A Budapest Fotó Fesztivál programján látszik, hogy szerelemből készült

Gondoltátok volna-e tíz évvel ezelőtt, hogy a Budapest Fotófesztivál ekkorává fogja kinőni magát?

Mucsy Szilvia: Ritával már évek óta jó barátságban voltunk, amikor együtt elmentünk Athénba az Athens Photo Festivalra. Korábban éltem Görögországban öt évig, így számomra nem volt ismeretlen az ottani mentalitás, ám ennek az eseménynek a szervezése még ahhoz képest is elég görögös volt. Egy panorámás kávézóban ültünk az Akropolisszal szemben, mire Rita azt mondta, hogy mi is tudnánk szervezni egy ilyen fesztivált.

Somosi Rita: Pontosan. Volt egy listánk a kötelező kiállításokról, de a valóságban inkább a külváros elhagyatott helyszínein bolyongtunk. Előfordult, hogy a megadott címen csak egy macska ült, a kapun meg egy tábla díszelgett, hogy aznap épp zárva vannak. Míg a központi múzeumi tárlatok rendben voltak, a kapcsolódó programokat annyira lazán kezelték, hogy folyton falakba ütköztünk. Ekkor éreztük meg, hogy ebben sokkal több lehetőség van.

M. Sz.: Elkezdtünk arról beszélgetni, hogy vajon mennyire lehet nehéz feladat megszervezni egy fesztivált, és hogy mennyi lehetőséget adna az alkotóknak, a kiállítótereknek egy ilyen esemény, és hogy milyen közösségépítő hatása lenne.

Volt egyfajta húzása annak a napnak ott az Akropolisszal szemben, ami miatt fel sem merült bennünk a lehetőség, hogy kudarcot vallunk. Nem voltak kétségeink: hazajöttünk, és elkezdtük szervezni.

Hogyan fogtatok neki? Szakmailag mi adta a gerincét?

M. Sz.: Első körben azt találtuk ki, hogy minden évben legyen egy nemzetközi ikon, például egy Magnum-fotós, akit be tudunk mutatni a hazai közönségnek. Ehhez jó partnerünk a Műcsarnok, hiszen egy ilyen kiállításnak megfelelő tér kell. Emellett pedig szerettük volna, hogy a magyar kortárs fotográfia ugyanilyen erővel jelenjen meg, aminek pedig a Kiscelli Múzeum ad teret.

Ehhez csatlakoztak aztán a kisebb-nagyobb nonprofit és forprofit galériák, a nemzetközi kiállításainkat pedig kultúrintézetek együttműködésével valósítjuk meg a mai napig úgy, hogy ajánlok a figyelmükbe egy fotográfust – olaszt az Olasz Kultúrintézetnek, spanyolt a Cervantesnek és így tovább. Kiemelt eseményünk minden évben még a Fresh Meat pályázat, amit 35 év alatti alkotók számára találtunk ki: sok alkotónak ez az első kiállítása, ezáltal karrierindító jelentősége is van. 

Amikor az első fotófesztivált kezdtük el szervezni, én e-mailek írása helyett személyesen zarándokoltam el az intézetek igazgatóihoz az ötletünkkel, amit annyira jól fogadtak, hogy aki az első évben velünk volt, az ma is velünk van, ráadásul évről évre bővült a partnereink száma. A pozitív élmények még inkább arra sarkallják az embert, hogy megsokszorozza ezeket. Számomra ez a fesztivál egy felnőttjátszótér, ahol meg tudom valósítani azokat az ötleteimet, amelyeket fotográfusként szívesen látnék. A Portfolio Review-n a fotográfus véleményeztetheti a munkáját, a BPF Nights estek során közelebb tudjuk hozni az alkotót, akitől a látogató nem csupán a falon lát egy képet, valamint el tudok hozni olyan fotográfusokat, akiket egyébként is nagyra tartok. Ki tudom élni itt a kreativitásomat, és szerintem látszik is a fesztivál programsorozatán, hogy szerelemből készült. 

S. R.:  Álmunkban sem reméltük, hogy pár év alatt ilyen vaskos lesz a katalógusunk.

Ma már ott tartunk, hogy számos hazai intézmény eleve úgy tervezi az éves naptárát, hogy tavasszal legyen fotókiállítása – sokuknak mi adtuk meg ehhez a kezdőlökést. Bár a terveink száma végtelen, a mai napig ketten mozgatunk mindent, így elértük a teljesítőképességünk határát; van, ami egyelőre még várat magára. De ha visszatekintek arra, honnan indultunk, azt gondolom, van mire büszkének lennünk. Máig hiszünk a demokratikus szemléletben, ezért tartjuk fontosnak a nyílt pályázatokat. Ezekből kurátorként én is rengeteget tanulok, hiszen folyamatosan új, izgalmas alkotókat fedezek fel általuk.

Minden évben találtok újabb és újabb tehetségeket?

S. R.: Határozottan igen. Csak a Kiscelli Múzeumba hirdetett tematikus kiállításunkra évente 150-200 pályázat érkezik, és mindig akadnak köztük felfedezések. Van, aki még a Kisképzőbe vagy egyetemre jár, mások a társművészetek felől érkeznek, vagy éppen egy hosszabb szünet után találnak vissza az alkotáshoz az aktuális felhívásunk hatására. Amikor befutnak a pályamunkák, és látjuk, ki hogyan értelmezi az általunk bedobott témát, az pontosan olyan érzés, mint karácsonykor ajándékokat bontogatni. Nekem ez a fesztivál egyik legizgalmasabb, leginkább várt szakasza. A Fresh Meat és az idei Crossroads is nyílt felhívásra épül, mert számunkra az is küldetés, hogy folyamatosan új alkotókat mutathassunk be. Idén ráadásul szintet is léptünk: meghirdettük az első, kifejezetten nemzetközi fókuszú open callunkat Women’s Eye címmel. Ez a pályázat nem csupán egy újabb kiállítás a sorban, hanem egy kísérlet arra, hogy körbejárjuk és bemutassuk a női szemléletmódot a kortárs fotográfiában. Arra voltunk kíváncsiak, létezik-e egy sajátos, csak a női alkotókra jellemző vizuális nyelv, érzékenység vagy nézőpont a világ dolgaira.

A jelentkezések a világ legkülönbözőbb pontjairól érkeztek: Latin-Amerikától kezdve az arab térségen át egészen Távol-Keletig küldtek be anyagokat. Ez a globális érdeklődés számunkra is egy fontos visszaigazolás volt: a Budapest Fotófesztivál neve ma már nemzetközi szinten is hívószó, egy olyan elismert platform, amelyhez a világ bármely pontjáról szívesen kapcsolódnak az alkotók.

Tapasztalataitok szerint hogyan változott a fotográfiát fogyasztó és értő közönség tíz év alatt?

M. Sz.: Fotó iránt érdeklődő közönség mindig is volt és mindig is lesz, és szerintem arányaiban ugyanannyian vannak, mint amikor elkezdtük. Változást a generációk között látok, ez pedig talán annak is köszönhető, hogy sok alternatív helyszínt bevontunk. Kis galériákat vagy olyan szórakozóhelyet, mint például a Turbina, amivel el tudtunk érni egy olyan közönséget, akik maguktól nem járnak fotókiállításokra. Mégis, amikor megtalálták a szóróanyagunkat, később több megnyitónkra is eljöttek. Különböző generációk párbeszédeit tudjuk kezdeményezni, ez pedig igaz az alkotói rétegre is. Korábban kiállításmegnyitókra főleg egy idősebb generáció járt, most viszont azt látom, hogy fiatal felnőttek, gyerekesek és középiskolások is jönnek, a közönség pedig nem csupán szakmai.

