A csillám az ókori civilizációkban nemcsak dekorációs elem volt, hanem a státus és a hatalom szimbóluma is. Az ókori egyiptomiak aranyport kevertek a korabeli kozmetikumaikba, hogy szó szerint csillogó megjelenésük legyen. Kleopátra a bogarak fénylő kitinpáncéljából kevert csillámló arc- és szemfestékeket, azokból kölcsönözte a gazdagságát és felsőbbrendűségét tükröző csillogását. Ez a történelmi kapcsolat a csillogással, a luxussal és az extravaganciával a modern divatban is érvényes. A nemesfémek és az ékszerek kapcsolata a gazdagsággal és a hatalommal ma is nyilvánvaló, annak ellenére, hogy a csillogás a divatban nem korlátozódik a luxusra, bár üzenete a ragyogást idézi.
Napjainkban a csillámot alumíniumból vagy más fényvisszaverő réteggel borított vékony műanyag vagy fólialapokból készítik, majd azért, hogy színe is legyen, bevonják titán-dioxiddal, és a réteg vastagsága határozza meg, hogy lila, zöld, rózsaszín vagy más árnyalatú legyen.
A csillogás a jó és a rossz erejét is jelképezi. A csillám használata a 20. században inkább az önkifejezés, a lázadás és a fantáziavilág szimbolikus eszköze lett, amelynek az egyik legikonikusabb példája Judy Garland Dorothyjának csillogó rubinpapucsa, amelyet az 1939-es az Óz, a csodák csodája című filmben viselt. Az 1970-es években a csillogás a glam rock mozgalom alapeleme volt, a hagyományos nemi normák megkérdőjelezésére és a túlvilági vonzalmak érzékeltetésére egyaránt használták. Ez a korszak a csillogást a pusztán dekoratív elemből az ellenkultúra és a véleménynyilvánítás szabadságának szimbólumává emelte. Mára a csillogás beépült a mindennapi divatba, az utca stílusa bizonyítja, hogy a csillogás egyszerre lehet avantgárd és kereskedelmi szempontból vonzó.
A flitter egy apró, fényes, korong alakú, felvarrható, csillogó ruhadísz, amelynek története legalább olyan kalandos és csillogó, akárcsak maga a tárgy. Neve a velencei dukát pénzérme (zecchino) változatából ered, amelyet a franciák flitterként fordítottak (paillettes), de az arab sikka, érme szóval is összefügg. Napóleon olaszországi inváziója után megszűnt a dukát verése, így a flitter kifejezést egyre inkább – főleg a 19. századi Franciaországban – a mai értelemben kezdték használni a fényes, fémből készült ruhadíszek megnevezéseként. A korongok középén vagy tetején található lyuk dönti el, hogy azokat laposan, szorosan lehet felvarrni, vagy csak egy ponton rögzíteni, hogy könnyen mozogjanak és több fényt tükrözhessenek vissza. A többoldalú, gyémánt alakú flitterek növelik a tükrözőképességet, a virágszirmokra emlékeztető flitterek lebenyeket képeznek, a paletták pedig különösen nagyok és laposak.
A túlzások dicsősége
Történelmileg a világ számos részén fémérméket és dísztárgyakat rögzítettek a ruhákra a gazdagság vagy státus bemutatására. Egy másik praktikus ok a lopás elleni védelem – az értékeiket szorosan a ruháikra rögzítve viselték, mintha egy hordozható széf volna az öltözékük. Indonéziában 12 000 éves leleteken is találtak flittereket, amelyek még Nautilus kagylóból készültek, de az Indus-völgyben Kr. e. 2500-ban már aranyflittereket használtak a ruházat díszítésére, amelyekhez hasonló díszeket tártak fel Pakisztántól Egyiptomig a régészeti lelőhelyeken. A korai flitterek főleg aranyból készültek, ezért válhattak hamar a pénz szinonimájává a gazdagság szimbólumaként. A legkorábbi flitterváltozatok a közepén átszúrt, vékony körökké kalapált aranyrögök, amelyekre Tutanhamon sírjában is gyönyörű példákat találtak, amikor 1922-ben felfedezték, ugyanis flitterszerű aranykorongokat találtak a ruháira varrva. A fáraó szertartási ruhájának virágaiba varrt aranyflitterek a túlvilágon is a király fontosságát voltak hivatottak jelezni, bár némelyek elszíneződtek a vörös és lila árnyalatú vaslerakódásoktól, a fáraó hasonlóan a napistenhez szó szerint ragyogott, sugárzott. A feltételezések szerint így gondoskodtak arról, hogy anyagilag és minden szempontból felkészült legyen a túlvilágon való létezésre is.
