„Mindegyik előadás szívügyünk” – Mátyássy Szabolcs a vidéki életről és első debreceni évadjáról

Lassan három évtizede mozogsz a színház világában, sok műfajban otthon vagy, de most életed eddigi legkomolyabb feladatára vállalkoztál, nem? Miért döntöttél úgy, hogy megpályázod a debreceni teátrumot?

A Szegedi Nemzeti Színház volt az első munkahelyem, ahol a ’90-es évek végén, a Szikora–Zsótér–Telihay-trió regnálása alatt kezdtem, majd a prózait követően a zenés színház is állandóvá vált az életemben, úgy előadóként, mint alkotóként. A világjárvány idején művészetigazgatási menedzserképzést végeztem és doktori fokozatot szereztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ez utóbbi során a színház és a zene koherens kapcsolatát vettem górcső alá. A Színművészeti Egyetemen 14 éve különböző, leginkább zenés tárgyakat tanítok. A fiatalokkal való munka, a rendezés, a zeneszerzés, valamint a múltamból a színjátszás lassan egységgé álltak össze. Ez oda vezetett, hogy közel az ötvenhez azon kezdtem el gondolkodni, hogy az említett edukációs folyamatok merre mutatnak. Az ország több színházából sok művész- és műszaki kolléga keresett meg azzal, hogy ennyiféle végzettséggel a hátam mögött miért nem próbálok meg olyan pozíciót betölteni, amelyben mindet hasznosítani lehet. Ekkor fordult meg a fejemben először, hogy pályázzak a debreceni színházigazgatói székre. Tudtam, hogy nem olyan vezető akarok lenni, aki egyszerre rendez, játszik, zenét ír, és mindent egy személyben intéz. Abban gondolkodtam, hogy bár művész vagyok, mint egyfajta menedzserigazgató legyek jelen.

Mint mondtad, Szabó K. István személyében találtad meg azt a művészeti vezetőt, akit a legalkalmasabbnak ítéltél meg erre a posztra, jóllehet korábban még nem találkoztatok. Nem ódzkodtál attól, hogy ismeretlen személyt válassz magad mellé?

Egyáltalán nem, mert rendszeres nézője voltam az előadásainak, és azt a rendezői iskolát képviseli, amely hozzám is közel áll: a maga nemében progresszív, ugyanakkor nézőbarát. Odamentem hozzá, megszólítottam a közös pályázat gondolatával, és nagy örömömre igent mondott. István számomra ideális színházi alkotó, aki évek óta visszajár Debrecenbe, így az itteni közösség is jól ismeri. Külföldön és szerte az országban egyaránt folyamatosan rendez; bátran bíztam rá az évad összeállítását. Igazgatóként olyan szakemberekkel veszem magam körül, akik mind felelősek a saját területükért, az én dolgom ezek koordinálása. Szeretem megoldani a feladatokat, más emberek ügyeiben segítséget nyújtani. Egy háromtagozatos színházban rengeteg munka és újdonság van, amit nagyon élvezek. Óriási felelősség, de nagy lehetőség is.

Szeptemberben először indul három tagozat Debrecenben, annak ellenére, hogy évek óta nemzeti besorolású intézmény: a próza mellett tánc is lesz, és beerősít az opera. Meghirdettétek az évadot, így már bárki számára megismerhető. Kiemelsz néhány emblematikus bemutatót az évad első feléből?

A háromtagozatos színházakról azt szokták mondani, hogy gyárak, mert rengeteg dolgozójuk van. Debrecenben is 250-en vagyunk; nagy az apparátus, amelyet még bővíteni is szeretnénk. Egyetlen színház sincs könnyű helyzetben, hiszen a pandémia és az energiaválság a kulturális életben is jelentősen éreztette a hatását. Csak előre nézünk, és nagyon remélem, hogy a nehézségeket magunk mögött hagyva mindent véghez tudunk vinni, amit kitaláltunk. Egy nagy kiállítású operával, Puccinitől a Bohémélettel nyitunk, hiszen jövőre ünnepeljük a zeneszerző halálának századik évfordulóját. Szikora János rendezi, Horesnyi Balázs pedig monumentális díszleteket tervezett hozzá. Régóta nem volt Debrecenben operabérlet, ezért most négy bemutatóval is készülünk ebben a műfajban, bár nem mindegyik lesz saját produkció. Lépésről lépésre haladunk majd előre.

A szeptember 16-ai házavató nyitógálát követően október elején lesz az első bemutatónk. Úgy tapasztalom, vágyik rá a város, hogy újraéledjen az operaélet és helyére kerüljön az operajátszás. A bérletek neveivel is a város igényeire figyelünk, hiszen az ország leginkább lokálpatrióta helyéről beszélünk. Szeretném, ha ennek a hagyományait a színház is követné. Ha a szabadtérit nem számoljuk, akkor mostantól négy játszóhely működik az új brandként már Csokonai Nemzeti Színház – Debrecennek hívott intézményben. A nagyszínházban (ennek Csokonai Teátrum a neve) nagy kiállítású, hagyományosabb előadások kapnak helyet, a kisebb játszóhelyek felé haladva pedig egyre merészebb produkciókat és rendezőket lehet hívni.

A cél az, hogy a bérletkonstrukcióból minden néző ki tudja majd választani, hogy milyen előadást szeretne nézni, milyen rendezés érdekli, és senkire nem lesz rákényszerítve, hogy olyan produkcióra is beüljön, amit nem szeret. Piazzola csodálatos zenéjére operatangó, a Maria de Buenos Aires született, ami nagyon izgalmas ősbemutatónak ígérkezik. A prózai előadások között jön például az Úrhatnám polgár Pindroch Csaba főszereplésével, Keresztes Attila rendezésében, vagy Deján Projkovszki világhírű rendező által színpadra állítva Dosztojevszkijtől az Ördögök. 21 bérletünk lesz. Úgy érezzük, hogy a felújított Teátrum és a sok játszóhely miatt nagy az érdeklődés, és hogy talán az új vezetés szakmai koncepciója is foglalkoztatja a debrecenieket. Igyekszünk rögtön olyan mennyiségű és minőségű előadással szolgálni, hogy a megnövekedett nézői igényt ki tudjuk elégíteni.

Hogyan sikerült beilleszkedned az új közegbe?

Életem nagy részét vidéken töltöttem. Azért is érdekelt ez a kihívás, mert a vidéki színházi életben szocializálódtam, és itt mozgok a legbiztonságosabban. Jóllehet igazgató vagyok, csak ugyanolyan láncszem, mint mindenki más ebben az intézményben, hiszen a társulat familiáris közeg, ahol szabadon megbeszélhetjük a dolgainkat. Egy Budapest méretű városban, vagy amikor hotelszobáról hotelszobára járja az ember a világot, nem él át ilyen élményeket. Itt mi egymásért felelünk, és az előadást meg a közönséget mindennél fontosabbnak tartjuk. Nyilván létezik a színházi hierarchikus piramis, de annak az alja éppen olyan fontos, mint a teteje. Rossz iránynak tartom, amikor egy vezetőt nem lehet megszólítani, ezért az ajtóm állandóan nyitva áll, bármikor be lehet hozzám jönni. Ezzel a lehetőséggel élnek is a kollégáim. Alig várom, hogy ez a gyönyörűen felújított épület megteljen élettel, és elkezdődjön az évad.

Debrecen lélekszámát tekintve az ország második legnagyobb városa, keleti régióközpontja, amely folyamatosan fejlődik, és ahol hatalmas összegeket áldoznak a kultúrára. A Fórum és a Teátrum épületére húszmilliárd forintot költöttek; fontosnak tartják, hogy a város kulturális intézményeiben magas színvonalú szakmai munka folyjon. Mondhatnám: az országban egyedülálló módon, mert máshol ilyen mértékű anyagi ráfordítást nem tapasztaltam. A helyi lapok az összes interjút azzal kezdték, és az itteni közösségek is az iránt érdeklődtek, hogy ide fogok-e költözni. Már itt lakom, mert úgy gondolom, nem is lehet másképpen vezetni egy színházat. Egy vezetőnek ott kell laknia, ahol az intézménye, a társulata, a városa van. Boldogan asszimilálódom a városhoz, szokásaihoz.

Az egyetemisták és az ipari beruházásoknak köszönhetően ideköltöző munkások miatt sokat változott a debreceni lakosság összetétele, sok idegen ajkú is él itt. Ebben a helyzetben a színháznak mindenre reagálnia kell, és lehetőség szerint mindenkit meg kell szólítania. Debrecennek olyan irodalmi és történelmi háttere van, amely rendkívül különlegessé teszi. Óriási tempóban fejlődik és alakul át építészetileg is, ennek lett az ékköve a Csokonai Nemzeti Színház.

Mit vársz az első évadodtól?

Kiszámíthatatlan, hogy melyik előadás hoz nagy sikert, és mi tart számot esetleg kisebb érdeklődésre. Rendkívül sokat dolgoztunk azon, hogy olyan bérletrendszert hozzunk létre és olyan alkotókkal dolgozzunk együtt, hogy minden előadás telt házas legyen. Mindegyik előadás a szívügyünk. 16 bemutatónk lesz, ami az ország más színházaival összehasonlítva soknak mondható, de akkora érdeklődést tapasztalunk, hogy úgy véljük: ennyi kell ahhoz, hogy mindenki megtalálja azt, ami az ízlésének megfelel. Mélyen hiszek a népszínházi struktúrában, csak nem mindegy, hogy milyen minőségben műveljük. Az operettől kezdve a talán nehezebben emészthető kortárs darabokig mindent játszani kell, hogy lehessen válogatni. Meg kell nézni, mire kíváncsi a közönség, és meg kell találni a darabok érzékeny egyensúlyát. Színészként is azt szerettem, amikor minden este más műfajú előadásban szerepeltem.

Ahogy hallgatlak, úgy tűnik számomra, hogy színészként, zeneszerzőként, tanárként, igazgatóként egyaránt a közösség az, ami leginkább motivál.

Pontosan így van. A ’70-es, ’80-as években nőttem fel, amikor az emberek összetartottak, beszélgettek, közük volt egymáshoz, és ez nekem is meghatározó igényemmé vált. Nem vagyok hajlandó és nem is tudom ennek a létezési formának a keresését elengedni. Természetesen mi, akik akkor születtünk, értjük ugyan a körülöttünk zajló világot – még ha nem is úgy, mint egy mostani húszéves, Z generációs fiatal –, de másban szocializálódtunk. Folyamatosan olyan környezetet keresek, ahol beszélgetni lehet, ahol az interakció személyes, és nem az online térben történik, ahol az előadások után le tudunk ülni megvitatni a tapasztalatainkat. Ahol a kommunikációnak primátusa van. Egy vidéki színházban ez sokkal inkább adott, mint máshol, és nekem erre személyes igényem és szükségem van. Ez fontos szempont volt arra vonatkozóan is, hogy a debreceni színházigazgatói poszt elnyerésére törekedjem, és ne Budapesten vagy külföldön képzeljem el a jövőmet.

Nyitóképen Mátyássy Szabolcs, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház új igazgatója. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI