetemen, intenzív időszak volt. Aztán Zsámbékin keresztül bekerültem a Katonába, ahol jelmezeken dolgoztam, miközben az akkori egri színház Állatmesék darabjának nagyszínpadi díszletét terveztem. Nem voltam eminens diák, viszont nagyon hamar gyakorlatban tanulhattam meg azt, ami szükséges ehhez a szakmához. 

Az egyetem ideje alatt mit tanultál?

Federics Zsófi elhívott magához. Neki asszisztensként segítettem jelmezt öregíteni. Őrült profi volt, rengeteget tanultam tőle, olyan képességeket, amiket a mai napig tudok használni. Nagy projektekbe tett bele, például a Vígszínház Hegedűs a háztetőn összes jelmezét mi öregítettük. De nagyon sokat tanultam Domonkos Lacitól, ő volt a viselettörténeti tanárom, aki megmutatta, hogyan állnak össze bizonyos rendszerek.

Látványtervezőként pontosan mit is csinálsz?

Nagyon komplex feladataim vannak, egy darab konkrét látványvilágát el tudom készíteni, ami a díszlettől a jelmezekig, sőt a bábokig mindent magában foglal. Éppen ezért amíg nem volt gyerekem, minden előadás elkészítésekor beköltöztem a színházba, mert jelen kellett lennem, rá kellett hangolódnom az egészre, hogy a maximumot tudjam kihozni egy projektből. Hiszek a csapatmunkában, a közös ötletelések egy rendezővel vagy egy színésszel mindig hozzátettek a kezdeti ötleteimhez, sőt, rengetegszer van olyan, hogy, ami papíron működik, az a valóságban másképp tud megvalósulni, vagy hogy a saját elképzeléseimet rugalmasan kell alakítani a rendezői szándékhoz vagy egy színész igényeihez. Együtt létrehozni, összecsiszolódni, megérteni egymást, engedni, vagy éppen kiállni valamiért, szerintem ezek mind izgalmas részei az alkotásnak. Sőt, én a kivitelezésben is mindig aktívan részt veszek, mert a manualitás is izgat.

A látványtervezés talán azért is passzol hozzád ennyire, mert – ez gyorsan lejön – holisztikusan gondolkodsz.

Ez még nem jutott így az eszembe, az viszont mindenképpen nagyon izgat, hogy a fejemben levő komplett univerzumot átfordítsam a valóságba. A képzeletemben lefut a mozi, megjelenik a tér, a szereplők, a jelmezek, a kiegészítők, a részletek, amiket aztán átviszek a papírra, két dimenzióba, végül pedig fizikailag is megszületik a tér, amiben hús-vér figurák játsszák el a történetet. 

Melyik stílushoz vonzódsz különösen?

Szeretem a steampunk világot, a rusztikus, nyers, vadabb dolgokat, nem tudok igazán elveszni a részletekben, nem vagyok túlságosan precíz vagy aprólékos, szeretem, ha „szélesebb ecsetvonásokkal” dolgozhatok. 

A 30Y-nak tervezett mörcskollekciódnak is hasonló hangulata van.

Azt szerettem volna, ha létrehozhatom a Mad Max és a Hair szerelemgyerekét ebben a szériában. Ez egyébként egy recycling kollekció, amelyben a földszínek dominálnak, és amelyet Beck Zoli kérésére készítettem el.

Honnan ismeritek egymást Zolival?

A Wake Up 1230 Baby Star klipjének a forgatásához keresett meg Baksa-Soós Attila, hogy legyek a projekt sminkese, valamint Péterfy Borinak terveztem meg a ruháját ehhez a videóhoz. Az underground világban annyira nem voltam otthon, hogy azt sem tudtam, ki kicsoda. Viszont pont akkor volt a kijárási tilalom, ezért lelkiismeretből a Covid alatt végighallgattam egy csomó lemezt ezektől az előadóktól. És épp mire a végére értem, csörgött a telefon, hogy lenne egy klassz színházi munka: Shakespeare Ahogy tetszik, diákokkal és Beck Zolival, akinek a neve addigra már ismerősen csengett számomra. Ekkor dolgoztunk először együtt, ami amúgy szintén speciális helyzet volt, még a jelmezeken is közösen ötleteltünk a diákokkal. Olyan volt, mint egy művésztábor, ahol együtt alakítunk ki mindent. És Zoli látta, hogyan dolgozom, ezután keresett meg, hogy az éhezők jóllakottak számára készítsek jelmezeket. Aztán ez a projekt is elég nagyra duzzadt.

Hogy érted?

Végül összesen négy dalhoz készült klip, amelyek dramaturgiailag is egy láncot alkotnak, amire vizuálisan rá is játszottunk, hiszen vannak szereplők, akik mindegyik videóban feltűnnek, a látványvilág és a jelmezek is összekötik ezeket az anyagokat. Ha egymás mellé rakjuk az éhezők jóllakottak, az arra indulok el, az alkalmi társ és a miezmiez videókat, akkor kirajzolódik egy komplett történet.