Talán épp a fényvisszaverődés, ami az isteni képességeket utánozta, lehetett az egyik oka annak, hogy a flitterek olyan népszerűek lettek a népművészetben is. A 14. századi Dél-Amerikában a törzsfőnökök például aranyflittereket viseltek felszerelésükön, hogy lenyűgöző harci manővereikben megcsillanjanak, hogy az ellenséget elkápráztassák. Az arany és más nemesfémek ruhára varrása többfunkciós volt, a státusszimbólum és lopásriasztó mellett spirituális útmutatóként is szolgált. Különösen a nomád életmódot folytatók számára: az érméket a test közelében tartották, de kirívó fényükkel a gonosz szellemek elűzésére szolgáltak.
A reneszánsz idején a nemesség értékes drágaköveket és aranyflittereket varratott a ruháira, bonyolult mintákkal szimbolizálva társadalmi helyzetüket. A flitterek annyira népszerűek voltak, hogy valamikor 1480 és 1482 között Leonardo da Vinci vázlatot állított össze egy olyan géphez, amely karok és csigák segítségével kis korongokat üt ki egy fémlemezből. Terve a flitterkészítő eszközről a milánói Biblioteca Ambrosianában található. Mivel a készüléket valójában sosem építették meg, így nem tudjuk, hogy a reneszánsz mester a női ruhák csillogásához álmodta-e meg, vagy valami más, hasznosabb célja is lehetett. A kabátokba és ruhákba varrt flitterek, amelyek főleg fényvisszaverő fémdarabokból készültek, a 17–19. században nagyon népszerűek voltak a nemesség és a gazdagok, különösen az udvari nők, a nemesség és bizonyos vagyoni szintet elért személyek körében.
Tutanhamon sírjának 1922-es felfedezése után az egyiptománia következtében a flitterek ismét népszerűvé váltak. Ebben az időszakban a jellemzően fémből készült flitterek használatát széles körben népszerűsítette a divat, de legalább ilyen nagy felhajtóerő volt a színházművészetben is felbukkanó „egzotikus keleti” hóbort is. Az art deco tervezői tették népszerűvé a flittert. Leon Bakst, az Orosz Balett jelmeztervezője érzéki és energikus terveket alkotott indiai hímzésekkel, ókori görög szabásvonalakkal és bőséges flitterdíszítésekkel. Anna Pavlova dekadens jelmeze A hattyúk tavában szinte egy flitterekből és libatollakból álló fészek volt.
Ahogy a flitterek manipulálták a fényt, a flapperek úgy befolyásolták a ’20-as éveket, amikor a nők szavazhattak, autót vezethettek, dohányozhattak, vadul táncolhattak, nyíltan vállalták a promiszkuitást és az intellektusukat. A flapper laza formái felszabadították a testüket, a végtagjaikat és befogadtak minden túlburjánzó díszítést. A charleston szaggatott rúgásai és a korszak erősen flitteres ruhái mozgó fényoszlop megjelenést kölcsönöztek a nőknek, a mozgásban lévő flitteres test éterivé, istenszerűvé varázsolta őket. Nem véletlen, hogy a cirkuszművészet azonnal örökbe fogadta a flittereket, a cirkuszi állatok, artisták, műkorcsolyázók és sztriptíztáncosok mind behódoltak a csodás csillogásnak.
