A gyerekben valami isteni lakozik
Philippe Ariès 1960-ban megjelenő munkája, A gyermekkor évszázadai az elsők között foglalkozott a társadalom gyerekekről alkotott képével. A francia történész szerint először az ipari forradalom idején kezdtek érdeklődni az emberek a gyerekkor iránt, ekkor lett először átláthatatlanul bonyolult az élet, előtte a felnőtté válás szinte észrevétlenül következett be, a gyerekek belenevelkedtek a dolgos hétköznapokba. A velük szemben tanúsított távolságtartás Ariès szerint a csecsemőhalandóságnak köszönhető, nem volt érdemes szoros kapcsolatot kialakítani. A 16-17. századra új felfogás jelent meg, üdítővé vált a gyerek naivitása, őszintesége és kedvessége, az emberek felfedezték a felnőttektől eltérő attitűdjét. A szülők elkezdtek ambivalens módon viszonyulni utódaikhoz: szerették volna óvni őket, ezzel meghosszabbítva gyerekkorukat, közben különböző illemszabályokat erőltettek rájuk, amelyek a felnőttek világa felé sodorták a legkisebbeket.
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2025/1. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy első kézből olvashassa!
A későbbi korok gyerekszemléletét egyszerűbb rekonstruálni. Az ipari forradalom miatt szükség volt a gyerekek napközbeni elhelyezésére. Sokan dajkát béreltek, mások elemi iskolába küldték a még nem tanköteles utódot, ahol a tanítók felügyeltek rájuk, miközben oktatták a nagyobbakat. Angliában sorra jöttek létre a magánvállalkozások, a gyerekeket egy-egy idősebb nő tanította. Tanterv nélkül, csoportban tanultak a fiatalok. Kényszermegoldás volt, de az anyáknak még így is könnyebb lett az életük, és a tanítókat is főleg a pénz motiválta.
A 19. századi Angliában jelentek meg az infant schoolnak nevezett intézmények Robert Owen gyárigazgatónak köszönhetően. Az utópista-szocialista szemléletű mágnás több munkásbarát intézkedést is hozott, a textilgyárában megtiltotta a tíz év alattiak munkavégzését, az idősebbek munkaidejét pedig tizenháromról tíz órára csökkentette. A gyári dolgozók két–hat éves korú gyerekei számára létrehozta az infant schoolokat, egészen újszerű nevelési elvekkel. Rousseau tanaiból indult ki, hogy az ember alapvetően jónak és ártatlannak születik. Vallotta, hogy végül a környezet és a társadalom rontja meg a fiatalokat, emiatt a testi fenyítés tiltott volt az iskolákban.
A gyerekmunka szabályozása a Monarchiában is kérdés volt: 1840-ben hozott törvénycikk szerint a tizenkét év alattiakat csak egészségüket nem károsító gyári munkára lehetett alkalmazni, az idősebbek tizenhat éves korig pedig maximum napi kilenc órát dolgozhattak – szigorúan egy óra pihenővel.
Mást vallott az oktatásról Samuel Wilderspin, aki felismerte az utcán bóklászó gyerekeket fenyegető veszélyeket. Arra jutott, folyamatosan le kell kötnie a tanítványokat, az oktatás mellett a játékra is fordított időt. A tanítók részéről következetes szigorúságot követelt meg, nála tetten érhető a puritán erkölcs, szerinte már gyerekkorban látszanak a később bűnössé váló vonások, amelyeket csak szigorral lehet elnyomni.
Az első magyar óvodákat befolyásolta az angol minta, Brunszvik Teréz grófnő ismerte Wilderspin fő művét, az Infant Educationt, valamint Johann Heinrich Pestalozzi gondolatait is – nála két hetet töltött korábban. Pedagógiai felfogása innen is ered, és törekedett rá, hogy munkatársait ez alapján válogassa meg. A birodalom első kisdedóvó intézetét 1828-ban nyitotta meg Budán, az érdeklődés akkora volt, hogy a jelentkezők egy részét el kellett utasítani. Ezután újabb óvodákat alapított szerte az országban. „Az intézetek jelentős, a nyilvános nevelésügy által évszázadok óta szabadon hagyott területet töltenek be” – indokolta a grófnő az alapításokat egy 1829-ben keltezett levelében. A gyerekek már kétévesen elkezdték látogatni az intézményeket, az írás és olvasás tanítása – főleg a hiányzó metódusok miatt – három-négy évig tartott.
