Járműjavítóból Eiffel Műhelyház

Az Eiffel Műhelyház átadását a járványügyi helyzet miatt el kellett halasztani ugyan, de az Octogon magazin jóvoltából virtuálisan bejárhatjuk.

Az iparit felváltó technikai civilizáció világszere kulturális célokra alakítja át a funkciójukat vesztett ipari épületeket. Budapest új főépítészének határozott elképzelése szerint a főváros működési gondjaira az úgynevezett rozsdazónák, a külső területek és a városközpont közötti elhagyott, már nem működő ipari területek revitalizációja lehet a megoldás. Az Északi Járműjavító területén az Opera számára kialakított műhely-, raktár- és próbacentrum és környezete jó példával szolgálhat az ilyen folyamatokhoz.

Ezen a területen a Magyar-Sveiczi Gyártársulat már 1867-től javított mozdonyokat. 1875-től az üzem neve Budapesti Főműhely lett, a századfordulóig folyamatosan bővített telepen csak gőzmozdonyok, személy- és teherkocsik javítása folyt. A mozdonyjavító csarnok és fűtőház, az 1883 és 1886 között felépült, 214 méter hosszú, 96 méter széles Eiffel-csarnok Magyarország egyik legnagyobb alapterületű, állami kézben lévő műemléképülete. Tervezője, Feketeházy János az acélszerkezetek mestere volt, olyan épületek tetőszerkezete fűződik a nevéhez, mint a Keleti Pályaudvar, a mai Műegyetem, vagy éppen az Operaház. A korszak egyik legfoglalkoztatottabb mérnökének leglátványosabb alkotásai a hidak – a Szabadság híd, vagy Szegeden a Belvárosi híd, ahol az Eiffel-iroda Feketeházy tervét valósította meg.

A csarnok a nevét mégsem Gustave Eiffel közreműködése miatt kapta, hanem azért, mert hasonló technológiával épült, mint az Eiffel-torony: még nem a hegeszthető Siemens-acélból, hanem szegecselt acélelemekből készült.

Az öthajós csarnok – melynek alapterülete nagyobb a Parlamenténél – 25 ezer négyzetméteres, vagyis nagyjából három és fél focipályányi területet foglal el. A bazilikális csarnok szerkesztése nem szokványos: a két legszélső és a középső hajó az alacsonyabb. A felújítás tervezését vezető Marosi Miklós elmondta, hogy az egyes acélelemek alapos átvizsgálása után kiderült: több mint kilencven százalékuk tökéletes állapotban van, sérülés nélkül vészelte át a világháborút és 56-ot.

A csarnok látványnak is impozáns, és az volt virágkorában is. Egyszerre 96 mozdony fért el benne, amiket tolópadon mozgattak, az alkatrészek ki-be emeléséhez ún. „futómacskát” használtak. A háborúban a vasút kiemelt célpont volt, a bombázások során az üzem épületeinek nagy része megsérült vagy megsemmisült, de az Eiffel-csarnok épen maradt. A műhely 123 évig, egészen 2009-ig működött, és mivel a korábbi átalakításokat az évtizedek során nem bontották le, újabb és újabb rétegek rakódtak az épületre, a kábelek és vezetékek valóságos dzsungele kígyózott a pompás acél-üveg tetők alatt.

Hosszú-hosszú ideig íratlan megállapodásnak számított, hogy bár a hely a funkció számára nem ideális és városszerkezetileg sem kedvező, de a beépített nagy értékű, szinte mozdíthatatlan berendezések, infrastruktúra miatt a világ végezetéig itt fog működni a járműjavító. 2009-ben azonban mégis végleg bezárták, ezzel értékes állami telek vált szabaddá. 2011-ben az Emberi Erőforrások Minisztériumának rendelete a telephely meghatározó épületeit – a mozdonyjavító-műhelyt és fűtőházat, azaz az Eiffel-csarnokot, több irodai és raktárépületet, valamint a Törekvés Művelődési Központot – műemléknek, az ingatlan egészét műemléki környezetnek nyilvánította.

