2003-ban nyitotta meg első ízben kapuit a főváros jazzrajongó közönsége előtt az akkor Budapest Jazz Fesztivál néven indult programsorozat. Mint arról a Fidelio tudósítói és kritikusai az évek során rendszeresen beszámoltak, a szervezők vívmányai között nem csupán megbízhatóan igényes zenei összeállítást tarthat számon a közönség: a Gőz László vezetésével működő Budapest Music Center és a hozzá tartozó BMC Records csapatának sikerült olyan közeget kialakítaniuk, amelyben a hazai és külföldi zenészek a zenehallgatókkal egy közösséget alkotva elősegítik a műfaj hazai és nemzetközi információáramlását. A később állandó támogatóra is találó esemény továbbvitte sok olyan korábbi fővárosi fesztivál értékteremtő kezdeményezését, amelyek nem tudták folytatni működésüket: így olyan francia, belga, holland vagy skandináv művészek voltak már a program bemutatkozó vagy akár visszatérő vendégei a budapesti közönség előtt, akik korábban például a Fonó Budai Zeneház nemzetközi jazzfesztiváljain jelentek meg első ízben magyar színpadon. A MOL Jazzfesztivál ezen kívül nemcsak integráló, hanem nyitott befogadó szerepet is vállalt, amikor pódiumot biztosított a Magyar Jazzszövetség által rendezett Magyar Jazz Ünnepének, vagy akár idén bekapcsolódva a Magyar Dal Napja társrendezvényeinek sorába.
Az idei fesztivál tisztán európai zenekarokból összeállított programját szeptember 9-én a Művészetek Palotájában két olyan produkciónyitotta meg, amelyek svéd, lengyel, brit, belga és magyar művészei ékesen reprezentálták a fő irányvonalat. Lars Danielsson illetve David Linx és Diederik Wissels együttesei számára óriási kihívást jelent az, hogy a jazz eredeti, illetve az európai '70-es években megteremtett újabb hagyományait egyaránt folytatva mutassák meg a modern improvizatív muzsika irányvonalait. A két formáció markánsan különböző választ adott erre a kihívásra.
Lars Danielsson a skandináv jazznek azt az éteri, távoli ragyogású, poétikus vonalát képviseli, amely méltán vált világviszonylatban is rendkívül népszerűvé Jan Garbarek vagy Palle Mikkelborg tolmácsolásában. A svéd nagybőgős és csellista lebilincselő stílusára akkor figyelt fel először a világ, amikor David Liebmannel, Bobo Stensonnal és Jon Christensennel megalakította első saját kvartettjét. A témák muzikalitását ma a remek fiatal lengyel zongorista, Leszek Możdżer támogatja, akinek számos saját szerzeményét a Müpa közönsége is kedvezően fogadta. A koncert teljes egészére az akusztikus hangszeres hangzás iránti elkötelezettség, az egyes hangok külön tisztelete volt a jellemző: a zenekar elsősorban nem a zenészek amúgy jelentős technikai tudásával, hanem kiemelkedő esztétikai igényességével kívánta felhívni magára a közönség figyelmét. Pedig lett volna még több alkalmuk is a hangszeres versengésre, amihez bizonyára a doboknál helyet foglaló Magnus Öström, az Esbjörn Svensson Trio egykori tagja adta volna az aranytartalékot. De nem ez volt a céljuk, sokkal inkább a finom dinamikai kilengésekkel, ízléses ostinatókkal való szép játék. A zenekar brit gitárosa, John Parricelli mindehhez úgy adta névjegyét, hogy az est nagyrészén az akusztikus hangszert részesítette előnyben az elektromossal szemben. Mindez meglehetősen ritka a mai jazzben, ám a Lars Danielsson Quartetnek - a jazzen túlmutatva - nem nehéz nyomon követni az európai századelőben és klasszikában fellelhető, erős gyökereit sem.
Az este második felében a belga-francia David Linx énekművész folytatta a nyitókoncert programját, aki Winand Gábort hívta vendégül maga mellé. A választást az motiválta, hogy népszerű énekművészünk, Winand Gábor első lemezeit, amelyek a BMC Records gondozásában jelentek meg 2002-től, rendkívül kedvező kritika fogadta Franciaországban. A méltatások többször is az akkor már pályája magasán járó Linxéhez hasonlították Winand stílusát.
David Linx zenekara rendkívül felkészült, erőteljes ritmusszekció, amelyre bizton támaszkodhat a szólista. Különösen feltűnő a dobos Stephane Huchard teljesítménye, aki sokszor szinte vállán vitte előre a zenét, tempóinak tolóereje bámulatos. Diederik Wissels szerzeményei sokszor izgalmas pontozásokkal, felütésekkel, szünetekkel sűrűn cizellált, áttört szövetet alkottak, amelyek pontos előadása igen komoly énekesi feladat. A koncert második felében Winand Gábor és Elsa Valle néhány szerzeményét közösen adta elő a két énekes. Ám a produkció olyan akusztikai problémákkal küzdött az egész koncert során, amelyekre nehéz magyarázatot találni. Linx orgánumának izgalmas, kissé fátyolos, árnyékolt megszólalása valamiért nem érvényesült a Nemzeti Hangversenyterem falai között:számos alkalommal kontúrtalannak, pontatlannak, alulintonáltnak hangzott. Talán ez is, talán a kissé elhúzódó program is közrejátszott abban, hogy olyasmi történt, amit magyar közönség körében igazán ritka: a teltházas nézőtér a koncert közepére a felére apadt, a megmaradt hallgatók pedig a taps közben egyszerűen elpárologtak a széksorok közül, így ráadásra nem is került sor.
Linx a 80-as évek közepén tűnt fel, és gyors ütemben integrálódott az amerikai keleti part zenei sodrába. 1992-ben kezdett Diederik Wissels zongoristával együtt dolgozni, aki a mai napig meghatározó zenei partnere. Népszerűségére jellemző, hogy a 2005-ben, Belgium függetlenségének 175. évfordulóját ünneplő állami ceremónián ő énekelte a belga himnuszt, illetve, hogy több szerzeménye szerepel az amerikai kiadású, európai standardeket összegyűjtő European Real Book lapjain.
Lars Danielsson illetve David Linx és Diederik Wissels együtteseinek sikere meglepően eltérő módon alakult tehát az este folyamán, a fogadtatás mégis inkább a pillanatnyi adottságok miatt, és kevésbé a két művész által képviselt vonal megítélése folytán volt szokatlanul felemás.