S. R.: Sokszor láttuk a fiatal alkotókat virággal a kezükben a Kiscelli Múzeum megnyitóján, mert ez volt az első kiállításuk, amire eljött az egész család. Ez mindig nagyon szívet melengető pillanat. Aktívak vagyunk a közösségi médiában, és a kezdetektől fogva egy viszonylag nagy önkéntes csapat segít nekünk minden évben, hogy a megnyitókról, enteriőrökről szülessenek képek. Az éves ciklikusság pedig segített abban, hogy a tavaszt összekössék az aktív fotós időszakkal: ebben a nagyjából hat hétben sorra nyílnak a kiállítások, a sajtómegjelenések pedig segítik a fotográfiára és általában a művészetek iránt nyitott közeget abban, hogy megtalálja, ami őt érdekli.

Mit jelent pontosan, hogy a Budapest Fotófesztivál tagja lett egy nemzetközi közösségnek?

M. Sz.: A barcelonai Experimental Fotófesztivál kezdeményezte, hogy összegyűjtsék a nagyobb fotófesztiválokat: fel akarták venni újra azt a szálat, amit a Covid előtt a Photo Europe Network (PHEN) elkezdett. Tavaly Barcelonában volt egy nagy találkozó, ahol 25-en képviseltük magunkat Ausztráliától Latin-Amerikáig, míg az egész networkben 150-en vagyunk benne szerte a világból. A találkozón megegyeztünk abban, hogy létrehozunk egy közös platformot, amely segíti a fesztiválok életét és rajtuk keresztül az alkotókat a nemzetközi fotográfiai színtéren: megalapítottuk ezt az International Photo Festival Associationt, aminek köszönhetően elindult egy nagyon intenzív munka. Az IPFA Award az én ideám volt: egy nemzetközi nagydíj, amelynek eredményeként fődíjasaink 25 fotófesztiválon egyéni kiállításokat nyertek.

A magyarok közül Bődey János került be a Belgrade Photo Month-ba, a fődíjasok mellett kiemelt kiállító pedig egy csoportos kiállításon vesz részt, ami március 19-én nyílt Barcelonában, ahonnan világ körüli turnéra fog elindulni.

Az idei Portfolio Review-ra is érkezik három nemzetközi fotós kolléga: Alessia Locatelli, a mantovai Női Fotográfiai Fesztivál, João Kulcsár, a São Paulo Fesztivál, és Pablo Giori, a barcelonai Experimental Fotófesztivál igazgatója és egyben az IPFA vezetője. Az együttműködések lényege a kiállításcsere: a tavalyi Fresh Meatet, azaz nyolc fiatal magyar alkotó munkáját például Barcelonában is be tudtuk mutatni. Fantasztikusnak tartom, hogy létezik egy olyan nemzetközi platform, amelyen keresztül képviselni és szolgálni tudjuk a magyar fotográfiát, és lehetőséget adunk magyar fotográfusoknak a nemzetközi karrierjük elindításában.

Mit ajánlotok az idei programból?

S. R.: Az idei év vitathatatlan fénypontja a nyitókiállításunk a Műcsarnokban: a világhírű svájci Magnum-fotográfus, René Burri életművéből mutatunk be egy rendkívül izgalmas válogatást. Bár Burri 2014-ben eltávozott, olyan vizuális örökséget hagyott ránk, amely a mai napig generációkat inspirál. Elképesztő belegondolni, hogy a pályája milyen korán és milyen magas hőfokon indult: mindössze tizenhárom éves volt, amikor már Churchillt fotózta. Igazi világjáró volt, a tárlaton pedig külön hangsúlyt kapnak a Brazíliában készült, ikonikus munkái is.

M. Sz.: Ráadásul Burri Le Corbusier-vel és több nagy építésszel dolgozott együtt, így a dokumentarizmus mellett a modernista építészetről készült munkáit fogjuk bemutatni, ami fantasztikus. A megnyitóra eljön az özvegye, Clotild is, aki egyébként szintén fotós, és Burri alapítványának a kezelője. 

S. R.: A Kiscelli Múzeumba tervezett kiállításunk idén több szempontból is különlegesnek ígérkezik. A címe Lookbook, és – ahogy a neve is sugallja – a divatfotót állítja a fókuszba, de a tálalás rendhagyó lesz: az első emeleti termek helyett most a monumentális Templomtér ad otthont a tárlatnak. Kurátorként ez hatalmas és izgalmas kihívás, hiszen egy ilyen monumentális térben egészen más dinamikát kapnak a képek.

