A 1958 őszén Hamburgból Ausztrália partjai felé tartó Castel Felice nevével ellentétben nem válik a boldogság hajójává. A fedélzetén új hazába igyekvő, új életet remélő, a még kétséges távlatokkal múltjukat lezárni akaró magyarok - nyolcan - egy legalább tizenhárom év mélyébe visszanyúló bűncselekmény (politikai indítékú ávós emberölés) utórezgései közt találják magukat. A gyilkos utazik velük? Aki újra gyilkol? Akit meg kellene gyilkolni, vagy öngyilkosságra késztetni? A szerző szándékosan hagy nyitva kérdéseket és válaszokat az egyik regénye epizódjából írt színműben. Nem ítélkezik. Kérdez (expressis verbis): mikor kezdődött a széthullási folyamat, amelynek 1958, az egy hónapnyi tengeri út csak kinagyított része? 1919-ben? 1945-ben? 1956-ban? Az évszámok a történelmi időben előre-hátra folytathatók.
A nevet sem viselő (illetve a névvel való megszólítottság pozíciójába nem kerülő) négy férfi és négy nő konfliktusait Szalay András kamerájának közelképei egymással polarizáló testek, egymást tükröző arcok összezártságában örökítik meg. Az ég és tenger horizontja nélküli hajót a billenő felvevőgép néha "megmozdítja", egyébként csak Horgas Péter díszletének hitelessége és fehér, mértanias háttérhatása érvényesül a cselekmény helyszíneként (részleteiben pedig jelképként). Valló Péter rendezése elkap számos olyan jellemző mozdulatot, tárgyat, fénypászmát, amely a színházi előadás tágabb spektrumában rejtettebben, szinkronitásban élt, s főleg a remek világítással teremt (tévé)filmes atmoszférát. A specifikus műfaji eszközök azonban inkább színháziak most is. A kulisszák a helyükön. Gondosság és pontosság köti le a figyelmet. Masszív, átlagos dráma; egy estét kitöltő képernyő-mozi.
A filmszemle vásznán az egyenként és együtt is erőteljes benyomást keltő színészek helyett olykor a smink és a ruha (jelmez: Benedek Mari) játszik. A jól megírt dialógusokból bontakozó történet kemény, takaratlan, jelenetező vágásokkal halad előre. Emlékeink szerint a Radnóti 2005. decemberi premierjén egy árnyalattal jobban "ült" a néha közhelyes viszálykodások (négy évtizede marakodó házaspár stb.) halvány iróniája. A tv2-vel közös gyártású film producere, Bálint András nem csupán a feleségét játszó Csomós Marival, hanem valamennyi szereplővel rugalmas, tartalmas kettőst hoz létre. A férfiak (Márton András, Szombathy Gyula és a legnagyobb szerepsúlyt megbíró Szervét Tibor) köre osztottabb, egyénítettebb, több vegyértékű, mint a sorvadtabb sorsokkal megjelenített női alakoké (Kováts Adél, Szávai Viktória, Marjai Virág). A színészi magánszámok, duók, triók előtte járnak a tablóknak.
Bár minden jobb színházi előadás emlékét ilyen nívójú munka örökítené meg! Ám hogy a Castel Felice rászolgálhasson a tévéfilm műfaji megnevezésre, ahhoz olyan - sajnálatosan szűk mezőnyű - versenyre van szükség, mint amilyet a 40. Magyar filmszemle ebben a kategóriában kiállít.
