A legutóbbi élményem veled kapcsolatban a Süni és barátai című bábfilm, amiben a főszereplő hangját adtad. Az unokámnak kerestem rajzfilmeket, és ott bukkantam rá a gyermekeim régi nagy kedvencére.
Tudod, mi a rajzfilmnél a színészmondás? Korán kell érkezni, mert a jó hangokat ellopják.
A humor az egyik védjegyed. A Vígszínház műfaji meghatározása szerint azonban most „dühös vígjátékra” készülsz. Hogyan állsz a haraggal?
Van bennem hirtelen indulat és kezelendő agresszió, de a humoromat az elmúlt évtizedekben talán pont arra használtam, hogy a kimondott szó – még ha van is benne indulat – az utolsó másodpercben mégiscsak elviselhető legyen.
Miért ez a műfaji meghatározása az új előadásnak?
Amikor a darabot a drámatörténészek boncolgatják, akkor kvázi hibájául róják fel azt, ami engem a legjobban izgat, vagyis hogy meghatározhatatlan a műfaja. Hol klasszikus reneszánsz vígjáték bohócfigurákkal, hol sötét tragédia. Végül is ez nem idegen napjaink történéseitől! Ez a kettősség. A hatalommal való visszaélésről, kifejezetten az abúzus különböző módozatairól beszélek, politikai játszmákkal és drámai következményeikkel kiegészítve. Régóta érdekel ez a mű, még a főiskolán játszottunk belőle jeleneteket. Amikor elővettem, szembetalálkoztam azzal a kérdéssel, hogy van-e valami mód, létezik-e kovász, amelynek révén egységessé tehetem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ha egy színdarab kapcsán bizonyos magyar szólások, mondások vagy fordulatok jutnak eszembe, és kiadnak egy díszletötletet, azt üzenetnek tekintem.
A nagypolitikai játszmák során a szakértők felépítenek egy rendszert, amiben cirkusz a politika. Gondoljunk csak az amerikai választásokra! Talán az a legeklatánsabb példa, de az ott meghonosított technika azután az egész világon mindenhova szétfröccsent. A tartalom helyett a marketing vált fontossá. Ugyanúgy építenek fel személyeket, ahogyan mondjuk egy autómárkát. Adva van tehát a politikai cirkusz, a show, amelyben bohócnak néznek bennünket. Amikor kimondtam ezeket a szavakat, egyszerre sakkfigurák és egy olyasvalaki jelent meg a lelki szemeim előtt, aki a mit sem sejtő alakokat ide-oda tolva irányítja az eseményeket. Mindezt magamban összerakosgatva találtam egy díszletet, és ennek révén rögtön olyan játékstílus terve fogalmazódott meg bennem, ami lehetővé tette, hogy ezt a „két darabot”: vígjátékot és tragédiát egységként hozzam létre. Legyen játékossága a legsötétebb pillanatoknak is, és fordítva.
Khell Csörsz díszlettervezővel abban maradtunk, hogy létrehozunk egy manézst. Eszembe jutott a Globe Színház, ami olyan, kör alakú tér, ahol majdnem 360 fokban tudnak játszani a színészek. A saját bőrömön akartam megtapasztalni, milyen érzés ilyen színpadon létezni, ezért amikor Eszterrel (Rudolf Péter felesége, Nagy-Kálózy Eszter – a szerk.) Londonban a kétszemélyes darabunkat játszottuk, bekönyörögtem magam oda. Nem volt könnyű, de a zsenge angolommal és a „fátyolos” tekintetemmel megértettem velük, miért olyan fontos ez nekem.
Arra jutottam, hogy felteszem a közönséget a színpadra, így a nézőtér kvázi a játéktér része lesz. Azért dühös vígjáték a műfaji leírás, mert van bennem düh amiatt, hogy ilyen a világ. Mi, emberek semmiből sem tanulunk, hiszen a politikai játszmák résztvevői az ókortól kezdve ugyanúgy viselkednek, csak már nem fáraónak és rabszolgáknak hívják őket, és manapság a kiszolgáltatottság ügyesebben van elrejtve. De a hatalmon lévő magányossága is érdekel: hogy miért lesz olyanná, amilyenné, és ehhez mennyire járul hozzá az őt kiszolgálók túlzott alázatossága annak végeláthatatlan színskálájával. Minden szereplővel együtt akarok menni. Sok érdekfeszítő kérdés van a Szeget szeggelben, amit ezzel a játékstílussal, hogy szinte végig jelen lesz az összes színész, csoportszínházi élménnyé emelünk. Nem használok mesterséges zenét. Felkértem Wunderlich Józsefet, aki nem mellesleg Claudiót játssza a darabban, hogy emberi hangokra komponáljon hangkulisszát. A kellékek használatát is minimalizáltuk.
A dühös vígjáték tehát szabad játékstílust is takar. Miért érzed ezt veszélyesnek?
Ha nem elég plasztikusak a mozdulatok, nevetségessé válhatnak. Olyan feszültségről beszélek, ami nem kisrealista játékmódot követel. Shakespeare-t azért játszunk folyamatosan, mert minden pillanatban, a legkisebb szerepek esetében is komoly tétek vannak, ez meg kell szülje a plasztikus beszédet és a pregnáns mozdulatot. Sok olyan mondat akad a darabban, amikről azt fogja gondolni a közönség, hogy én írtam őket bele. Pedig nem… A világ nem változik, és az emberiség mindig elérkezik bizonyos mélypontokhoz, körbe-körbe járva. Semmiből nem tanulva. Egy kuplerájosné (Balázsovits Edit játssza) azt mondja a darabban: „Még ez hiányzott, most, amikor itt van a járvány, a háború és az infláció.” Mészöly és Nádasdy szövegében is így van benne, de megnéztem az angol verziót is, mert nem hittem a szememnek.
A Vígszínház előadásaira járvány, háború és infláció ellenére sem könnyű jegyet kapni.
Az a dolgunk, hogy folyamatosan reflektáljunk a minket körülvevő problémákra, és abban reménykedünk, hogy egy-egy estének van plusz hozadéka: egy mondat vagy egy gondolat, amit elvisz magával a néző. Bajban lenne a művészet, ha az emberek egyszer csak, mint a Macskafogó végén, harmonikus, kiegyensúlyozott, jó macskákká válnának, mert akkor nem lenne miről mesélni. Zene füleimnek, hogy így működik a színház, megható érzés, hogy mindennek ellenére jönnek a nézők, kelendőek a jegyeink.
Annyi bajunk van, annyiszor ostorozzuk önmagunkat mint folyamatosan megosztott, ilyen-olyan szempontból viharvert nemzetet, hogy kicsit örülhetünk a ténynek: ha valaki ma Magyarországon színházba akar menni, akkor sokfelé indulhat, sok mindent nézhet meg. Nagyon jó érzés, hogy a nézők a járvány, a háború és az infláció ellenére itt vannak. Végül is ettől lehet kibírni a nehézségeket. Az ikonikus darabjaink, A Pál utcai fiúk, A nagy Gatsby, A dzsungel könyve, A padlás nehéz időkben is vonzzák a közönséget, de fontos, hogy ezek mellé olyan darabok is beépültek a repertoárba, mint Az öreg hölgy látogatása, a Sirály vagy idén A kastély.
Bízunk benne, hogy elég csalogatóak vagyunk, és örülök, hogy például Shakespeare-től a Szeget szeggelt nem kellett félretolnom, és helyette valami „tutit” elővenni. Bérletünk csalogató eleme, a Barátom, Harvey is minden humorával együtt „lelkes” darab. Humorral karcol. Nem megyünk biztosra, nem mintha lenne ilyen a színházban, de azért van olyan cím és műfaj, amiben kevesebb a kockázat. A Szeget szeggel ritkán játszott darab; a szövegéről valójában mai napig nem tudni, mi volt az eredeti verzió. A Nádasdy-fordítást használjuk, de átdolgoztuk: más Shakespeare-művekből egy-egy kisebb monológot és egy szonettet is beletettünk.
Szeretik a színészek próbálni?
Remélem! Zaklatott időszakban kell megőrizni a játékkedvünket. Kőszegi Ákos játssza a herceget, aki ravaszul átadja a hatalmat és a rendcsinálás felelősségét Angelónak, vagyis Stohl Andrásnak. Mátyás királyként álruhában járva „Bécset”, szembesül Angelo működésének szörnyű következményeivel és a dolgok elfajulásakor a saját felelősségével. Alapkérdésekkel találjuk szemben magunkat: szabados vagy szabad világot élünk? A minket érő komplikált problémákra a társadalom sajátos módon olyan helyzetet hozott létre, hogy csak vagy igennel, vagy nemmel reagálhatunk. Ezt nehezen viselem. Gondolj csak a sorozatok keltette hatásra vagy a metoo-mozgalomra. Akár a háborúra. Pró és kontra csak hisztérikus beszélgetésekbe lehet keveredni. Ezzel szemben mindig azzal próbálok érvelni, hogy a dolgok nem fekete-fehérek, és ez nem a gyávaság attitűdje, árnyalni kell, és tisztán látni okokat, okozatokat. Ez persze időigényes, hosszabbak a mondatok, és könnyen egyedül maradhatsz egy tér közepén. Egy színházi előadás alkalmas arra, sőt feladata megvizsgálni minden szemszöget, mozgatórugót, igazságot. Mivel a történet időtlen, mindig időszerű. „Íme az ember!”
Az Ötvös András által alakított Lucio egy reneszánsz bohóc. Attitűdjében, éleslátásával, humorával és gyávaságaival együtt ismerős figura, mintha szabadúszó értelmiségi lenne. Végül is ez Shakespeare bohócainak sajátja. Márkus Luca (Izabella) egy apácarendbe éppen belépni kívánó fiatal nőt játszik, akinek el kell menni könyörögni a bátyja életéért, és visszatérni a világi életbe, noha az a világ taszítja. Megvan a maga igazsága, boschi világot élünk.
A III. Richárd elején a címszereplő elmondja, hogy úgy döntött, gazember lesz, és senki nem kérdezi meg, miért éppen aznap. Én, amikor a herceg úgy dönt, hogy átadja a hatalmat, felteszem a kérdést, hogy miért éppen most. Álarcos felvonulást kreáltunk, amely során boschi hangulatot idéző maszkokban körbetáncolják a herceget, és a kavalkád születésnapi buliba torkollik. Olyankor számadást készít az ember, ha máskor nem.
Elmentem megnézni a kiállítást, és Füzér Anni jelmeztervezővel azon töprengtem, mire reflektált Bosch. A világ polgárai sokszor érezték, hogy erkölcsi mélypont van. Hogy győzelemre áll az ördögi gondolat. Hogyan kell viszonyulnunk az emberi természethez, akár a gyengeségeinkhez? Lehet-e törvényt úgy megfogalmazni, hogy ne vegyük figyelembe azt, milyen az ember? Törvények természetesen kellenek, polgári törvénykönyv, a tízparancsolat. De mi az arányos büntetés? Mit jelent az, hogy egy ítélet elrettentő? A szóban benne van, hogy igazságtalan, mert valakin keresztül példát statuálva nem az adott jogi helyzetet kezeli, hanem azon túlmutatóan üzen a világnak. Hol az igazság, hol az erkölcs? Ahogy rotyog-fortyog a világ, látható, hogyan kényszerül bele egy-egy ember bizonyos helyzetekbe. Könnyen ítélkezünk, csípőből tüzelünk. Ez az előadás szándékaim szerint arról is szól, hogy a moralizálók nem lehetnek felületesek. Ezzel együtt mindenkinek megvan a maga felelőssége. Nem akarom relativizálni a bűnt, csak a sokféle szemszöget szeretném megmutatni. Az ítélet meg kell szülessen.
Volt már olyan gondolatod, hogy abbahagyod ezt az amúgy igen nehéz hivatást?
Igen. Mindig nagy tisztelettel szemlélem azokat a színészeket, akik azt mondják, hogy amint kipattant a szemük, tudták, hogy ez a dolguk, és ezzel a biztos tudattal „végigtolják” a pályát. Nyilván mindenkinek vannak hullámvölgyei, olyan gondolatom is támadt már, hogy csak egy időre le kéne állni, és újrarázni a kaleidoszkópot, de amikor szétmegy a függöny és beszippant az előadás, akkor visszafelé már úgy érzed, hogy volt értelme a napnak. Az odavezető út nehéz lehet, amíg az ember már sokadszor megy be a színpadra, és azt mondja, hogy ezt meg ezt most újból végig kell élnem. A rendezés, az igazgatás másfajta teremtés, de a lényeg jó esetben ugyanaz. Elmesélni egy történetet. Személyeset, mégis önmagán túlmutatót.
Sok minden izgat a világból, nyilván azért is jöttem-mentem, keresve mindenféle éles helyzeteket, kihívásokat. A jogra előbb vettek fel, mint a színművészetire. Ha két ember vitatkozik, szívesen próbálom az érveket meghallgatva a bíró vagy az ügyvéd szerepében az igazat keresni. Imádok vitatkozni. Imádom ezt a számítógépes számrendszert: igen, nem, talán. Édesanyám és édesapám csodálatos pedagógusok, szívesen tanítanék magyart vagy történelmet. Vagy boldogan lennék időnként lusta ember, gunyoros szemlélődő, de a lényeg: sosem bántam meg, hogy színész lettem! Szóval sosem bántam meg, hogy ezt az utat választottam. És azt a bizonyos kaleidoszkópot rendesen megráztam három éve – és élvezem, ahogy kavarog és ülepszik egyszerre minden körülöttem.
Nyitókép: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