Az 1920-as, 1930-as években a modern flitterek már nem fémből készültek, hanem egy új, a zselatint galvanizáló eljárással állították elő azokat. A felmelegített zselatinból kis korongokat préselve a fényes lapocskák óriási változást hoztak, sokkal könnyebb volt az előállításuk. A zselatinflitterek azonban nagyon sérülékenynek bizonyultak, egyaránt tönkrementek a hőtől vagy a nedvességtől, de akár egy zivatar is leolvaszthatta őket a csodás ruháról. A zselatinflitteres ruháknak még a tisztítás is ártott, de az igazi kihívás a tánc volt. Egy táncpartner nyirkos keze megolvaszthatta a ruha hátán a díszeket, amelyek nem tudtak ellenállni a táncos derekát erősen átfogó kéz melegének. „Ha a hiányzó flitterek mesélni tudnának...” – így szólt akkor a mondás, amelyet ma is izgalmassá tesz a korabeli ruhákon még mindig látható, árulkodó flitterhiány.
A mai flitter fogalmunkat Herbert Liebermannak köszönhetjük, aki Eastman Kodakkal és cégével együttműködve az 1930-as években acetátot kezdett használni fóliakészítéshez, és közben kifejlesztették az acetátflittereket. Gyönyörűek, de törékenyek voltak, a fény áthatolt a színeken, és visszaverődött, mintha körömlakkal tükröt festettek volna. Ragyogó, de törékeny – az acetátflitter megrepedt, mint az üveg, de minél keményebb műanyagból készült, annál szebb lett. Kelet-Európában megjelentek a flittergyárak, amelyek milliónyi színes zselatindísszel árasztották el Európa divatműhelyeit, ahol több ezer szakértő varrónő, felvarró dolgozott, hogy minden egyes flittert egyedileg rögzítsenek alkotásaikhoz.
1952-ben a DuPont feltalálta a mylart, és ez ismét megváltoztatta a flitteres játékot. A legnagyobb flittergyártó, a Lieberman tulajdonában lévő Algy Trimmings Co. cég átvette az átlátszó poliészterfóliát és megteremtette a mylarral körülvett színes műanyag flittert, amelyet már a mosógéptől sem kellett félteni. Végül a 1960-as évek végén a mylar-acetát kombináció elvezetett a vinyl műanyaghoz, ami még tartósabb és költséghatékonyabb, bár ma már tudjuk, hogy felkunkorodik és elveszti formáját, valamint nem olyan csillogó, de elég jó lett a glam rockhoz. Flitterekkel borítottak mindenkit Twiggytől Mick Jaggerig. Kansai Yamamoto David Bowie-val közösen egy turnéra megalkotta a flitterekkel kiemelt Space Samurai és Rites of Spring jelmezeit, extrém kabuki ihlette formákkal. Flitterek uralták az addigra világhírű Studio 54 táncparkettjét is.
Az 1980-as években a flitterek ismét a feltűnősködő fogyasztás szimbólumává váltak, válltöméses, ragyogó flitterruhákat viseltek a televíziós sikersorozatokban a Dinasztia és a Dallas korszakában.
Napjainkban a flitter lett az egyik új fekete. A divathetek kifutóin rengeteg flittert lehet látni, furcsa időszaka ez a gazdagság keresésének. A flitterek ugyan mindig is kicsit koktélhangulatúak voltak, de bizonyos értelemben tiltakozás is lett a komorság és a konvenciók ellen. Kicsit agresszív, kicsit elvakít, de vonzó a súlya, a karcolása, a hangja, és bár eltereli a tekinteteket, mégis felhívja a figyelmet arra, hogy viselője itt jár a világban.
A flitter sok mindenre emlékeztet. A víz mozgását, a halpikkelyek felvillanását utánozza. Lehet a mozgásának tiltott – vagy kifejezett – erotikus izgalma, olyan sugallat, ami átöleli a testet, de egyben idegenné is teszi. Az 1930-as évek fekete-fehér mozijának világától a flitter, a marabutoll, a fehér necc és a fekete csipke egyfajta szexuális jelentés kapott, új intenzitását hozott a fantázia világában.
FotóK. Bézsenyi Zsolt