Hogy lett akkor ebből mörcs?

A jelmezek kiléptek a valóságba: elkészült egy recycling, egyedi darabokból álló kollekció, amihez első körben a lemez jelmezeit használtuk fel, majd a széria fokozatosan kibővült a színházi világból érkezők ruhadarabjaival. 

Mi adja a kollekció koherenciáját?

A színek mindenképpen összekötik, de ha végignézel a darabjain, nagyon sok military hangulatú van köztük, ami az X lemez protestjellegét is megidézi. Ugyanakkor számos olyan apró, applikált részlet tűnik fel, amelyek összekötik az egyes darabokat, egy csipke, egy anyagdarab, szív alakú gomb… A kollekció közösségi jellegét is erősítik ezek az elemek – ami egyébként a 30Y-t is meghatározza –, hiszen így a tulajdonosok később egymásra ismerhetnek. 

Kifakított, levágott, lógó részletek is találhatók ezeken a darabokon. Hogyan tudnak ezek az alapvetően destruktív gesztusok mégis építően hatni az alkotás során?

Már a jelmezöregítésnél megtanultuk, hogy amennyit elveszünk egy ruhából, annyit vissza is kell pótolni. Másrészt bármennyit is roncsolok, a visszavarrásokkal, díszekkel, aranyszínű szegélyekkel mindig jelzem, hogy ez szándékos, miközben ügyelek arra is, hogy a ruha minősége vagy hordhatósága ne sérüljön. 

A recycling fontos szervezőereje a Jajcica nevű vintage ruhaboltnak, ahol szintén dolgozol. Hogy kerültél ide, és mi ennek az üzletnek a koncepciója?

A Dohány utcában egy kis pincehelyiségben nyitotta meg huszonéve ezt Zsuzska és a Nagyi, akik egy kicsi punk boltot szerettek volna, viszont aztán a jelmeztervezők nagyon gyorsan odaszoktak. Különleges volt az árukészlet, a tulajdonosok meg megengedték a tervezőknek, hogy elvigyék a darabokat felpróbálni a színészekre. Én is rengeteget jártam ide „vadászni”, és arról álmodtam, hogy egyszer, majd ha lesz rendes, civil munkám, akkor egy ilyen helyen fogok dolgozni. Amikor megszületett a gyerekem, láttam, hogy kell valami olyan munka, ami mederbe tereli a hétköznapjaimat, majd jött a Covid, én pedig sok vintage boltba beadtam a jelentkezésem, de mindenhonnan elküldtek, így végül ide már nem is mertem kopogtatni. De aztán pont embert kerestek, felhívtam őket, fel is vettek, azóta pedig itt is vagyok. 

Hogyan hat vissza az itt eltöltött időd a jelmeztervezői munkádra?

Rengeteget inspirálódom ebben a környezetben folyamatosan. Ráadásul mindig érkeznek be olyan darabok, amelyek segítenek abban, hogy gyarapítsam a már megszerzett tudásom, legyen szó akár anyagismeretről, akár varrási technikáról. Rendszeresen járnak ide jelmeztervezők, akikkel szintén lehet ötletelni, valamint az itt dolgozók, mi mindannyian textilesek vagyunk, így a napjaink folyamatos szakmai diskurzusok között telnek.

És ha mindez nem lenne még elég, van egy saját divatmárkád, a Poisoned Divas.

Horányi Julival beszélgettünk egyszer arról, hogy a női lét mennyire nehéz, és hogy mennyire sok olyan női sztárt vagy művészt ismerünk, akiket kicsinált a show-biznisz vagy a társadalom. Én magam is éltem borzasztóan abuzáló párkapcsolatban, amiből menekülnöm kellett. A Poisoned Divas tehát a személyes történetemből kinövő és egy társadalmi jelenségre reflektáló márka. A vizualitásának a középpontjában azok a női alkotók állnak, akiket tönkretettek. 

Hogyan lehet átfordítani ezeket a traumákat a képzőművészet nyelvére?

Festményeket készítettem ezekről a nőkről, akik absztrahálva, de még felismerhetően jelennek meg a darabokon. Volt bennem természetesen egyfajta esztétizáló szándék, mert bár ezek a darabok statementek, fontos, hogy a viselőjük meglássa bennük a szépet. Miközben szeretnék fellépni azzal szemben is, hogy a nőket mindig a szexus felől közelítsük meg. 

Milyen terveid vannak?

Az Aranyszamár Bábszínházzal most újítjuk fel a Hófehérkét, amit tizenhárom éve a veszprémi Kabóca Bábszínháznak készítettem. Új szövegkönyv készült, ennek megfelelően alakítjuk át a régi díszleteket, jelmezeket. Közben továbbra is készítek darabokat a 30Y-kollekcióhoz, fejlesztem a Poison Divas márkámat, de a Jajcicában is megtalál az, aki keres.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu