Mit keresnek ezek a cápák a Colosseumban?

Nagy időszaka volt a mozinak a kilencvenes évek vége, de az ezredforduló is tartogatott meglepetéseket. 2000-ben olyan remekművek kerültek filmvászonra, mint a Christopher Nolan karrierjét elindító Memento, Darren Aronofsky mélyrepülése a függőség világába, a Rekviem egy álomért, Alejandro González Iñárritu haláltrilógiájának első része, a Korcs szerelmek, Guy Ritchie Blöffje vagy Lars Von Trier szívbemarkoló Táncos a sötétben című drámája.

A blockbusterek térfelén ebben az évben mutatták be az X-Men első részét, amely a képregényfilmek diadalmenetének előfutára volt, a nyomasztó sci-fik nagymestere, Ridley Scott pedig visszanyúlt az ötvenes-hatvanas évek kedvelt, ám hosszú évtizedekig mellőzött zsáneréhez, az ókori Rómában játszódó szandálos filmekhez. A Gladiátor hatalmas kasszasiker lett, egyedül a Mission Impossible második része hozott többet a konyhára – ám Tom Cruise ügynökével ellentétben Scott bosszúeposza az Oscar-gálán is tarolt: 11 jelöléséből öt szobrot hozott el, köztük a legjobb film és legjobb férfi főszereplő díját.

Az ötvenes évek szuperhősei

A nagy ívű, epikus ókori történetek, a görög–római mítoszok világa már a némafilmekben is megjelent, ám igazi aranykoruk a színes filmek elterjedésével jött el.

Ez a megalomán korszak azonban bukásra ítéltetett: képzeljük el például, mekkora meló lehetett megépíteni a korabeli helyszíneket VFX nélkül! A háborús jelenetekben valódi statiszták ezrei szerepeltek, a ruhákat és díszleteket tényleg meg kellett csinálni. A mélypontot az 1963-as Kleopátra hozta el, amely annak dacára lett óriási bukás, hogy a legtöbb bevételt termelő film lett abban az évben. A kor rajongott sztárpárja, Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével készült film majdnem csődbe vitte a 20th Century Foxot, így a stúdiók inkább lemondtak a szandálos filmekről, a filmipar pedig teljesen új pályára állt: megjelentek Új-Hollywood megteremtői.

Lefelé mutató hüvelykujj

Ridley Scott (A nyolcadik utas a halál, Szárnyas fejvadász) szénája a 90-es évek második felében nem állt túl jól, ugyanis a Thelma és Louise után olyan vérszegény filmeket tett le az asztalra, mint az 1492 - A Paradicsom meghódítása vagy a G.I. Jane. Elmondása szerint Jean-Léon Gérôme 1872-es, Pollice Verso (lefelé fordított hüvelykujj) című festménye győzte meg, hogy vállalja el a Gladiátor rendezését. Ezen az alkotáson egy gladiátor áll földön fekvő ellenfele fölött, miközben a nézőtéren mindenki lefelé fordítja hüvelykujját.

Érdekes tény, hogy Gérôme festményét tartják felelősnek azért, hogy elburjánzott az a történelmi tévhit, miszerint a lefelé fordított hüvelykujj a halált, a felfelé fordított pedig az életet jelentette volna a római gladiátorjátékokon. Az igazság viszont az, hogy a lefelé fordított ujj pont a kegyelemre szólított fel, és a mellkasra szegezett, befelé forduló hüvelyk jelentette azt, hogy a gladiátornak végeznie kell ellenfelével.

A forgatás maga is elég random volt: a stáb úgy vágott bele, hogy összesen 21 oldal volt meg a forgatókönyvből, és menet közben improvizáltak. A főszerepet alakító Russell Crowe utólag egy interjúban elmesélte, hogy napról napra találták ki, mit forgassanak, és előfordult olyan is, szabadnapot adtak a teljes stábnak, mert gőzük sem volt, mi jöjjön másnap. Azt is a forgatás felénél járva találták ki, hogy Maximus dicső halált haljon a végén.

