Már gyerekként is szerettél alkotni. Hogyan találtál rá a fazekasságra?
A családi legenda szerint már óvodáskoromban felfigyeltek rá, hogy szépeket rajzolok. Egész füzeteket rajzoltam tele, imádtam bütykölni, jól elfoglaltam magam, és nem igényeltem különösebben a társaságot, mert mindig hajtott az alkotásvágy. Viszont nem volt kellő önbizalmam ahhoz, hogy a rajzzal kezdjek valamit, és sok minden más is érdekelt. Úgy emlékszem, hogy amikor a pályaválasztásról volt szó, vágyképként valamilyen szabadúszó-szerűséget fogalmaztam meg, de akkoriban, a rendszerváltás előtt olyan még nem nagyon létezett. Úgyhogy csak vágy volt, hogy azt szeretném csinálni, amit igazán szeretek, és kötetlenül, tehát akkor, amikor kedvem van – ami azt jelenti, hogy nagyjából mindig, azóta is. Véletlenül kerültem Völcsey József fazekasmester műhelyébe, ami nagy szerencse volt, mert az idős csornai fazekasgeneráció egyik utolsó tagjaként még át tudta nekem adni a tudását.
Akkor már sejtetted, hogy ez lesz a hivatásod?
Sok mindent kipróbáltam, de amikor a fazekasságra rátaláltam, tudtam, hogy ez az igazi. Nagyon megfogott az agyag és a tevékenység is, meg ami belőle születik: a kerámia. Úgy éreztem, hogy komolyabban szeretnék vele foglalkozni, mert ez olyan mesterség, amit szerintem hobbiszinten nem lehet színvonalasan űzni. A mesterem biztatott, és végül egy kaposvári szakképző iskolában tanultam ki a kerámiaformázó szakmát. Jó volt, hogy nem kötötték meg a kezünket: mindenki olyan stílusban alkothatott, amilyenben szeretett volna. Az első évben felvettek a helyi háziipari szövetkezethez, ahol a mázazástól a kemence pakolásán és a korongozáson át a díszítésig mindenbe belekóstolhattam. A második évben pedig a döri Völcsey Lajos műhelyében töltöttem a gyakorlatot. Úgyhogy két Völcsey mesternél is tanulhattam, amire büszke vagyok.
Már három évtizede megvan a műhelyed. Ezalatt többféle korszakod volt, mind a minták, mind a tárgyak funkciója szempontjából.
Igen, az idén harmincéves a műhely, mert 1994-ben indítottam el hivatalosan, kétévnyi gyakorlás után. Eleinte a kívül mázatlan edények tetszettek: a szép formájú, funkcionális kerámiák. Vászonedénynek mondják őket. Itt, a mi vidékünkön is készültek ilyen fazekak, tejesfazekak, korsók. Ilyenek készítése volt az első, kezdeti lépés, amikor megnyitottam a műhelyt. Aztán persze jöttek a mázas edények is, mert azok a konyhai használat során praktikusabbak. Akkoriban a használhatóság volt számomra a legfontosabb. Mivel elődeim, az itteni fazekasok főként konyhai edényeket készítettek, én is erre törekedtem, csak a mai igényekhez igazítva. Közben megnőtt a vásárlói igény a díszített kerámiákra, ezért elkezdtem gyakorolni az írókázást. Egyszerű mintákat választottam, amelyek nem köthetők más tájegységhez. Főleg rozmaringágas és apró virágos mintáim születtek, amelyek passzolnak a mindennapi használati kerámiákhoz.
Később nagyon megtetszett az alföldi áttört technika, ezért lett olyan korszakom is: falitálakkal, bonbontartókkal, tintatartókkal, díszedényekkel. Aztán néhány éve kaptam egy hímzésminta-gyűjteményt, amely eredeti rábaközi hímzésmintákat is tartalmazott. Nem a kerámiára kerestem mintát, hanem fordítva: miután ezt a mintagyűjteményt megtaláltam, hozzá passzoló tárgyakat kerestem. A fazekasság fontos szabálya, hogy más szakágak mintakincsét nem szabad átvenni. Például használati kerámiára nem tehetek matyó vagy rábaközi hímzést. Csempére viszont igen, mert az nem hagyományos népi fazekas tárgy. Így születtek a csempebetétes tálcáim, majd a tükrök, faliképek, kaspók. Ezek esetében nem köti a kezem, hogy milyen mintát szokás használni, mert ilyesmiket a régi mesterek nem készítettek.
És kitől kaptátok az említett mintakincset? Szó szerint nagy kincs lehet.
Megkeresett egy kedves ismerősöm, akinek az anyósa, néhai Chapó Lászlóné annak idején hímzőszakkört vezetett Farádon. A mintagyűjteményét papírtekercsek formájában évekig a padláson őrizte a családja, és sajnálták volna, ha elkallódik, ezért elhozták nekem. Gazdag, gyönyörű anyagról van szó. Az Aranyfonal Egyesületnél úgy éreztük, hogy kezdenünk kell vele valamit, így saját mesterségére alkalmazva minden kézműves tagunk feldolgozta, amiből szép kiállításunk kerekedett. Mert mindenki csak a kalocsai és a matyó hímzést ismeri, pedig a rábaközi is óriási kincs!
Mesélj kicsit az Aranyfonal Egyesületről!
