Módszer és lélek – beszélgetés Méhes Károllyal

Hogyan ébredt fel benned gyerekkorodban az olvasás szenvedélye? Lassan minden titok című írásodban olvashattuk, hogy sokáig édesanyád látott el könyvekkel. Mik voltak az első fontos olvasmányaid?

Mindig szerettem olvasni – azt mondják, ez valami mintakövetés. Tényleg lehet benne valami, mert sok könyv volt otthon, és tényleg láttam a szüleimet könyvvel a kezükben, sokszor jöttek haza úgy, hogy minden különösebb alkalom nélkül könyvet vásároltak. Megvolt a maguk érdeklődési köre, szerették Karinthy Ferenc, Galsai Pongrác (őt ismerték még pécsi éveiből), Moldova György, Mezei András, Czigány György írásait. Ezek nekem eleinte persze „felnőtt könyvek” voltak, és remekül elvoltam A Pál utcai fiúk – Egri csillagok – Tüskevár univerzumban, mindegyiket nagyon sokszor újraolvastam. Aztán egészen kivételes esetként gyerekgyógyász apukám egy ízben engedélyezte, hogy némi hőemelkedéssel és köhögésimitációval otthon maradjak a suliból, és ekkor anyukám a kezembe nyomta Kosztolányi összes novelláját: ezt olvassam, biztos, hogy tetszeni fog. Tetszett, máig ezt olvasom, ha biztosra akarok menni, amikor valami jót akarok magamnak.

Emlékszel még a legkorábbi irodalmi próbálkozásaidra? Milyen szövegek voltak ezek?

Emlékszem, bár némiképp szemlesütve. 1982 telén kezdtem verseket fabrikálni, már amennyire ezek valóban versek voltak, de valamiért nagyon megörültem ennek a felismerésnek. Sulyok Elemér atya, pannonhalmi irodalomtanárom viszont rögvest biztatni kezdett, és ellátott olvasnivalóval: Szilágyi Domokostól Kormos Istvánig. Nagy Gáspár szintén Pannonhalmán végzett, akkor már ismert ifjú költőnek számított, némi ellenzéki attitűddel – vele is felvettem a kapcsolatot, és nagyon kedvesen írt mindig újabb és újabb küldeményeimre reagálva; egészen korai haláláig jóban voltunk. Hogy milyen versek voltak ezek? Hát olyan semmilyenek. De ez gyorsan változhatott, mert voltaképp szűk két éven belül már megjelentem nyomtatásban, a Győrött működő Műhely 1983. decemberi számában. Ám nagy vágyam, hogy a Jelenkor is közöljön, még borzasztó messze volt ekkor, csak 1988-ban jutottam el oda, hogy két versem a híres sárga fedelű folyóiraban napvilágot lásson.

Pécsen élsz és dolgozol, ebben a magyar műveltség szempontjából fél évezrede meghatározó városban. Milyen mostanság a kulturális élete, miért érdemes ellátogatni oda?

Pécsett minden megvan „kicsiben”, ami a magyar történelem. Az ezerhatszáz éves ókeresztény sírkamráktól Janus Pannonius sírján keresztül az ország első közkönyvtáráig, első egyeteméig, a Zsolnay-hagyományig minden, nem beszélve a pécsiek által oly szívesen emlegetett mediterrán hangulatról. Volt egy pillanat, afféle csúcspont, amikor Pécs Európa kulturális fővárosa volt 2010-ben. Ez elmúlt, de azért sok hozadékát ma is élvezhetik a városlakók és az idelátogatók: a Zsolnay Kulturális Negyedet a Gyugyi-gyűjteménnyel, a fesztiválokkal, vagy a Kodály Központot, amely az itt járt sztármuzsikusok szerint is a világ egyik legjobb koncertterme. Ez kicsit bédekkeres szöveg, tudom, de tényleg így van.

A bécsi üvegdinnye című irodalmi naplódban a következőt állítod: „Persze az irodalom sem más, mint a meglévő sok-sok szóból valaki olyanokat válogat egymás mellé, mint más még nem.” Ez volna a halhatatlan mű létrejöttének titka?

Hát nem? Csak a magyar nyelv adott szavaiból dolgozik minden mester. És ahogy ezeket a szavakat egymás mellé rakosgatják, szépen, a maguk módszere és lelke szerint, egy saját világot képesek létrehozni. Hiszen ki ne ismerne fel rögvest egy Krúdy-, Kosztolányi-, Szép Ernő-, Ottlik, Mándy- vagy Esterházy-mondatot? Ez a titka, ami nem titok, csak rendkívül különös, és persze jó, nagyon jó ezeket a magyar mondatokat olvasni, újra és újra és mindig.

Az írók, költők egyik legfontosabb feladata, hogy szembenézzenek önnön lelkük tartalmával. Nem vész el, csak átalakul című novellád beszélője azt fejtegeti, hogy szeretetet, figyelmet adni és kapni is nehézséget jelent számára. De vajon miért? Megfejtenéd ezt a titokzatos vallomást?

Ehhez elő kellett bányásznom ezt a nem éppen tegnapi szöveget, holott még németül is megjelent, igaz, az is 2002-ben volt. Bár fiktív szereplőről van szó, ebben az írásban nagyon sok minden gyűlik össze a családi múltból, ami nem volt épp mentes a 20. századi történelmi viharoktól, Erdély kétszeri elhagyásától, az ott maradtakért való aggódásig. Nyilván ez a konstelláció és tán némi költői túlzás mondatja ezt hősünkkel, mert amúgy ez az álláspont rám egyáltalán nem érvényes, mi több, egyenesen az ellenkezője. De mint tudjuk, az irodalom nem mindig élet, csak annak látszik, ha jól vannak egymás mellé rakva azok a bizonyos szavak.

Ha nem tévedek, te vagy az egyetlen magyar szerző, aki szenvedélyesen foglalkozik az autósporttal. Mi motivál erre a kitüntető figyelemre?

Ugyanaz, ami másokat a futball iránti olthatatlan rajongásra. 1975-ben kezdtem el nézni a Forma–1-et az osztrák tévében (épp Győrben laktunk, ott lehetett fogni a bécsi adót), és az 1976-os balesete után teljesen Niki Lauda-bolond lettem – ez többé-kevésbé mindmáig így is maradt. Az más kérdés, hogy az egész rajongásosdiból félig-meddig foglalkozás lett, és bizony az a helyzet, hogy több Forma–1-gyel foglalkozó könyvem jelent meg, még irodalmi mű is – ami persze nem jelent semmit.

Legutóbbi versesköteted címe: A fikusz téliesítésének napja. Ebben számos költeményed tárgyát a betegségek, a különféle testi nyavalyák adják. Miért ilyen fontos számodra ez a komor téma?

Adják magukat. Nem csupán saját magam esetében – szerencsére nem mondhatom, hogy mindenféle kínoktól szenvednék, sőt, de persze előfordul ez-az. Aztán ott vannak a még élő idős szülők, a velük való foglalatosság, és sajnos a kortársak, sokszor a nálam is fiatalabbak bajai, nemritkán halála. Hogy a manóba ne lenne mindez fontos? Nem igazi, versbe kívánkozó témák? Egyébként az utóbbi tíz évben prózában sokszor írtam kórházi történeteket, betegségekkel való küzdelmeket – úgy tűnik, vonzanak ezek a dolgok, és az is lehet, összefügg azzal, hogy egész pici koromban sok időt kellett kórházban töltenem. Tudat alatt itt érzem magam otthon… Bár ez valószínűleg hülyeség.

Írói-költői munkásságod mellett irodalomszervezéssel is foglalkozol, koordinálod a Pécsi Írórezidencia Programot. Hogyan talált rád ez a munka, és mi a lényege?

2007-ben hoztuk létre feleségemmel, Kulcsár Enikővel a Pécsi Íróprogramot, majd 2020-tól az akkoriban megalakult Petőfi Kulturális Ügynökség Magyar Írórezidencia programjának alapja, része lett. Mára több magyarországi és határon túli városban és kisebb településen is működik írórezidencia, ahol a Covid után egyre több szerző fordul meg. A lényege az, hogy a pályázó vagy meghívott szerzők a mindennapi életükből egy-egy hónapra kiszakadva csak az alkotásnak szentelhetik magukat, kellemes, számukra új és élményt nyújtó közegben, ráadásul még némi pénz is jár mellé. Eléggé szokták szeretni.

Az utóbbi időben mi volt az az olvasmányélmény, ami erősen hatott rád?

Bereményi Géza Magyar Copperfieldje ugrik be elsőként. Gézához írómesterség-kurzusra jártam egyetemi éveim során, tehát jó régen, de barátinak mondható kapcsolatunk megmaradt, és nagyon örültem, hogy megírta ezt a regényt. No meg annak is, hogy tavaly el tudtam csábítani Vajszlóra. Ez egy kis baranyai falu, ahol szintén működik írórezidencia, és ott írta nagy lelkesen a Copperfield folytatását, aminek a megjelenését izgatottan várom.

Ha éppen nem írsz-olvasol-dolgozol, milyen szenvedélynek hódolsz szívesen?

Sokat járok-kelek az országon belül és külföldön, a világ minden szeglete érdekel. És az utóbbi néhány évben elkezdtem fényképezni: talán ez izgat manapság a leginkább, ránézni valamire vagy valakire, és egy picit örök életűvé tenni.

Elárulod, éppen min dolgozol, mit olvashatunk tőled legközelebb?

Továbbra is sok verset írok, úgyhogy lehet, hogy A fikusznál hamarabb lesz meg a folytatása, hiszen tíz év telt el az ezt megelőző verseskötethez képest.