Külön öröm számomra, hogy pár év kihagyás után ezt a kiállítást ismét Szarka Klárával közösen válogatjuk és rendezzük; szakmailag és emberileg is nagyra tartom őt, remekül tudunk együtt gondolkodni. És persze nem maradhat el a Fresh Meat sem a Szerkesztőségben. Ez a legszabadabb pályázatunk: itt nincsenek tematikus megkötések, így a fiatal generáció bármilyen stílusban vagy témában megmutathatja magát. Éppen ez a kötetlenség az oka, hogy évről évre ilyen rengetegen tudnak kapcsolódni hozzá, és ez teszi az egyik legfrissebb pontjává a programunknak.

M. Sz.: Én a Crossroads kiállítást ajánlom, amely egyfajta átjárás a fotográfia és más művészeti területek között, a festészettől a filmig, illetve én felelek még minden évben a nemzetközi programokért is. Idén három fantasztikus fotográfus egyéni kiállítását lehet majd megnézni: Mark Fearnley Nagy-Britanniából, Marco Wilm Németországból, César Blay pedig Spanyolországból érkezik. Programok tekintetében lesz Portfolio Review, BPF Nights beszélgetések és a BPF Artshare, azaz fotókönyv- és művészinyomat-vásár is. 

S. R.: A programunk másik fontos kiállítása az A, mint analóg című kiállítás a FUGA-ban. Ahogy a címe is jelzi, itt a hagyományos, manuális fotográfiai eljárások és a klasszikus szemléletmód kerül előtérbe, ami a digitális zajban ma különösen értékes és izgalmas. És remek kiállításokat tudunk bemutatni a nemzetközi kultúrintézetekkel való együttműködésnek köszönhetően, melyek közül mindenképpen kiemelném az Olasz Kultúrintézet nagy dobását: Gabriele Basilico egyéni tárlatát. Basilico a kortárs építészeti fotográfia igazi állócsillaga, akinek a látásmódja alapjaiban határozta meg, hogyan nézünk ma a városi terekre.

M. Sz.: Lesz egy brazil kiállításunk, amit a már említett, São Pauló-i João Kulcsár hoz el, ebben pedig olyan nevek vannak, mint például a magyar származású, szintén világhírű Thomas Farkas – és ugye lesz a Women's Eye című, nagy nemzetközi kiállításunk a Brody House-ban.

Tíz év azért egy mérföldkő: hova szeretnétek eljutni a következő időszakban?

M. Sz.: Nagyon örülünk neki, hogy megünnepeljük ezt a tíz évet, de nem érezzük azt, hogy ezáltal lezártunk volna egy korszakot.

​​​​​​​S. R.: Én sem egy fejezet lezárásaként tekintek erre a tíz évre. Nálunk nincs megállás: amint az utolsó kiállítás kapui bezárulnak, mi már a következő évet készítjük elő. Egyeztetünk az intézményekkel, finomítjuk a koncepciókat, és kiírjuk az új pályázatokat. Bár a közönség számára a tavasz a leglátványosabb időszak, számunkra a Budapest Fotó Fesztivál egy 365 napos vállalás. A nyár és az ősz talán kicsit csendesebb a háttérben, de a gépezet olyankor is forog – hiszen mindig van egy újabb ötlet, egy újabb alkotó vagy egy újabb helyszín, ami nem hagy minket nyugodni.

M. Sz.: Ráadásul most, hogy bejött a barcelonai programsorozat, még lazulás sincsen: lassan pedig már elkélne mellénk még legalább két csapattag, hiszen már-már intézményi szintre sikerült duzzasztanunk a Budapest Fotó Fesztivált, ami valóban fantasztikus.

Címlapfotó: Somosi Rita művészettörténész-kurátor és Mucsy Szilvia fotográfus. Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu