Így történt ez a hajdani másodikos olvasókönyv egyik története szerint is. Háromnegyed nyolckor Lenke és Klári az iskolába igyekezett. Egyszer csak Lenke felkiáltott: „Nézd, nézd, milyen gyönyörű a játékbolt kirakata!” „Újrarendezték” – mondta Klári. Akkor riadtak fel, amikor a toronyóra nyolcat ütött. A lányok megbeszélték, hogy igazat mondanak, mert nem szabad valótlant állítani. Aztán mindent bevallottak, de a tanító néni hűvösen csak ezt felelte: Hibátokat őszintén, becsületesen megmondtátok… A késéssel azonban zavartátok a munkát…
Ebből azt szűrte le minden másodikos, hogy fölösleges őszintének lenni, mert akkor is leszidják őket, de ha ügyesen füllentenek, meg is lehet úszni a büntetést. A Mikulás különben is hoz ajándékot, legfeljebb tesz a csomagba egy aranyszínűre fújt virgácsot is. Ha nagy ajándék nem is lesz, egy piros celofános télapócsomagot mindenki kap, abban van Sport szelet, Kismackó, egy Zizi és behorpadt miku is, és persze tömegnövelőnek alma és mogyoró…
A Mikulás minden évben csalódást okozott, mert játékot persze nem hozott, hiába volt körülötte a kirakatban mindenféle társas és ezüstszínű rakéta is. Amikor a gyerekek megnézték az ablakban a kiscsizmát, abban tényleg csak egy piros celofáncsomag volt, csokival, gyümölccsel. És amikor az iskolába is megérkezett a várva várt Télapó, nem hasonlított a piros kabátos, áramvonalas Mikulásra. Ott állt egy piszkosfehér subába tekert, számadó juhászra emlékeztető valaki, és gyerekhangon arra kért mindenkit, hogy énekeljék el a Hull a pelyhest, miután a krampuszai fűzfa virgáccsal végigverték az összes padot.
Ha valaki röhögött, annak a fekete csuklyás ördögfiókák lelökték a padról az írásfüzetét, csak a miheztartás végett. A Mikulás-csapat nem viccelt. A krampuszok behoztak az olajszagú osztályterembe egy nagy fonott szennyeskosarat is, ami tele volt piros kis csomagokkal. Mindenki kapott egyet. Volt benne szaloncukor, Sport szelet, egy kis méretű csokimikulás, Vadász, Melba. Egész jó, gondoltuk, lesz mit nassolni a Tévébörzéhez, a Jogi esetekhez és az Ablakhoz. Persze, ahogy jött a nagyszünet, elkezdődött a cserebere, és a kukába kerültek az aranyszínű alufóliába csomagolt diók. A lányok ezeket kiszedték, hogy majd kis szalagot tekerjenek rájuk, és felrakják őket a karácsonyfára.
Aztán ahány téesz, vállalat, üzem volt a kisvárosban, annyi Mikulás jött a gyerekekhez. Az volt a menő Télapó, amelyiknek piros ruhája volt. A hetvenes és nyolcvanas években már Révész Kölyök is közel olyan jól nézett ki, mint Robert Plant, az iskolában a legdögösebb tanár nénin úgy állt a Roy Rogers farmer, hogy minden fiú biztos volt benne, hogy egyszer még Füles-címlap lesz, ha addig ki nem költözik Rod Stewarthoz.
A Mikulás piros ruhája nem volt kötelező dressz, igaz, az Elsőáldozók hittankönyvében Szent Miklós püspök sem hasonlított a kifestőfüzetek eszményi Mikulására. Ha csakugyan úgy nézett ki a Télapó, mint egy juhász a Varjúdombi mesékből, akkor a Vadász csoki sem esett olyan jól. Igazi a Mikulás, vagy sem? 1980 körül az volt a legfontosabb kérdés, hogy igazi-e a farmered. Igazi farmer-e a Trapper? Igazi-e a Jugóból behozott Adidas Samba sportcipő? Igazi-e a Szabadegyházán palackozott Club 99 whisky? Igazi csöves-e a Lipcsei, Debera vagy Totis? Igazi-e egyáltalán a szocializmus? Na jó, ezt így nem tették fel a tízéves gyerekek 1980-ban, de az igaziság kérdése tényleg a legfontosabb volt minden kérdés közül. A Pirx kalandjai igazi sci-fi-e, úgy, ahogy az Alfa holdbázis? Vagy legalább megközelíti az Orion űrhajó NSZK-ban készült kalandjait? Legalább a Mikulás legyen igazi, a ruhája legyen piros, és hófehér a szegélye! Hogy ő maga a Coca-Cola Mikulása lenne? A rendszerváltás előtt nem tudta senki, talán még azok sem, akik 1968-ban együtt ünnepelték az Elnöki Tanács elnökével, hogy a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai gyárának gépsoráról legördült az első palack Coca-Cola.
A Mikulás-napot nehéz volt ünnepként értelmezni. Nem része az adventi várakozásnak, nem piros betűs ünnep. De akkor miért készült a tévés Esti mese főcíméből télapós változat, amelyben nemcsak kis piros csizmákat láthatunk, hanem az ablakon túl magát a nagyszakállút is… December 6-án nem maradt el a tanítás sem. Amikor végigszántottak a krampuszok az osztályokon, a Mikulás megkérdezte a gyerekektől, hogy rosszak voltak-e. Mint egy nagybácsi a disznótoron.
A Mikulás vizitje egyik tanteremben sem volt hosszabb tíz percnél, még a dolgozatot is folytatni kellett, legfeljebb a szünetben is írhatták azok, akiket pont akkor zavartak meg, amikor témazárót írtak. Otthon december 5-én mindenki az ablakba tette a Csillag cipőpasztával kibokszolt csizmáját. Majdnem olyan fényes lett, amilyenre csak apu tudja kifényesíteni, ha atlétában komótosan nekiül. A gyerekek is megpróbálták olyan csillogóra suvickolni, hogy úgy kápráztassák el Rudolf rénszarvas szemét, mintha egy Barkas belereflektorozott volna.
Persze az 1990 előtti Magyarországon Rudolf nem volt a mitológia része, nem is ismerte senki a róla szó dalt. Voltak rénszarvasok, de nem volt nevük, senki sem tudott Üstökösről, Íjasról, Csillagról, Táncosról, Pompásról, Villámról, Táltosról, sem Ágasról. A szarvasnak inkább a kávéfőzőhöz volt köze, a szarvasihoz, és a csempekályha vasajtajához, mert azon is látható volt a semmibe ugró állat sziluettje. De nekik nem volt piros az orruk, sőt a Télapónak sem.
Aki azt akarta, hogy december 6-ának ünnepi fénye legyen, az az elemlámpa üveglapjára tekerte a piros celofánzacskó egy darabját, és amikor bekapcsolta a lámpát, olyan fénye lett, mintha űrdiszkóba vitte volna a Mikulást, aki szánja helyett az Orion űrhajón utazott.
