Mirtse Zsuzsa: Az írás veszélyeket rejtő út, nem tanácsolnám senkinek

Elég korán, tizenéves korodban került ki a kezed alól az első – egy példányszámos – magánkiadásod. „Emlékszem, első könyvemet még kézzel írtam” – meséled egy korábbi interjúban. Mi motivált erre? 

Ha megfigyeled a gyerekeket, látod, hogy szeretnek építgetni, építményeket létrehozni: várakat, pici városokat, fakockákból kis templomot. Világot teremtenek. Talán ilyen világteremtés volt ez is nekem. De csak találgatok, talánjaim vannak csak utólag. Talán megmenteni, átmenteni akartam azokat a történeteket és gondolatokat, amelyek bennem gomolyogtak. Nyilván ezt ilyen tudatosan nem fogalmaztam meg magamnak, de szerettem volna egyben látni a kósza írásaimat. Mert kirajzoltak valamiféle ívet, együtt többnek láttam őket, mint külön-külön. Amikor már annyi javítás volt egy-egy oldalon, hogy magam sem igazodtam ki rajtuk, elhatároztam, hogy letisztázom és átmásolom őket egy üres, fehér lapokkal teli, bőrkötéses könyvecskébe. Az átmásolás nem túl izgalmas dolog, nekem mégis az volt. A könyv létezéséről nem beszéltem, teljesen magánügynek tekintettem. Az írás az a titkos szobám volt, amelyet hét lakattal védtem a külvilág elől. Pedig ez veszélyeket rejtő út, nem tanácsolnám senkinek. Mégis, ha végiglapozom azt a könyvecskét, azt látom, hogy szerkesztett, a magam akkori tudásszintje szerint felépített könyvet próbáltam létrehozni, valamiféle írásbeli szelfit az akkori kislány önmagamról.

Ehhez képest sokat vártál az első könyved megjelenésével. Ennek mi az oka?

Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy az írással lehet bármit is kezdeni. Hogy ez a fő csapásiránya is lehet az életemnek. Szerencsés véletlenek sorozatának köszönhetem, hogy találkoztam egy olyan emberrel (az első kötetem kiadójának vezetőjével, Méry Gáborral), aki vállalta, hogy kiadja az egyre gyűlő írásaimat, meséimet, amelyeket természetesen nem publikáltam sehol, mert arról sem volt fogalmam, hogy ezeket először publikálni illik. Vagy legalábbis: javasolt. Pedig érdemes megbeszélni másokkal is az írásainkat, ki kell tenni a megméretésnek, visszajelzéseknek. Ma már alig várom, hogy elküldhessem az elkészült művet a szerkesztőmnek – segítőmnek, Bíró Gergelynek. Hasznos a külső szem, tanács, vélemény.

Első könyved, az Égforgató csodagyűrű, mesekönyv. Kicsit visszavágytál a gyerekkorba?

Egyáltalán nem vágytam vissza. Felnőtt szerettem volna mindig lenni, aki maga hozhatja meg a döntéseit, és maga viseli a rossz döntéseinek következményeit is. De nem éreztem igazságosnak, hogy azért, mert felnőtt vagyok, ne lehessenek meséim. Okát sem értettem. A felnőttek rettegnek az elszürküléstől, mégis beletörődnek, hogy egy ilyen forrástól elzárják őket? Hogy nekik már nem kell mese? Beléjük már kár? Miért?

„Az érdekel, hogy tudok hatni a másikra, ki tudom-e őt billenteni” – mondod magadról. Tehát amikor írsz, tudatosan figyelsz az olvasói igényekre is?

Ez csak a felolvasóestekre igaz. Ott ki tud alakulni egy titkos híd vagy burok a hallgatókkal. Szeretem megnevettetni azokat, akik eljönnek az estjeimre, és azt is, ha úgy érzem, megnyitok bennük egy ablakot. Szomorú lennék, ha teljesen hatástalan és varázstalan lenne egy-egy ilyen est. Mert akkor minek? Írás közben viszont csak előre nézek: én vagyok, és a papír. Amúgy sem tudom, milyen az olvasói igény. Ahány olvasó, annyiféle. Azt tudom, hogy egyetlen könyvem megjelenése után volt aggodalom bennem, hogy nem értik-e félre. Ez pedig a Lovagkór – Játék nemekkel és igenekkel (Méry Ratio Kiadó) című kötetem volt. Tartottam attól, hogy magamra haragítom férfitársaimat. De nem így történt, sőt! Jót nevettek a róluk készült irodalmi görbe tükrökön. Azóta elkészült a kötet második kiadása is, és meg is rendelhető a kiadó honlapjáról.

Idézek tőled egy interjúból, s talán nem is maga a válasz lesz a lényeg, hanem a nyelvezete. „Szeretek felnézni a tornyos-bornyos házak, templomok tetejére, mert mögöttük mindig van egy kis darab égbolt, ugyanakkor szeretek lenézni a földre is, hátha találok ott egy gyémánt félkrajcárt. De egy lyukas rézgarasnak is örülni tudok.” Jól érzem, hogy a valóságot is egyfajta mesének éled meg? 

Amennyiben a mesék a küzdésről, a próbák teljesítéséről, a saját erőnk felméréséről és a rend visszaállításának igényéről szólnak, igen. Könnyebben eligazodom a valóságomban, ha felismerem benne a mesei analógiákat, szerkezetet, a rendet a látszólag kusza mintázat alatt is. Mert hiába lógnak ki cérnák, hiába rojtosodik a szövött anyag, mégiscsak van rendjük mélyebb vagy magasabb szinten. Ha éppen kilógnak is, ha leszakadnak is, de hozzá tartoznak. Nem függetlenek. Nincs önmagából kilógó cérna vagy rojtosodás kárpit nélkül. A romlás, az időnkénti gyengülés is része a mesei útnak. A mi utunknak is.

S hogy a fenti idézet tartalmi része se vesszen el: mintha egy mindent megfigyelő emberként írnád le magad. Ezekből a megfigyelésekből táplálkozol, ezekből születnek a szépirodalmi alkotásaid?

A legutóbbi kötetem (Bölcsőmben magam ringatom, Magyar Napló Kiadó, 2021) valóban hangsúlyosan a megfigyelésekből táplálkozott. Az a kötet a pandémia alatt született, korlátozások között próbáltunk élni, elszigetelten, leginkább digitális kapcsolatok segítségével enyhítve a bezártságot. Nagy utazásokról szó sem volt, viszont naponta kimehettem sétálni a Dunához, egy kis tóhoz, a közeli hegyre. Szerencsémre mindez van a közelemben. Naponta meg tudtam nézni, hogyan változik ugyanaz a hely, minden bokrot számon tartottam, a szemem előtt történt a kizsendülés – tavasz volt –, a természet újraszületésének misztériuma. A pandémiát télnek fogtam fel – megint a mesei világrendnél tartok –, veszteségekkel, sötét tónussal, de erősen figyeltem a jó jeleket, a tavasz jegyeit. Ki fogunk mászni belőle. Túl fogjuk élni. Újraszüljük magunkat. Mi ez, ha nem lírai helyzet? Ezért annak a kötetnek a kisprózái nem történetközpontúak, hanem inkább egy belső út lenyomatai. De tulajdonképpen az összes többi kötetem alapja is a megfigyelés. Hiszen aki elmegy a világ mellett, az hogyan tudná megjeleníteni?

Azt is mondod, hogy könnyen rajzolsz verbális karikatúrát bárkiről. Egy másik interjúban viszont elárulod, hogy számodra nem létfontosságú a humor. De akkor mivel lehet kibillenteni az olvasókat?

Az óta az interjú óta sok minden történt bennem is, a világunkban is. Most úgy gondolom, hogy

Ma minden arról szól, hogy hogyan lépjünk ki a komfortzónánkból – de vajon mennyi időt töltünk benne? Nomád utakra, távoli tájakra, mezítlábas, egy szál hátizsákos kalandtúrákra indulnánk – ezek persze érdekes és tanulságos dolgok –, miközben igazából az úgynevezett komfortzónánk is gyakran inkább feldúlt táj, mint a béke tere. És nem csak a kényelmes ágy meg a kapszulás kávé tartozik hozzá. Van-e bennünk olyan tér, ahol nyugton lehetünk, ahová visszahúzódhatunk? Képesek vagyunk-e még belefeledkezni, igazán megmerítkezni valamiben? Mostanában inkább ezek foglalkoztatnak.

 „S milyen különös: ahogy újra volt medre a mindennapjaimnak, néhány hét múlva felemelkedett a zsilip is bennem, ömleni kezdtek újra a betűk, sorok, és fényt akartak.” A legtöbb szerző nem a kiegyensúlyozott állapotában tud alkotni. Nálad ez másképp működik?

Fordítva. Amikor már túl vagyok valamin, akkor nézek csak vissza, hogy hátha valami hasznosítható is van abban a gödörben, amelyből kimásztam. Ha egyáltalán bármit is szeretnék kimenteni, hasznosítani belőle. De csak elemeket, mozzanatokat emelek ki, építőanyagként használom – az enyémek, ha már a sorstörténetem részei, szabadon garázdálkodom velük. Olyankor már megvan a távolság, és nem esem az önsajnáltatás kísértésébe sem.

Amikor baj van, akkor a megoldása érdekel, akkor azzal foglalkozom. Olyankor is írok: magamnak, majd jó lesz valamire alapon. De nem viszem végig, és főleg nem engedem ki a köztérbe. El kell távolodnom ahhoz, hogy szemügyre vehessem, mi történt velem. Ezért volt többször olyan is, hogy évekig nem publikáltam. 

A képekhez, rajzokhoz való viszonyod mindmáig erős, szinte nincs is olyan könyved, amelyben ne találnánk illusztrált részeket. Úgy érzem, a fotók, a rajzok jelenléte egy új, egy másfajta értelmezési lehetőséget kínál a szöveg befogadására. Nélkülük is ugyanúgy gondolnánk az írásaidra?

Az utolsó két kötetemben nincs illusztráció, az előtte lévő hétben van. Nyilvánvaló volt, hogy ha meséket írok, azokhoz „jár” a kép, ha felnőtteknek szólnak a mesék, akkor is. Az Égforgató csodagyűrű akvarelljeit Jankovics Marcell grafikusművész készítette, a Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek illusztrációi pedig Békés Rozi grafikusművész munkái. Mindketten kifejezetten a mesékhez komponálták meg a képeiket. A versesköteteknél is jó iránynak gondoltam, hogy legyenek pihenőhelyek a versek között. A Sötétkamra – Előhívott versek kötetemhez S. Horváth Ildikó rézkarcai közül válogattam, az Idő és mérték és a Kondenzcsík – Főbenjáró versek című köteteimhez maguk a kiadóvezetők, Szondi György, illetve a felvidéki Méry Gábor fotói közül választottam olyan képeket, amelyek jól illenek a versek atmoszférájához. Méry Gábor fotóművész légi felvételeket készített, repülőről – odafentről nincs határ Felvidék és Magyarország között. Ezt szerette volna megmutatni, és ez a koncepció nagyon tetszett nekem. A halhatatlanság vesszőkosarai (Orpheusz Kiadó, 2021) és a Bölcsőmben magam ringatom (Magyar Napló Kiadó, 2021) prózakötetek, akkor jelentek meg, amikor minden fillér számított – nem gondolkoztam illusztrációkban, nem is igényelték a prózák. Mindkét út járható. De szeretek illusztrátorokkal együtt dolgozni, és sokszor az ő meglátásaik is ötleteket adnak, amikor megjelenés után, irodalmi esteken beszélek a kötetekről. A könyvek mögött pedig már csapat áll, és ezt is szeretem, mert bármennyire is introvertált vagyok, vágyom a közösségre, és szeretek is közösséghez tartozni.

A teljes interjú a  helyorseg.ma oldalán olvasható.