Molnár megmondja – Bálint András és Jordán Tamás estje a Rózsavölgyi Szalonban

„Ez már Molnár” – mondja egy adott pillanatban a kedves pályatárssal mindaddig kellemesen csevegő, múltat idéző, pályájára-pályájukra visszatekintő Bálint András, miután felállt, és „színészi üzemmódba helyezte magát”. Később pedig, hasonló gesztussal Jordán Tamást „küldi csatába”, „szerepelni”, üzenni. A nézőtéri fényeket ekkor leoltják, és színházi erőtér képződik.

„Közönség vagytok, mi pedig színészek – üzeni a páros, és még azt is: most Molnár Ferenc szól hozzátok, az ő időtálló gondolatait halljátok, mi pedig (csupán?) az ő médiumaiként vagyunk jelen. De azt, hogy ekként akarunk jelen lenni, mi döntöttük el, sőt magunk válogattuk a szövegeket, így aztán mégis rólunk, a mi ízlésünkről, értékeinkről is szól ez az este.” A kettősségről Törőcsik Mari dala jut eszembe Maár Gyula szövegével:

„Igaz, hogy színház, kívülről mégsem nézheted. Persze, hogy színház, de ez az életed.”

A civil oldottság és a fegyelmezett színészi jelenlét közötti ugrálás az est fontos hatáseleme.

A két barát és színészlegenda egyszerre lehetett könnyű és rettentően, majdnem megoldhatatlanul nehéz helyzetben. Könnyűben azért, mert a nézőtér kis túlzással akkor is megtelne, ha „csak úgy”, teljesen kötetlenül kiülnének egy színpadra beszélgetni. Szeretjük őket látni-hallani, jó a kisugárzásuk, és családiasan gyengéd szálak fűznek bennünket hozzájuk – kulturális életünk olyan nagyságai, akikről nemzedékről nemzedékre szinte mindenkinek van valamilyen fontos élménye. Ikonok lettek, akikkel megtisztelő egy légtérben lenni.

De legalább ennyire súlyos a mérleg másik serpenyője is: hogy sokat várunk tőlük.

Hogy amikor az ő nevükre bemegyünk a színházba, valami újabb emlékezetesben, kivételesben reménykedünk. Olyasféleképpen, mint amikor több évtizedes szünet után az újabb Belmondo–Delon-filmnek hírét vettük (és nagyot csalódtunk), vagy amikor De Niro és Al Pacino közös jeleneteire vártunk a Szemtől szembenben (és egyáltalán nem csalódtunk).

A kettősség, amit az előbb emlegettem, talán éppen a túlzott várakozásnak szól. „Csak összejöttünk egy kicsit beszélgetni, hiszen mindketten idén leszünk nyolcvanévesek – vélem hallani a páros gondolatait. – Ami történik, bizonyos mértékben valóban színház, de nem elsősorban. A fő, hogy együtt legyünk, örüljünk egymásnak, felidézzük pályafutásunk mérföldköveit, és 72 éve tartó (!) barátságunkkal példát mutassunk.” Hogy miből? Emberségből, kultúrából, stílusból. Ebben az összefüggésben maga az életút is valamiféle „műalkotás”.

Egy történelmi korszakokon, rendszereken és kormányokon átívelő barátság pedig manapság különösen is erős tanúságtétel arra vonatkozóan, hogy így is lehet.

Hogy van, ami nem változik, és jó, hogy nem változik. Hogy színésznek (rendezőnek, színházigazgatónak) lenni jobb esetben valami többről is szól, mint a szakmai kiválóságról. Bálint és Jordán a civil énjével is jelen akar lenni (ha ez az esetükben egyáltalán különválasztható a színészitől), és Molnártól idézve a maga gondolatait is el akarja mondani, igaz, teret hagyva a rejtőzködés játékosságának. És bár kedves emberek, akik mindig adnak a polgári jó modorra, a véleményük bizonyos kérdésekben roppant sarkos, teljesen egyértelmű, és egyáltalán nem palástolják. Ám szívesebben közlik Molnár szavaival és kacsintással kísérve, mint hogy egy az egyben kimondják.

Elgondolkodtam, hogy mi lehet ennek rejtőzködésnek az oka. Meg annak, hogy Jordán Tamás szájából újra és újra elhangzik a vélhetően jól kiszámított, az estre vonatkozóan lényegesnek szánt mondat: „Megbeszéltük, hogy nem politizálunk.” Pedig valószínűleg nem ezt beszélték meg, hanem azt, hogy hofisan rejtjelezik majd a mondanivalójukat. Talán az magyarázza a dolgot, hogy mentesíteni akarták a szép alkalmat a politizálás manapság egyre gyakoribb, mégis megszokhatatlan durvaságától, alpáriságától. Így is mindenki érteni fogja, miről van szó – gondolhatták –, de el lehet venni a dolog élét, és nem csorbul a kávéházi, polgári hangulat, az elegancia.

