A múzeum nem a kinyilatkoztatás, hanem a felfedezés tere

A múzeumpedagógia gyakran a híd szerepében jelenik meg egy kiállítás kurátora és a látogató(k) között. Milyen szakmai tétje van ennek a pozíciónak egy mai intézményen belül?

Egyre elterjedtebb és talán egyre inkább működő az a gyakorlat, hogy a múzeumpedagógus nem a kész tárlattal mint a kurátori alkotócsapat művével szembesül, hanem része a létrehozás folyamatának. Persze nem egyszerű, hiszen sok perspektívát, múzeumszakmai érdeket, elvárást kell figyelembe venni, összefésülni vagy adott esetben megnyirbálni. Ha egy kiállítás úgy készül, hogy a múzeumpedagógus szakember az elejétől képviseli azokat az – optimális esetben jól artikulált és tisztán körülhatárolható – szempontokat, amelyek a tárlat tágan értelmezett pedagógiai hasznosítása szempontjából meghatározók, ez a tértől kezdve az intelláción át a szövegekig mindent is érint, akkor nem értelmezhető – szerencsére – a hídszerep.

Persze ez az ideális, szerintem sokak által vágyott „állapot”, én még nem tapasztaltam meg, nagyrészt annak köszönhetően, hogy van még mit finomítani azon, hol húzom meg a szakmai kompetenciahatárokat. Ez is egy befejezhetetlen tanulási folyamat. De persze ha a tárlattal már készen találkozik a múzeumpedagógus, akkor azt valahogyan értelmeznie kell úgy, hogy az általa ismert/vágyott csoportok, közösségek számára hozzáférhető vagy esetleg még vonzó is legyen.

Kicsit absztraktabban értelmezve a kérdést: a kortárs múzeumi diskurzusokban egyre gyakrabban kerül elő az élményközpontúság, a társadalmi felelősségvállalás, a közösségépítés, vagyis annak artikulált állítása, hogy a múzeumoknak valóban releváns szerepet kell(ene) betölteniük a társadalomban. Ha innen nézzük, elég nagy a tétje annak, hogy miként tud egy múzeum valóban jelen idejű lenni, és ebben nagy felelőssége van a múzeumpedagógiának is.

A résztvevői aktivitás sokszor hangsúlyosabb, mint a kiállított anyag. Hol húzódik a határ a muzeológiai hitelesség és az élményszerűség között?

Nem annyira hiszem, hogy van ilyen határ, és egy kicsit a Disneyland vs Tudás csarnoka dichotómiához is enyhe kétkedéssel viszonyulok. Szerintem lehet egy tárlat végtelenül releváns és hiteles akkor is, ha alapvető lényege az élményszerűség, és lehet roppantul értelmezhetetlen hiteles szakmai tartalmakkal zsúfolva. Szerintem ha van egy szikár, maximum 3-5 mondatos kurátori koncepció, és minden abból következik és arra utal vissza, akkor az „arányokban” sem lesz kérdés.

Milyen módszertani vagy szemléleti dilemmák merülnek fel akkor, amikor társadalmi érzékenyítést vállal magára egy múzeumpedagógiai projekt?

A múzeum szerintem hatalmi intézmény, ráadásul én a fizetésemet is az adófizetőktől kapom, így kötelessége a közösség számára kiemelkedő jelentőségű társadalmi problémákkal, jelenségekkel, eseményekkel foglalkozni. Ez persze nem szükségszerűen múzeumpedagógiai vállalás, de mivel a kultúraközvetítők és a múzeumpedagógusok azok a személyek, akiknek a leggyorsabban és -pontosabban kell reagálni a közönség, közösség gyorsan változó igényeire, így szinte „szükségszerű”, hogy a kezdeményezések egy része tőlük érkezik, persze, ha olyan szerencsés az intézmény, hogy vannak kollégák, akik a szűken vett szakmájukkal foglalkozhatnak.

Ideális esetben – a PIM-ben most ilyen – a munkatársak nyitottak s bekapcsolódnak egy-egy kezdeményezésbe, ami azt is jelenti, hogy mindenki hozza a saját perspektíváját, lehetőségeit, ötleteit, ami csak jót tud tenni hosszú távon. Az, hogy milyen módszertani dilemmák merülnek fel, mindig az adott projekttől függ. Teljesen más lesz egy demenciaprogram esetében, mint hátrányos helyzetű gyereknek kidolgozott képességfejlesztés támogatás vagy éppen nyelven belüli fordítás kapcsán.

Tapasztalata szerint hogyan alakult a múzeumpedagógia intézményi súlya az elmúlt tíz évben? Érezhető-e szemléletváltás a szakmában?

Abszolút. Sajnos pocsék vagyok az évszámokban, de azt a saját – nyolcéves – munkám során is érzékelem, hogy alapvetően változik a múzeumpedagógiai megítélése. Szerintem nem függetlenül az egyre gyorsabb társadalmi, gazdasági, politikai változásoktól, vagyis az egyre kiszámíthatatlanabb „kontextustól”. Még emlékszem olyan elejtett mondatokra, melyek azt sugallták, hogy akik egy kicsit is múzeumba valóbb szakemberek, ők ha kényszerből múzeumpedagógusok is, de nem sokáig maradnak azok. Most szerintem általános már az a nézet, hogy ez egy szakma a múzeumon belül.

