A ’70-es évek hazai építészetének negatív megítélése leginkább a panellakótelepekkel kapcsolatos kedvezőtlen sztereotípiák elterjedésével magyarázható. A ’60-as évek demográfiai robbanásának köszönhetően folyamatos lakáshiányban szenvedett az ország. Az igények mihamarabbi kielégítésére hozták létre a házgyárakat, ahol az előre legyártott panelekkel szinte építőkocka-szerűen és sebességgel nőhetett ki a földből több ezer ember számára komfortos lakás.
Az újpalotai lakótelepen hatvanezer új beköltözőt örvendeztettek meg az építők, akik többnyire komfort nélküli lakásokból érkeztek a szocializmus itt megvalósult vívmányaiba. Elsősorban az újpesti gyárakban dolgozók számára hozták létre ezt az új városrészt minden kapcsolódó intézménnyel együtt: bölcsőde, óvoda, iskola, üzletek, éttermek, orvosi rendelők is szolgálták az ide költözők ellátását és kényelmét. A lakótelep egyedüli fájó pontja, hogy a beígért kulturális központ nem valósult meg. A lakótelep megtervezését a középkori városok szerkezete ihlette, vagyis egy főteret és a térbe torkolló utak mentén magasodó házakat terveztek, ügyelve azok egymás közötti távolságára: cél volt, hogy minden lakás benapozható legyen, ne takarják el egymás elől a fényt.
Az ország legmagasabb lakóépülete is itt található: a 70,9 méter magas víztoronyház csak egy évtizeden át szolgálta a nevében is rejlő funkciót. Manapság már „csak” egy 18 emeletes lakóház, amelynek legfelső szintjein két kétszintes műteremlakást alakítottak ki, amelyeket megépítésük óta képzőművészek számára ad bérbe az önkormányzat.
A ’70-es évek építészetének pozitív megítélését hátráltatja az is, hogy sokszor politikai utasítás alapján, rossz elképzelés mentén születtek épületek. Hiába terveztek építészeink kortárs nemzetközi trendeknek megfelelő, ötletgazdag házakat, ha eleve a koncepció nem volt megfelelő. A budai várba, a Mátyás-templom mellé tervezett Hilton szálló is hiába tekinthető bravúros építészeti megoldásnak, ha az épület tömege egyáltalán nem illeszkedik a helyhez. A Várnegyed és a királyi palota rekonstrukcióját korábban megnyerő Középülettervező Vállalat kapta az amerikai luxusszálló megtervezésének a feladatát. A Pintér Béla vezette tervezőcsapat a környék gótikus emlékeivel harmonizálva erőteljes függőleges osztású homlokzatot álmodott meg, amelynek fényvédő és visszatükröző üvege izgalmas fotótéma 1976, azaz az épület átadása óta.
A modern luxusszállodába a műemléki védettségű volt jezsuita iskola, az egykori domonkos rendház és a Miklós-torony épülettömegét is bele kellett konstruálni, ezt a feladatot is bravúrosan oldotta meg a tervezőcsapat. Egyedül a Miklós-torony tetejének modern víztoronnyá és antennatárolóvá történő átépítése tűnik ellentmondásosnak, természetesen amellett, hogy egy ekkora épület megépítése egyáltalán nem volt indokolt a történelmi környezetben. A Kádár-rendszer számára azonban mindennél fontosabb volt, hogy valutához jusson az ország. A Hilton szálló luxuskörnyezetet biztosított a vendégek számára jóval kedvezőbb áron, mint Nyugat-Európában, ezért rendkívül népszerű volt, számítások szerint tíz év alatt megtérült a beruházás. Az iparművészek által tervezett igényes belső terét már a nyitás után öt évvel átalakították, jelenleg már nem tükrözi az építéskori elképzeléseket.
A korszak másik építészeti bravúrja a Császár–Komjádi Sportuszoda. A negyven méter fesztávolságú, szétnyitható alumínium tetőszerkezetének elemeit 55 centiméteres egységenként, egyesével emelték a helyükre, majd a helyszínen rögzítették egymáshoz. A hatalmas súlyú, mozgatható tető elkészülte azért is tekinthető kivételesnek, mert a szocialista magyar építőiparra nem volt jellemző, hogy ennyire precíz megoldásra legyen képes. Az építőipar gyáriasodásával együtt járt a kivitelezés alacsonyabb színvonala, a csökkenő munkamorál és a silányabb építőanyagok elterjedése, erre cáfolt rá a nemzeti sportuszoda remek épülete.