„Itt a’ kisdedek két éves gyenge koruktól fogva tehetségökhöz képest emlékezetök’ gyakorlására, figyelemre ’s gondolkozásra játszadozva szoktatatnak, ’s noha vagyonosabb szülék’ gyermekei közé a’ legszegényebbeké is befogadtatik, kit a’ sivatag’ szülöttjétől alig különböztethetni meg: mégis kevés hónapi oktatás után a’ szellemi tehetség’ elősegített kifejlése ’s illendő magoktartása egészen megváltoztatják s más alakba öltöztetik őket” – írja a Hazai ’s Külföldi Tudósítások 1838-ban.
Az intézményeket angol mintára adományokból tartották fönn, ráadásul tanterv sem kötötte az oktatókat, mert az iskolaügyet szabályozó rendeletek nem terjedtek ki az óvodákra. A kor jobb módú gyerekeivel otthon jobbára a dajkák és cselédek törődtek. Az anyákat sok esetben felkészületlenül érte a gyereknevelés feladata, emiatt a harmincas évekig német, később pedig már magyar nyelvű könyveket olvashattak a témában. A paraszti és kézműves családokban a gyerekek hamar bekapcsolódtak a munka világába, segítettek apjuknak és anyjuknak. Mindez a nemesi és főnemesi családokban is előfordult, gyümölcsszedésre, szüretekre és gombászni hordták a gyerekeket.
A 19. században nem volt egységes a nevelésről alkotott kép, Szvorényi József ciszterci tanár 1890-ben közreadta erre vonatkozó tanácsait: a gyerekeket következetesen szoktatni kell a jóhoz, és távol tartani a rossztól, azonban féléves korban már megengedettnek számít „a maga idején, helyén és módján használt ütéske”. A testi fenyítés célja a bűnt kigyomlálni a gyerekből. Másutt az illemszabály elsajátítását és a munkára nevelést tartották a nevelés legfontosabb feladatának. A huszadik századra eltűnt a gyerek csodálatraméltóságáról szóló romantikus felfogás, győzött a pragmatizmus, de az óvópedagógia tovább őrizte a fröbeli megközelítést. A világszerte nagy hatást kiváltó Maria Montessori elméletei is találkoztak a romantikus gyerekfelfogással: ő a gyermeki lélektől várt segítséget a társadalom megújításához. Tanai a két világháború között eljutottak Magyarországra, bár inkább fejlesztőeszközeit, mint az eszméit vették át – ugyanazokkal a fenntartásokkal kezelték, mint korábban Fröbel újításait: hiányolták belőle a magyar karaktert.
A második világháború után a gyerekre a szocialista társadalom leendő hasznos elemeként tekintettek. Gyakran politikai üzenetekkel traktálták, hogy felkészítsék az életre. A hetvenes évekre csökkent a politikai nyomás, a legfőbb erénnyé az alkalmazkodás, a tanulási és együttműködési vágy, valamint az önkontroll lettek – akárcsak korábban. Ellentétben a nyolcvanas évek reformpedagógiai irányzataival – a Montessori-, a Waldorf- vagy a Freinet-óvópedagógiával –, amelyek célja nem az iskoláskorra való felkészítés, hanem lehetővé tenni, hogy a gyerek felfedezze a világot és saját magát.
Nem vénnek való vidék
A történelem során egyre nőtt a születéskor várható élettartam. Logikus lenne azt gondolni, hogy az öregség idővel kitolódott, és egykor a negyvenéves felnőtt is öregnek számított. Pedig nem erről van szó. A csecsemőhalandóság „rontotta” a statisztikákat, és ha valaki megérte a felnőttkort, joggal számított arra, hogy megéri az öregkort.
Az időskor kezdete egybeesett a fizikai munkára való alkalmatlansággal – ez nagyjából hatvanéves kor körül következett be –, a nők esetében pedig a menopauzával – tíz évvel korábban. Ezt olvashatjuk a Zsoltárok könyvében: „Éveinknek száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig. Ebből is a legtöbb betegség, hiú fáradozás; gyorsan elszállnak, hamar végük szakad.”
Nem hetven volt a felső korlát, sokakról tudni ekkoriban, akik megérték a kilencvenéves kort. Platón nyolcvanévesen halt meg, I. Antigonosz makedón király 81 évesen, csatában hunyt el. Cato és Masszinissza nyolcvanévesen nemzettek utódot, és ekkor még lovagoltak is.
Rómában és Görögországban a szegényebbeknek nem jutottak gondtalan nyugdíjas évek. A gazdagabb réteg jobban járt, sokasodó szabadidejét – és megszerzett tapasztalatait – gyakran a politikában kamatoztatta. Spártában az uralkodó mellett az állam ügyeit a népgyűlés és a gerúszia, vagyis a vének tanácsa irányította. A hagyomány szerint az alkotmány atyjának, Lükurgosznak Delphoiban tanácsolták, hogy az államot a két uralkodó mellett huszonnyolc idős ember irányítsa. Egyes források szerint Krétán is hasonló intézmény működött, azt viszont nem tudni, kor vagy presztízs alapján választották ki a véneket. A római senatus kifejezés a latin öreg, vagyis senex szóból származik. A császárság idején élő Halikarnasszoszi Dionüsziosz ugyanakkor megjegyzi, hogy a Romulus által kiválasztott öregek ugyanúgy jelenthetnek idős embereket, mint arra érdemes férfiakat – azokban az időben a két szó egybeforrt.
A középkorban a katonai és közszolgálat felső korhatára a hatvan évre esett. Angliában a 14. században törvény írta elő, hogy hatvanéves koráig mindenki dolgozzon, és csak utána kapjanak szegénységi segélyt. Egy parasztember esetében nehéz megmondani, mikor is született, így maradt a barátok, rokonok, ismerősök kikérdezése vagy a tippelgetés. A 17. századi Charles de Saint-Évremond műveiben arra utalt, hogy sokan hetven fölött sem engedhették meg maguknak, hogy abbahagyják a munkát. Csak azoknak adatott meg, akik megtakarítással rendelkeztek, a többiek olyan munkát vállaltak, amilyet tudtak: főként kézművességet vagy őrzés-védést.
A nyugdíj története az önsegélyezéssel kezdődött, hagyománya Magyarországon visszanyúlik a középkorba. A bányászok helyzete mindig különleges volt: veszélyes munka, amely során, ha valaki nem végzi jól a feladatát, akkor nemcsak saját, de kollégái életét is veszélyezteti, sőt a bánya üzemeltetését is. Egymásrautaltság alakult ki a bányászok, a bánya vezetősége és a tulajdonos között. A függő viszony előbb-utóbb létrehozta a bányászközösségeket. Eleinte kitalálták a bányatársládákat, ahova a bányászok befizették fizetésük egy adott hányadát, majd ha valamelyik kollégájukat baleset érte, munkaképtelen állapotba került, ebből segélyezték, fedezték a gyógyellátást, halál esetén pedig a temetést.
Mária Terézia 1771-ben kiadott pátense szerint az állami tisztviselők egy körét nyugdíj illeti meg – a rendelkezés kitért az özvegyeik és árváik segítésére is. Tíz évvel később II. József részint megváltoztatta a szabályozást: továbbra is tíz év szolgálati idő kellett a nyugdíjjogosultsághoz, kevesebb munkával eltöltött idővel viszont bevezette a végkielégítést. Ezután sokáig csak pontosítottak a nyugdíjrendeleten. Ferenc József 1866-ban rendeletet adott ki a nyugdíjakról: az összege tíz év szolgálatban töltött idő után, ötévente, sávonként emelkedett.
A második világháborúig fokozatosan kiterjesztették a nyugdíjasok körét, azonban nem létezett központi alap, hanem szakmák szerint elkülönített pénzösszegekből folyósítottak. Léteztek állami és nem állami ellátások. 1908-tól kezdve már nem külön fizették be a hozzájárulást, hanem közvetlenül a bérből vonták le. A második világháborúig a kornak megfelelő minőségű nyugdíjat biztosított Magyarország, de a társadalombiztosítás után járó nyugdíj elmaradt a tisztviselői nyugdíjaktól, a mezőgazdasági munkásoknak pedig nem volt nyugdíjbiztosításuk.