Milyen értelmezési szabadságot enged meg – vagy épp korlátoz – egy kiállítás vizuális dramaturgiája? Hogyan lehet ehhez igazítani egy foglalkozást?

Alapvetően meghatározó, mivel – jó és ideális esetben – egy múzeumpedagógus a múzeumi térben és térrel, illetve persze a tárgyakkal és történetükkel, összefüggéseikkel dolgozik. Szerintem hacsak nincs nagy vészhelyzet, nem sok értelme van egy olyan múzeumpedagógiai programnak, ami nem a tárlat vizuális dramaturgiájával, tágabban a tárlat dramaturgiájával építkezik. Ez azonban keretet ad „csupán”, semmiképpen nem jelent a szó kevéssé vonzóbb értelmében korlátozást, ettől még általában tágas és szabad az értelmezési rendszer.

Mi történik akkor, amikor a látogató által behozott előzetes tudás, tapasztalat vagy trauma szétfeszíti a múzeum által kijelölt narratívát?

A múzeum előzetes narratíváját, ahogyan a múzeumpedagógusét is, minden egyes látogató „szétfeszíti”. Minden egyes látogató, foglalkozáson részt vevő egyedi értelmezést alkot, és ez szükségszerűen és remekül van így. A múzeumok nem a kinyilatkoztatás terei, ahol valamit és csak azt a valamit kell megérteni, hanem a felfedezés, az egyéni, közösségi értelemalkotás, s egyre inkább a részvétel helyszínei. A határok persze elképesztően fontosak. A múzeum szuper, ha arra törekszik szerintem, hogy biztonságos hely lehessen mindenki számára, és ezzel persze ki is jelöli azokat a határvonalakat, amikor egy-egy vélemény, „előzetes tudás” vagy bármilyen más viszonyulás már közösségi határt lépne át.

Hogyan tud a múzeumpedagógia a kritikai gondolkodás terepe lenni?

Rengeteg teret hagy az egyéni és csoportos felfedezésnek, kreativitásnak. Biztonságos helyként lehetőséget és teret teremt a kérdezésre, támogatja az egyéni viszonyulás kialakulását és annak artikulálását. A múzeumi tárlat egy konstrukció és interpretáció, vagyis igencsak erős a teatralitása, nagyon magas hitelességi potenciállal. De egy csoport (szak)ember értelmezése egy témáról, korról, bármiről, így lehet és kell is hozzá kérdőn, akár kétkedőn, viszonyulni, mind a tér elrendezettségéhez, mind az adott téma feldolgozottságához.

Mennyiben segítheti a kutatásalapú pedagógiai szemlélet az intézmény hosszú távú stratégiáit?

Szerintem elengedhetetlen vagy annak kellene lennie, de néha a feltételek és a vágyak sajnos nem klappolnak egymással. A kutatásalapú pedagógia az alapja annak, hogy elmélyült, tudományosan alátámasztott tudást szerezzünk bizonyos jelenségekről, korcsoportokról, problémákról, és még folytathatnám a sort, és ezekre dolgozzunk ki (preferáltan) adaptálható módszereket. Ez a fajta teoretikus és tapasztalati alapozottság alapvető ahhoz, hogy egy középtávú múzeumpedagógiai stratégia körvonalazódjon, ami természetesen része az intézmény stratégiájának is.

Hogyan lehet fenntartani a szakmai hitelességet úgy, hogy közben a foglalkozásokban egyre nagyobb hangsúlyt kap az élmény, a játék, a „könnyűség”?

Itt talán egy kicsit még radikálisabb a véleményem, mint mikor a múzeum esetében merült fel a kérdés. Az alapvető, hogy a múzeumpedagógus mélyen tájékozott az adott témában/témákban, amiről beszélget vagy amit keretez a foglalkozás során, azonban egy „hagyományos” múzeumpedagógiai foglalkozásnak – szerintem – nem az az elsődleges célja, hogy hiteles információkat adjon át, hanem hogy valami perspektívaváltás történjen: akár a csoporton belül, akár a múzeummal, akár a témával szemben. Az elsődleges cél, hogy azt éljék meg a résztvevők, akikkel jó eséllyel ilyen keretrendszerben többet nem találkozunk, hogy itt kérdezhettek, véleményt alkothattak, magukat vagy egy társukat valahogy máshogy pillanthatták meg, egyáltalán, hogy jól érezték magukat. Az a tapasztalatom, hogy nem emlékeznek a konkrétumokra, de az érzetre mindenképpen, viszont ez semmiképpen nem mentheti a szakmailag igénytelen tartalmat. Persze vannak projektek, amelyek hosszabb távon dolgoznak együtt egy közösséggel, itt leginkább az adott céltól és célcsoporttól függ, hogy mi van fókuszban.

Ha választhatna: a múzeumpedagógia ma inkább egy múzeumi szolgáltatás, a közösség tükre vagy a pedagógus szerepterepe?

A múzeumpedagógia a múzeum alapszolgáltatása, mely adott esetben közösség vagy közösségek katalizátora lehet, és – ha jól szerveződik a munka – remélhetőleg a pedagógusnak is kibontakozási, kísérletezési, kreatív lehetőséget biztosít.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu