Müller Péter Sziámi: Több életem volt, mint egy macskának

1973-ban szereztél a Magyar Rádióban rádiószerkesztő-riporter diplomát. Bizonyára ismertél szerkesztőket is. Esetleg tudtál hatni rájuk, hogy játsszanak jobb zenéket?

1973 és 1976 között épp semmi kapcsolatom nem volt a zenével. Előtte Dévényi Ádámmal, akkori legjobb barátommal írtunk dalokat és koncerteztünk-színházaztunk, mire pedig eljutottam az URH megalakulásáig, már 1980 lett. Két ember volt a rádióban, akivel sok időt töltöttem, a szerkesztő tanárom, a csodás Kovalik Márta, később pedig Indri Gyula. Mindkettőjüknek mutattam nekem tetsző zenéket – de nem csekkoltam, hogy mi került bele esetleg a műsorokba. A nyolcvanas években sokat rendeztem a tévében és a filmgyárban, ekkor tudtam munkát adni a zenésztársaknak is. Például a Kontrollnak és Víg Mihálynak.

Dolgoztál a nagy presztízsű Film Színház Muzsika című lapnál. Orientált valamilyen szempontból az a műhely?

A Film Színház Muzsikának egyetemistaként írtam néhányszor. Az egyik cikknek komoly jelentősége lett: az Állami Artistaképző felvételt hirdetett az induló bohócosztályba. Nem engedtek be újságírókat, ezért jelentkeztem. Csodák csodája, felvettek.

A hetvenes években vetélkedőket is szerkesztettél a televíziónak. Mit kellett pontosan csinálnod?

Még gimnazistaként több tévé- és rádióvetélkedőn értem el helyezést. A tévé szórakoztatóosztályán belül ekkortájt alakult meg a vetélkedőcsoport, ahova meghívtak dolgozni. Forgatókönyvíróként, szerkesztőasszisztensként Vitray Tamással, Egri Jánossal és Tóth Erikával dolgozhattam együtt.

Az életed bizonyos ponton mutat hasonlóságokat Bereményi Gézáéval, és nemcsak a dalszövegírás és a nevelőapa motívumai miatt. Nem gondoltál arra, hogy te is írj egy életrajzon alapuló úgynevezett nagyregényt?

Hosszas unszolásra elkezdtem írni az önéletrajzomat, de azzal a kikötéssel, hogy kihagyom azokat a részeket, amikről úgy érzem, hogy a még élők vagy a már holtak nem biztos, hogy örülnének nekik. Probléma volt az is, hogy egy csomó hihetetlen kalandomnak semmilyen tárgyi bizonyítéka nem volt (bár a legtöbb azóta mégiscsak előkerült), ezeket is ki akartam hagyni. Még így is maradt bőven.

Mindent összevetve több életem volt, mint egy átlagmacskának, de akkor elkezdtem azt érezni, hogy sok mindenre nem vagy nem pontosan emlékszem. Sose voltam archiválós, inkább mindig csak az újra szomjas kalandor. A végén azt kértem, hogy legyen ez egy hibrid műfajú kötet – versek és melléjük visszaemlékezések, anekdoták, gondolatok. A kiadó alapvetően prózát szeretett volna, de én végül inkább visszaadtam az előleget. (Ez talán dőreségnek tűnhet...)

Hamarosan akadt egy újabb kiadó, a Tarandus, akikkel meg tudtam valósítani a saját koncepciómat, és megjelent a Család című önéletrajzi ihletésű vers- és prózakönyv. Olyan lett, amilyennek szerettem volna, és szerencsére sokan mások is szerették. Arról szól, ami a címe. Azóta pedig elkészült az Első kötet most, benne új és válogatott versek. Vékony verseskönyv nyolcéves koromtól mostanáig. A veleje. Havas Judit pedig lemezt készített belőle A lavina címen. Nagyon szeretem, ahogy verset mond.

Más volt a hangvétele az URH-nak, mint a Kontrollnak, másképp szólt a különböző korszakokat megélt Sziámi zenekar is. Mégis: van olyan zenei stílus, amit szívesen kipróbáltál volna, de eddig nem volt rá módod?

Nincs. Sőt, amit soha nem ambicionáltam, azt is olykor meg kellett kóstolnom. A Miskolci Nemzeti Színház 175. ünnepi évadának nyitókoncertjén be kellett vállaljak egy operai sort. Rövid volt, de arra elég, hogy leizzadjak, amikor láttam, hogy előttem Melis György énekli a Hazám, hazámat... Érdekes módon a hatalmas barátommal és szerzőtársammal, id. Szakcsi Lakatos Bélával közös, kétszáznál több hazai és külföldi duós koncerten sose feszengtem, egyszerűen boldog voltam ennek a példátlan óriásnak az árnyékában, bár végig tudatában voltam annak, hogy mekkora megtiszteltetés számomra a társasága.

Az ember joggal hihetné, hogy ez már fokozhatatlan, de volt egy (itthon csak néhányszor, külföldön annál többet játszó) formációnk is, amelyben három elképesztő kollégával játszottunk egy olyan programot, amit műfajgyűlölet nélkül a mindenfajta kedvenceinkből állítottunk össze. Ez a felállás volt a Budapest Gold Stars, Bélával, Benkő Lászlóval és Jávori Fegyával. Ha csak kimondom, beleborzongok, és a sírás közelébe kerülök – hiszen ketten már nincsenek köztünk. Kárpótlásul az elmúlt néhány évben sokszor léptem fel nagy kedvencemmel, a Romano Drommal, és együtt jártunk be több mint 160-at a legszegényebb magyar település közül, hogy foglalkozást tartsunk a gyerekeknek, koncertet adjunk, táncolni tanítsuk őket, és mindenütt egy közös dalt írjunk velük.

Mit szólsz ahhoz, hogy a Joy Division zenekar – amely dalait különböző felállásokkal hosszú idő óta játszod – az elmúlt harminc évben olyan popkulturális térbe került, mint Taylor Swift…

Igazságosnak tartom. A Joy Divisionnél nem találkoztam jobb, hozzám közelebb álló zenekarral. Ian Curtist a testvéremnek érzem. Játszottunk Joy Division-programot, a hangunk annyira hasonlít, hogy nemcsak egy nyugati szakírónak tűnt fel, de a saját lányom is összekevert bennünket.

A Sziámi AndFriends kedélyesebb hangszerelésű dalaihoz át kellett formálni a régi nagy Sziámi-dalokat. Könnyen mennek ilyenkor az újragondolások?

A tapintatos modernizálás soha nem okozott semmilyen zökkenőt, nem érintette a lényeget – egyszerűen csak jobban szólnak és feszesebbek a dalok Kirschner Péter (vagy korábban Markó Tamás és Polgár Péter) feldolgozásában. Maradtak önazonosak, mint jó néhány egyéb feldolgozásban is.

Rengeteg dalszöveget írsz, hogy bírja a tempót Kirschner Péter és a zenekar többi tagja?

Ez sose volt gond. Nem én vagyok a zenekarban, aki hajtja a dalmegjelenéseket, de ha Péter szöveget kér tőlem, örömmel adok. Viszont talán még jobb lenne kevesebbet, és azt zenére írni – mostanában a szövegzenésítés lett jellemző a közös munkára, engem viszont mindig jobban izgatott, hogy milyen szöveget hallok meg a zenéből.

Így volt ez mostanában például Gubik Petra lemezének esetében is. Szirtes Edina Mókus, akinek korábban már írtam számokat a saját LP-jére, jobbnál jobb zenei alapokat, vázlatokat hozott. Tolcsvay Lászlóval és a Szakcsikkal (Bélával és Robival) is így dolgoztunk. A korábbi zenekaraimmal szintén. Ugyanakkor be kell lássam, hogy Bérczesi Robival és olykor a Hiperkarmának száz körüli jó dalunk és három eddig megjelent LP-nk született szövegelőnyből.

Február végétől májusig tart a zenekar turnéja. Bejáratott helyeken léptek föl, vagy vannak olyan helyszínek, városok, ahol még nem játszottatok? 

Nagyon szeretem a vidéki és határon túli klubturnékat, amíg megvan hozzá az izmom és a töretlen utazási kedvem, szívesen megyek. Az a személyes szeretet, amit ott kap az ember, felér a pesti bulik hangulatával. Mindig van egy-két újonnan bevett állomás – az idei menetet például Makón zárjuk június elején.

Talán soha nem turnéztál annyit, mint most. Mi volt a fontos a nyolcvanas évek koncertjein, és mi fontos 2026-ban?

A kilencvenes években hihetetlen mennyiségű bulink volt a zalai Sziámi Zenei Társulattal.  (A nyolcvanas években kevesebb, mert be-betiltottak, és amúgy is kevesen mertek meghívni az URH-val, a Kontrollal vagy a fővárosi illetőségű Sziámi TAO-val.) Most, hogy kevesebben tudják, mennyire fontosak a nem közhelyes dalok, fontos élőben tolni a „klasszikus” repertoár javát, és ugyanolyan fontos mutatni az újakat. Nekem legalábbis jólesik kiváló kollégákkal alter-rockban is közölni a közlendőmet. És az is fontos, hogy a közönség multikorosztályos. Vannak, akik még tudnak járni, és vannak, akik még csak éppenhogy. Őket mind elvárjuk a Kobuciban május 16-án tartandó pesti estünkre, ahol Bárdos Ági és vele a fiúk lesznek társaink a színpadon. Two in one. Üzenek addig is mindenkinek valami smileyszerűt!