A Gladiátor költségvetése százmillió dollár volt, és 460 millió dollár bevételt hozott, ami felbátorította a nagy stúdiókat, hogy ismét van értelme nagy ívű ókori eposzokat csinálni, ráadásul már a technika is óriásit fejlődött azóta, amikor még a Colosseumot sok ezer statisztával kellett megtölteni. Jött a Trója, a Nagy Sándor, a Titánok harca, a 300, a Pompeji, az Exodus, a Herkules. Az HBO pedig elkészítette a sorozatbumm egyik fontos előfutárát, a Rómát, amit aztán követett a Spartacus-széria (nem összekeverendő Stanley Kubrick klasszikusával), de komoly elrugaszkodási pontot jelentett a Trónok harcának is.

Mai szemmel egészen döbbenetes teljesítmény, hogy az 1959-ben bemutatott Ben Hur zenei dramatizálás nélküli kocsiversenye még most is minden idők egyik legjobb akciójelenetének számít, amely alatt tényleg tövig rágjuk a körmünket. A valós és fiktív háborúk hiperrealista ábrázolása az 1999-es Ryan közlegény megmentésének első, sokkoló húsz percében fordulópontot hozott a filmgyártásba, a Gladiátor pedig folytatta a sort a test test elleni küzdelmek plasztikus, gyors vágásokkal és kézikamerákkal való bemutatásával. Ma már egy streamingsorozatban is nagy ívű, moziszerű, naturalista harcokat láthatunk, elég csak a már említett Trónok harca hatodik évadának utolsó előtti részére (Fattyak csatája) gondolni, ennek a trendnek pedig Ridley Scott tette le az egyik alapkövét.

Maximus Vietnamban?

A Gladiátor végén szépen lezárul a történet: a bosszú beteljesedik, Marcus Aurelius álma pedig tovább él: a köztársaság megmenekül a zsarnok Commodus uralma alól. A folytatás éppen ezért a nézők számára nem volt evidens, mégis akadtak próbálkozások, és egy-két igazán meredek ötlet is. A zenész és író Nick Cave-et például honfitársa, a szintén ausztrál Russell Crowe kérte fel az általa kifundált második rész forgatókönyvének megírására, amelyben Maximust feltámasztották volna a római istenek.

Ehhez képest sokkal kevésbé izgalmas a Gladiátor II: a sztori Luciust (Paul Mescal), Marcus Aurelius elveszett unokáját helyezi középpontba tizenhat évvel azután, hogy tanúja volt annak, hogy Maximus elesett nagybátyja, Commodus császár (Joaquin Phoenix) keze által. Lucius Hanno néven él egy afrikai tartományban, miután gyerekként elmenekült Rómából, ám a Birodalom hamarosan bekopogtat az ajtaján, élén egy könyörtelen hadvezérrel, Marcus Acaciusszal (Pedro Pascal).

A numídiaiak vereséget szenvednek, a harcban Hanno felesége is meghal, a férfi pedig egykettőre rabszolgasorban találja magát – azaz pontosan úgy jár, mint annak idején Maximus: gladiátorként végzi, és a kegyetlen ikercsászárok, Geta (Joseph Quinn) és Caracalla (Fred Hechinger) szórakoztatására kénytelen küzdeni az életéért és a becsületéért. Ebben látszólag segítségére van a rabszolgából lett machinátor Macrinus (Denzel Washington), akiről azonban hamarosan kiderül, hogy a saját szájíze szerint keveri a szószt.

Bosszú 2.0

A novemberben 87. szülinapját ünneplő Ridley Scott csinált egy felesleges, de színes-szagos, látványos franchise-filmet, ami pontosan olyan utóízű, mint Az ébredő Erő című Star Wars-folytatás.

Dacára annak, hogy Scott igazán látványos akciókat zúdít ránk, a hatás elmarad: hiába folyik a vér és hullanak a fejek az aréna porába, a dráma ettől még súlytalannak hat. Tény, hogy az írek nagy kedvence, Paul Mescal (Normális emberek, Volt egyszer egy nyár) remek színész, és a chilei Pedro Pascalt (Trónok harca, Narcos, A Mandalóri, The Last of Us) sem véletlenül kapták ennyire fel az utóbbi években, ráadásul mindkét színész profilja pontosan olyan, mintha csak korabeli római szobrokról mintázták volna, ám ettől még sajnos nem tudnak mit kezdeni a megúszós forgatókönyvvel.

Mescal elősztorija és perzselő dühe feleannyira sem meggyőző, mint Crowe-é volt, nem tudunk hozzá érzelmileg kötődni, Pascal pedig a meghasonlott hadvezér szerepében olykor kifejezetten tanácstalannak hat. Joseph Quinn és Fred Hechinger ikercsászárai külcsínre valóban eszelősek, de mélységben a kanyarban sincsenek Joaquin Phoenix feszült, Crowe-t is beárnyékoló alakításához képest, sőt, leginkább a szeretetéhségből ármánykodó Commodus komikus, túltolt paródiájának tűnnek. Egyedül Denzel Washington lubickol a gladiátorokkal kereskedő, ördögi Macrinus machiavellista szerepében, de még az ő kezét is megkötik a kötelezően pufogtatott nagy igazságok és az első részre visszakacsintó sorok hangzatos felmondása.

Kenyeret és cirkuszt!

Ironikus módon sokszor elhangzik, hogy a népnek cirkusz kell, miközben a Gladiátor II. két és fél órás játékidejének zöme éppenséggel olyan, mint egy videójáték. Hőseinknek különféle pályákon kell harcolniuk digitális lényekkel a kigyúrt mutáns majmoktól a Colosseumba beeresztett mesterséges tengerben úszkáló gyilkos cápákig. Ezen a ponton pedig már nem arról van szó, hogy akkor hangyányit eltérünk a történelmi hűségtől, mint amikor az egyik szenátor egy kávézó teraszán (!) nyomtatott újságot (!) olvasgat a filmben.

Túl azon, hogy mennyire szórakoztató figura a cinikus Scott, akiről saját bevallása szerint a Szárnyas fejvadász 1982-es bemutatója óta lepattannak a kritikák, hiszen annak idején a mára kultfilmmé váló sci-fit  csúnyán lehúzták, elég pontos képet fest arról, mi várható tőle manapság a moziban.

Az Austerlitznél jeges csapdába zuhanó oroszoknál vagy éppen a Gucci-ház ripacskodó olasz akcentusainál persze nem csak történelmi hitelesség szempontjából nagyobb baromság a Colosseumba eresztett cápasereg, de teljesen irreális még akkor is, ha fikciós kalandként nézzük. A film legnagyobb problémája azonban mégis a fantáziátlanság: a Gladiátor II-ben legalább egy tucat olyan pillanat és mondat van, amelyet egy az egyben az első részből copy-paste-eltek ki annak érdekében, hogy valamiféle érzelmet csikarjanak ki a nosztalgiára éhes nézőből.

Hans Zimmer nem volt hajlandó visszatérni, így Harry Gregson-Williams volt az, aki a zeneszerző ikonikus dallamait némileg átírva-hozzátoldva beleerőszakolta a filmbe, melynek viszont a látványa, a vágása és lényegében az egész összhatása vérprofi.

Ridley Scott ezúttal ráérzett a filmipar motorját már jó néhány éve csúcsra hajtó IP titkára. Az intellectual property, azaz szellemi tulajdon használata a modern filmgyártásban pedig nem más, mint hogy már bejáratott, jelentős rajongótáborral (potenciális nézővel) rendelkező sztorikra húznak csak lapot a biztos siker érdekében. Scott pedig alapból remek és erős kezű rendező, akinek kegyeiért sztárszínészek vetekszenek, és aki jó iparosként bármiből tud egy pazar látványvilágú, kompakt mozit varázsolni – még akkor is, ha a valódi varázs elmarad.

Az IMDb-n olvasható, hogy Ridley Scottnak jelenleg 18 (!) projektje van készülőben, azaz egyértelmű, hogy a kilencven felé vágtatva sem kíván lassítani, és a legkevésbé sem befolyásolja a munkában a negatív kritika. Nincs vesztenivalója, hiszen a Gladiátor II-re is – az iparági pletykák szerint – potom negyedmilliárd dollárt költhetett.

Maximus sztoikus gondolkodó volt, akit elárultak, de végig hű maradt önmagához és az elveihez. Lucius nem több, mint az ő olcsó mása, ám pont azok a jellemvonások hiányoznak belőle, amelyek Maximust emberivé tették. A Gladiátor II könyörtelenül lenyúzta és magára öltötte az első film bőrét, kétségbeesetten remélve, hogy senki nem fogja észrevenni. A rajongók többet érdemeltek volna ennél – mondjuk minimum egy időutazó, nácikat kaszaboló Maximust.