Hosszú évek alatt kialakult egy kézművesekből álló kis csapat, amellyel gyakran együtt dolgoztunk, vásároztunk, állítottunk ki. Szerettünk volna hivatalos formát adni a tevékenységünknek, hogy legyen anyagi forrásunk programokat, vásárokat szervezni. Mindenféle mesterségből vannak tagjaink: hímzők, szövők, fafaragók, mézeskalácsosok, rábaközi perecet készítők és így tovább, és nem csak népművészek. Némethné Andorka Klára, az egyesület egyik motorja például rajztanár, ami emellett tűzzománccal foglalkozik és kézműves-foglalkozásokat tart gyerekeknek. Több kiadványunknak is ő a szerzője. Az a célunk, hogy a népi hagyományokat, kultúrát népszerűsítsük és a fiatal generációval megismertessük. Az Aranyfonal elnevezést a Csornára jellemző úgynevezett aranyhímzés ihlette, de szimbolikus, a hagyományaink továbbélésére vonatkozó jelentése is van.
A fiatalok érdeklődnek a népi mesterségek iránt? Neked is voltak-vannak tanítványaid.
A fazekasság viszonylag nehéz mesterség, nem lehet otthon, hobbiszinten végezni. Mindenképpen kell hozzá műhely, kemence és persze komoly szaktudás is. Úgyhogy én csak olyan tanítványt vállalok, aki hivatalosan tanulja, és szerencsére mindig akadnak ilyen fiatalok. A manapság divatos workshopok alkalmai nem biztosítanak elég teret ahhoz, hogy a résztvevők kellő mértékben elmélyedhessenek a szakmában. Az egyesülettel viszont nyári tábort szerveztünk középiskolásoknak, és ott többféle mesterséget is kipróbálhattak, például a mézeskalácsozást, a gyöngyfűzést, az agyagozást és a hímzést. Nem volt könnyű lekötni a figyelmüket, és a kézügyességükkel is vannak problémák, sem a tű befűzése, sem a hímzés nem megy könnyen... Úgyhogy nagy fába vágtuk a fejszénket, de továbbra is szeretnénk a fiatalokat bevonzani, mert ez a jövő útja. Úgy gondolom, hogy azt szereti az ember, amit ismer, ezért először meg kell ismertetni velük ezeket a mesterségeket, tevékenységeket, hogy lássák: a rábaközi kézművesség, népművészet ma is él.
Fazekas népi iparművészként a megrendelések vagy a szabad kísérletezés határozza meg a hétköznapjaidat?
Ahhoz, hogy olyat alkossak, amit szeretnék, mindig kell valamilyen alkalom, pályázat, kiállítás, vagy olyan felkérés, amelynek hatására szabadon gondolkozhatom valami újdonságon. A hétköznapokban megrendelésre dolgozom, ami fontos, mert a műhelyt fenn kell tartani. Ezért elsősorban a megrendelők igényeihez igazodom. De azt persze én döntöm el, hogy mit vállalok el. Nagyon sok utcatábla-rendelés érkezik például. Újabban kegytárgyakat is nagy számban készítek: szenteltvíz- és gyertyatartót, keresztet, házi áldást, mert ezeket Győrben, Komáromban, Pannonhalmán és egy országos hálózat üzleteiben is forgalmazzák.
Amikor viszont olyan szakmai pályázat adódik, mint az Alföldi Fazekas Triennálé, akkor elengedhetem a fantáziámat. Az idei pályázati kiírás címe „Az én remeklésem” volt, ami nagyon inspirált. Úgy tudom, hogy olyan álló kerámiaórákat, mint én, más fazekas nem készít, ezért azokat alkottam meg nagyobb méretben. Az ilyen lehetőségekre szükség van ahhoz, hogy szép új tárgyak születhessenek. Egy csoportos siófoki kiállításra – amelyre Kósa Klára keramikusművész kért fel – négy faliórát küldtem, amelyek a négy évszakot szimbolizálják a mintáikkal. Szeptember 20-án nyílt meg, és november 15-ig látható a siófoki művelődési központban.
Min dolgozol most, és mire készülsz?
Mivel idén jubilál a műhelyem, szeretném tárlaton bemutatni az elmúlt harminc év anyagát. Egyelőre nincs elég helyem, ezért a pályázati és a zsűrizett kerámiáim eddig dobozokban vagy a lakás különböző pontjain pihentek. Most viszont a csornai könyvtárban november 22-étől jubileumi kiállításom lesz.
Flóra lányunk elköltözött itthonról, a szobája, ami a műhely mellett van, felszabadult, ezért abban bemutatótermet fogunk kialakítani, ahol a kész termékek és a kiállítási darabok is elférnének. Így esztétikusabb helyen tudnám fogadni a vásárlókat és az érdeklődőket.
Nem tudom, hogy hallottál-e a szövőházról. A műhelybővítés érdekében pár éve sokat keresgéltünk megfelelő helyet, és a közelben rátaláltunk erre a régi iparosházra, amelyben komplett, felszerelt Jacquard-szövőműhely van, amely már több mint százéves, és kuriózumnak számít a textiles szakmában. A férjemnek szívügye a projekt, mindig ott bütyköl, emiatt a fazekasműhely bővítése egyelőre elmaradt. A szövőházat újítgatjuk saját erőből, és ott már fogadtunk látogatókat, csoportokat, mivel országos szinten is egyedülálló, hogy egy ilyen hely szövőszékekkel, eszközökkel, sok textillel együtt fennmaradt. Az emeleti részen szeretnénk kiállítótermet kialakítani, ahol az én kerámiáim mellett egyesületi alkotások is helyet kapnának és közös programok is megvalósulnának.
Ha jól értem, a férjednek is szívügye a kézművesség.
Ő ugyan nem kézműves, de amióta egymást ismerjük, e téren is ő az egyik legfőbb támaszom. A család nagyon fontos háttér. A férjem, a szüleim és a gyerekeim mind támogatnak abban, hogy nyugodtan művelhessem a szakmámat, és hát nélkülük az egész nem is érne semmit. Ők nekem a legfontosabbak.
Fotók: Kustor Réka