Újdonságnak számított az is, hogy a medencét nem földbe süllyesztetten, hanem megemelve, az emeleten alakították ki. Kelecsényi Zoltán remek munkáját 2017-ben újították fel, ekkor zárták el végleg az egykori Császár-fürdőt is tápláló hőforrás uszodába vezető csapját. Az uszoda működtetését, a víz minőségét biztosító modern berendezések számára a magas hőfokú, ásványi anyagokban gazdag termálvíz már nem megfelelő.
A SOTE Nagyvárad téri Elméleti Tömbjének 970 négyzetméteres aulájába lépve az ország legnagyobb festett üvegablakát pillanthatjuk meg. Hincz Gyula alkotásának méretei mellett (21 × 7 m) a színvilága is lenyűgöző.
A mikrobiológiát, a sejtek különös világát választotta témául Hincz, de figyelmünket a sok, geometriai rendszerbe épített különálló világítótest is megragadja, a ’70-es évek designja. Budapest harmadik legmagasabb épületét Wágner László tervezte Südi Ernő és Gerlóczy Gedeon közreműködésével. A 24 emeletes toronyházhoz két úgynevezett lepényépület kapcsolódik, egyikben az egyetem díszterme, a másikban két pirogránit csempével díszített kör alakú, négyszáz fős előadó és szemináriumtermek találhatók.
Az épület nagyon sok elemében megtartotta az eredeti belsőépítészeti értékeit: a lépcsőkorlátok, lámpák, burkolatok láttán időutazást tehetünk a ’70-es évekbe.
A szocialista rendszer nagyon kevés új templom építését engedélyezte, a farkasréti temető szomszédságában található Mindenszentek-plébániatemplom a ritka kivételek egyike, és a szocialista rendszer első Budapesten megépült temploma. 1945 januárjában a környék hívő lakosságának szolgálatában álló Keresztelő Szent János-temetőkápolna elpusztult, 1952-ben a temetőhöz közeli Kolling-féle vendéglő éttermét alakították át misézőhellyé. A hívők örömére 1975 májusában új templom építése indult, a vendéglőből átalakított imahelyre épülhetett a közeli temető lelkiségéhez igazodva a Mindenszentek-plébániatemplom.
Tervezője Szabó István volt, aki ezenkívül képzőművészeti alkotásaival is hozzájárult a gyönyörű templombelső kialakításához. Az épületet üreges födémelemekből emelték, az üregekbe vasbeton erősítést helyeztek a tartószilárdság fokozására. A téglák felrakásával mintákat alakítottak ki az egyébként visszafogott megjelenésű templom felületén. Torony építésére nem kaptak engedélyt, a bejárat két magas betonfala emelkedik ki kissé az épületből, amelynek lapos tetején helyezték el a harangokat, sőt a tetőről is hallgatható az istentisztelet. A templom büszkeségei a Szabó István által adományként elkészített üvegablakok, amelyek a templomteret szinte teljesen körbeveszik. Az üvegablak-kompozíciók utalnak a templom elnevezésére, a Mindenszentekre. Egészen modern szentábrázolások kerültek a falakra, ahol ráadásul nem láthatók az attribútumok, így nem tudható, hogy kiket ábrázolt a művész, de a sok szem, arc, test szinte körbeöleli a hívőket.
Beszámolónkat egy különleges lakóépülettel zárjuk, amely a nemrég elhunyt Kossuth-díjas építész, Vadász György egyik kiemelkedő alkotása, tervezőtársa Perczel Anna volt. Az Árnyas utca 15. szám alatti lakóház az egykori Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium dolgozói számára épült, exkluzív lakásokat kellett biztosítani számukra a budai hegyek lankáin.
A domborzati viszonyokhoz alkalmazkodva épült fel a lakóház két épületszárnya egymástól eltolva, lépcsőzetes kialakításban. Harminchat lakás található az épületegyütteseben, emeletenként hat-hat, úgy, hogy a két legfelső szinten a lakások belső lépcsővel csatlakoznak egymáshoz, a prominens személyek számára így alakítottak ki dupla alapterületű lakásokat.
Vadász György játékos alkotókedve lépten-nyomon megmutatkozik ma is: ívelt, H alakú betonelemekkel, kék-piros festéssel, egyedi ajtókkal és kilincspajzsokkal, kék pirogránit kerámialapokkal, a folyosókon még geometrikus színes mozaikokkal is díszítette az épületet.
Sajnos az 1973-ban átadott lakóház sok átalakítás és természetesen a kopás miatt már nem tükrözi teljes mértékben a tervezői fantáziát, de még így is a ’70-es évek egyik legszerethetőbb épülete.