A kormány 2014-es döntése nyomán a terület kulturális funkciót kapott, az Operaház felújításával párhuzamosan ide költöztetik az intézményt kiszolgáló összes raktárt, műhelyt és egyéb kiszolgáló területeket: két méretazonos próbaszínpadot, közülük az egyiket nézőtérrel és zenekari árokkal és egy stúdió-képességű zenetermet. Az Opera művészei korábban több helyen próbáltak; előfordult, hogy jobb híján a Bárkában, a Hungexpo területén, a Zeneakadémián, de még a Kerepesi úti laktanyákban is. Korábban az Opera színpadán tartották a díszletek állítópróbáit is, most erre a célra is lesz külön összeszerelő csarnok.

A használat megtervezésekor az volt a szempont, hogy minden elképzelhető és még egyelőre elképzelhetetlen igényt is ezen a területen elégítsenek ki. Az objektum ráadásul a 21. századi használat követelményeinek is megfelel: nem csak kiszolgálólétesítmény, hanem a leendő látogatóknak élményt kínáló látványosság is egyben, közönségforgalmi tereit pedig úgy alakították ki, hogy különféle rendezvények számára is kiadható legyen. A Kőbányai út felől megnyitott Eiffel-csarnok középső traktusába került az impozáns fogadótér, ahol teljes pompájában feltárul a szegecselt acélszerkezet és az átlátszó polikarbonát. Dísze egy 1912-es évjáratú, 327-es szériájú gőzös, és a hozzá kapcsolt étkezőkocsi, amelynek egy rövid szakaszon a MÁV Nosztalgia épített vágányokat az aljzatbetonozással párhuzamosan kialakított vasbeton teknőbe.

Az előcsarnokból kétoldalt zsilipelt, magas ajtók vezetnek a nagyobb belmagasságú oldalhajókban elhelyezett, ház a házban elven megoldott színház- és próbatermekbe, melyek az Operaház, illetve az Erkel Színház színpadának méretével egyező tereikkel a két belvárosi játszóhely próbaterméül is szolgálnak. Rajuk kívül egy stúdió minőségű zenekari próbaterem kapott még itt helyet. A nézőtéri ülések hátfalba tolásával, a zenekari árok szintbe hozásával, az előcsarnokba vezető nyílások kitárásával a teljes terület összenyitható, flexibilis megoldásaival mindenféle rendezvény igényeit ki tudja elégíteni.

A legszélső oldalhajókba kerültek a művészek és a műszak öltözői. Az épület további része a közönség számára csak korlátozottan látogatható. A nagy belmagasságú tereket új födémek behúzásával tették alkalmassá a különböző műhelyek és raktárak – férfi és női varroda, parókás és ötvösműhely – befogadására. Egyes helyeken, ahol a funkció indokolta, megmaradt a lenyűgöző belmagasság, például a konténeres díszletraktárakban, ahol az eredeti szerkezet szintén teljes attraktivitásában látható.

A tervezőknek az opera- és balettjátszás minden műhelytitkával meg kellett ismerkedniük ahhoz, hogy az olykor speciális igényeknek mindenben eleget tevő tereket hozzanak létre.

A díszletműhely asztalosszekciójában például azért van fapadló, mert itt az elemeket – a díszletelemek helyét, sarokpontjait kijelölve – a padlóhoz szögezve állítják össze a mai napig. Az Operaház vezetése számít a rajongók kíváncsiságára, és feltett szándéka, hogy megosztja az előadások létrejöttének kulisszatitkait az érdeklődőkkel. A 327-es mozdony csarnokából kétoldalt a magasba vezető lépcsők nemcsak a nézőtér töltését szolgálják felülről, innen indul a teljes épületet a „lombkorona-szint” magasságában átszövő látogatóútvonal is, amely látványos betekintést nyújt a teátrális világ hétköznapjaiba.

Az oldalsó épületekbe a teljes komplexum üzemeltetése került, ez a bázisa az Eiffel üzemeltetőinek, ide érkeznek be és innen mennek tovább a közművek, a másik kisebb csarnoképületbe pedig az 1300 folyóméter ruha tárolására alkalmas raktár, cipész- és kalaposműhely, valamint a mosoda került. A vasútállomás tipikus épülete hosszú távon zeneiskola lesz, ahol az Opera zenekarának tagjai tarthatnak majd órákat. Bár az opera és a balett talán mind között a leginkább teátrális műfaj, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy dekoratív részletek helyett ez esetben az ipari architektúra megtartása indokolt.

Fotók: Bujnovszky Tamás

Zöldi Anna teljes írása octogon.hu oldalán olvasható.