Az a kisvilág, amelyben másfél órára velük együtt lehetünk, valójában talán nem is létezik már, de persze nagy szükség lenne rá.

Ők mindenesetre igyekeznek a létezése érdekében tenni. Molnár révén megvan a minta, és tőlük megkapjuk mindannak esszenciáját, amit ő a társadalomról, művészetről, szerelemről gondolt. Afféle Molnár-füveskönyvet rittyentenek számunkra, és mintha változtatni akarnának vele a könnyed vígjátékok írójáról rögzült közvélekedésen.

Van (volt?) a Corvinának egy XY megmondja című könyvsorozata, amelyből például Bibó István, Hofi, Ady, Ferenc pápa és Karinthy gondolatait ismerhetjük meg mindenről, témakörönként csoportosítva. Molnár ilyesféle jolly joker megmondószerepet kap Bálinttól és Jordántól, amit én kissé túlzásnak érzek, azt viszont nagyon meghatónak, hogy ők ennyire szeretik, és hogy gyermeki lelkesedéssel pakolják elő nekünk feltehetőleg régóta őrizgetett-dédelgetett kincseiket, Molnár-ereklyéiket: rajongásig tisztelt-becsült írójuk bölcsességeit. Az est új meg új idézeteit az ő interpretációjukban hallva időnként még el is bizonytalanodom, és átfut az agyamon, hogy talán valóban nekik van igazuk, és megtalálták a csodaszert minden nyavalyánkra, tanácstalanságunkra, ellentétünkre és gyarlóságunkra. És az éppen Molnár Ferenc műveiben van elrejtve.

Tetszik az is, ahogyan a pályájukra emlékeznek, és összehasonlítják a sikereiket; meg az, hogy szívesen méltatják egymást, és a másikat nagyobbra tartják önmaguknál. Valóban így gondolják, vagy csak udvariaskodnak? Úgy tűnik, az utóbbin már nagyon túl vannak, és az álszerénység Szküllája meg a dicsekvés Kharübdisze között is szép manőverekkel hajóznak át. Az önkéntelen példaadás e téren is érvényesül: mindketten tisztában vannak az értékeikkel, és elégedettnek tűnnek az általuk bejárt úttal. Nem görcsölnek azon, hogy mi maradt ki, és mernek egészséges büszkeséggel beszélni mindarról, amit elértek. Jó két ilyen, önmagával békében élő embert látni, akik ráadásul összecsengenek, és egymást is lelki-szellemi testvérekként szeretik és becsülik.

Ám ez már-már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és az előadás egyik gyengeségére mutat rá. Lehet, hogy érdemes lett volna bevállalósabbnak lenni, és legalább érintőlegesen olyasmikről is szót ejteni, amik nem illenek bele „csak a szépre emlékezem” sémába. Aztán az is érdekes lenne, hogy mi segítette őket annyi évtizeden át a barátságuk életben tartásában, hogy voltak-e komolyabb vitáik, ellentéteik, gondolkodtak-e valamiről nagyon másképpen, vagy hogy az egyikük nehezebb időszakaiban hogyan tudott jelen lenni a másik. Jó lenne tőlük megtanulni az életre szóló, minden vihart kiálló barátság titkát is, de ehhez sem kapunk tanácsokat.

Mint már utaltam rá, az estet valamiféle eldöntetlenség jellemzi, és ez főként az alkalom ünnepélyességének számlájára írható. Érthető gyengeség, én mégis nagyobb kockázatvállalást vártam volna a születésnaposoktól. Óvatosságuk kissé sótlanná teszi az előadást: nincs olyan pillanat, amikor aggódnunk kellene, hogy a hegymászók szakadékba zuhannak, mert biztosítókötelek sokasága tartja – és köti gúzsba – őket. Mi pedig telhetetlenek vagyunk, ezért valami igazán igazit, veszélyeset, megborzongatót szeretnénk tőlük látni, és csalódottak vagyunk, amikor „csak” jól szabott színművészetet, bensőséges emlékezést és egy békebeli szalon levegőjét kapjuk. De tudják, mit? Soha rosszabbat!

Fotók: Molnár Miklós