Június legnagyobb durranásai az elmúlt fél évszázadban

Ötvenéves a pécsi Vasarely Múzeum

Különleges esztendőhöz érkezett a pécsi kulturális élet: idén ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját a Vasarely Múzeum. Az 1976. június 4-én alapított intézmény számára a 2026-os év azért is kiemelt jelentőségű, mivel a mester születésének 120. évfordulójáról is megemlékeznek. Az ünnepi alkalomra az épület és az állandó kiállítás egyaránt alapjaiban újult meg, a látogatókat pedig a Vasarely 2026 – Pécs című átfogó kulturális emlékév várja.

A múzeum alapját azok az értékes alkotások képezik, amelyeket maga a világhírű művész adományozott több lépcsőben szülővárosának. A megújult tárlat ívet húz a teljes életmű köré: a látogatók megismerhetik a harmincas évek reklámgrafikáit és a Bauhaus stílusjegyeit magán viselő korai terveket, majd elmélyedhetnek a fekete-fehér korszak, valamint a vonalperiódus alkotásaiban is. A kiállítás csúcspontját a néző érzékelésével játszó, térhatású, monumentális geometrikus és kinetikus op-art fő művek jelentik, köztük a méltán híres Zebrák sorozat egyik ikonikus darabjával.

A tárlat azonban nem csupán Victor Vasarely zsenialitását mutatja be. A gyűjteménybe szervesen illeszkednek a művész felesége, Claire Vasarely, valamint a fia, Yvaral (Jean-Pierre Vasarely) munkái is, aki az op-art hagyományait vitte tovább. A koncepcionális megújuláson átesett kiállítás emellett tágabb kontextusba helyezi az életművet: olyan nemzetközi nagyságok és kortársak alkotásai is helyet kaptak a falakon, mint Hans Arp, François Morellet, Günther Uecker vagy Nicolas Schöffer, akik a geometrikus absztrakció meghatározó képviselői.

Négy évtizede tiltották be a Tiszatájat

Negyven évvel ezelőtt, 1986 júniusában a magyar irodalmi élet egyik legmeghatározóbb botránya rázta meg a korszak kulturális közegét. A Tiszatáj című folyóirat egy költemény miatt vált a hatalom célpontjává, ami végül az írótársadalom példátlan egységéhez és a pártállami kultúrpolitika súlyos presztízsveszteségéhez vezetett.

A konfliktus gyökerét Nagy Gáspár A fiú naplójából című versének megjelenése szolgáltatta. A költemény az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójára reflektált olyan metaforákkal, amelyek a korabeli hatalom számára elfogadhatatlan áthallásokat tartalmaztak. A harminc évgyűrű említése, valamint a „gyilkosok, árulók” és a „drága júdás” kifejezések használata egyértelműen Kádár Jánosra utalt, akit a vers az 1956-os forradalom és Nagy Imre elárulójának láttatott. A politikai vezetés, élén a költeményben magára ismerő Kádárral, nem hagyta válasz nélkül a provokációnak tekintett írást: a pártvezér a Politikai Bizottság előtt élesen kelt ki a történtek ellen, kijelentve, hogy „ha harcolni köll, akkor harcolni köll”.

A megtorlás nem váratott magára: az MSZMP KB Titkársága 1986. június 23-án elrendelte a lap féléves felfüggesztését.

A Tiszatáj már régóta szálka volt a hatalom szemében a határon túli magyarság melletti kiállása miatt, ám a döntésben közrejátszott az is, hogy a készülő júliusi számban egy kritikus hangvételű Pozsgay Imre-interjú is helyet kapott volna, amit a párt megelőző csapással igyekezett megakadályozni.

A hatóságok várakozásaival ellentétben a szigorú fellépés nem megfélemlítette, hanem egységbe kovácsolta az írótársadalmat. Bár a nyári uborkaszezonban zajlottak az események, a hír gyorsan terjedt, és a Nemzetközi PEN Club is tiltakozását fejezte ki. Az igazi fordulatot az Írószövetség reakciója hozta el: 32 elismert író követelte a rendkívüli választmányi ülés összehívását. Az 1986. szeptember 8-i viharos tanácskozáson a tagság egységesen kiállt a betiltott lap mellett. Ez az eseménysorozat vezetett el az év végi közgyűléshez, ahol az írók nyíltan szembehelyezkedtek a pártállam jelöltjeivel.

A hatalom kísérlete egy lojális Tiszatáj elindítására csúfos kudarcot vallott: az írók bojkottja miatt a lap kézirat nélkül maradt. A valódi Tiszatáj végül 1987 márciusában térhetett vissza az olvasókhoz.

1996-tól újra közönségbarát lett az Opera

Szinetár Miklóst 1996. június 1-jén nevezték ki a Magyar Állami Operaház élére, megbízatása öt évre szólt. Irányítása alatt az intézmény egy olyan korszakba lépett, amelyben a közönségközpontú szemlélet strukturális átalakításokkal párosult. (Szinetár később, 2003. január 1. és 2005. június 1. között másodszor is vezette az Operát, azt megelőzően pedig 1993 és 1996 között a Budapesti Operettszínházat újította meg.)

A rendszerváltást követő gazdasági nehézségek, a folyamatos forráshiány és a belső feszültségek közepette Szinetár vezetése teremtette meg azt a művészi és szervezeti stabilitást, amely megóvta az intézményt az erkölcsi és szakmai összeomlástól. Az 1990-es évek közepén az Operaház belső viszonyait szakszervezeti konfliktusok, érdekellentétek és gyakori vezetőváltások jellemezték; Szinetárnak integráló, humanista vezetői stílusával sikerült lecsillapítania a kedélyeket.

Rendezői és igazgatói ars poeticája szerint az opera nem egy muzeális intézmény, hanem egy élő, kommunikatív színházi műfaj. Hitvallása szerint: „Az opera lényege a szenvedély és a magas szintű szakmai tudás ötvözete, de mit sem ér, ha a nézőtér üres.” Kerülte az öncélú, radikális megoldásokat, de támogatta a mértéktartó modernizációt és a látványos, nagyszabású produkciókat. Vezetése alatt az operaházi élet kevésbé vált elitistává; olyan darabokat tűzött műsorra, amelyek a szélesebb közönségrétegeket is elérték, ezzel fenntartva a magas nézőszámot.

A korlátozott állami források ellenére az intézmény Szinetár idején is megtartotta nemzetközi rangját. Ezt elsősorban a sikeres külföldi vendégjátékok – különösen a jövedelmező japán turnék – biztosították, amelyek nemcsak szakmai elismertséget, hanem fontos kiegészítő bevételi forrást is jelentettek. Ezzel párhuzamosan Szinetár határozottan kiállt a hazai társulat megerősítése mellett, és ellenezte a külföldi vendégművészek túlzott, költséges előnyben részesítését.

Húsz esztendeje indult a Bartók+

A 2006. június 15. és 25. között megrendezett Miskolci Nemzetközi Operafesztivál a Bartók + Verismo tematikára épült. Bár a fesztivál programjának központi eleme abban az évben a verismo stílusirányzat (Puccini, Mascagni, Leoncavallo művei) volt, Bartók Béla születésének 125. évfordulója miatt a szervezők a komponista életművére helyezték a fő hangsúlyt; ekkor vették fel a Bartók+ elnevezést is. A közönség együtt láthatta a zeneszerző mindhárom színpadi alkotását: A Kékszakállú herceg vára mellett A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi című táncjátékokat.

A vizuális művészetek szintén kapcsolódtak a fesztiválhoz: a XXIII. Miskolci Grafikai Biennálé keretében a Miskolci Galéria Bartók – Csak tiszta forrásból címmel rendezett országos kiállítást, amelyen a képzőművészek a zeneszerző munkásságát dolgozták fel.

A 2001-ben útjára indított eseménysorozat célul tűzte maga elé, hogy Miskolcot és az észak-magyarországi régiót bekapcsolja a nemzetközi zenei vérkeringésbe. A kezdeményezés ötletgazdája Müller Péter Sziámi, a megvalósításban kulcsfontosságú szerep jutott Hegyi Árpád Jutocsának, a Miskolci Nemzeti Színház akkori igazgatójának, valamint Kesselyák Gergely karmesternek. A fesztivál szakmai hírnevét később olyan művészek alapozták meg, mint az operaénekes Bátor Tamás, aki hosszú évekig irányította az eseményt fesztiváligazgatóként, vagy Marton Éva világhírű szoprán, aki művészeti vezetőként támogatta a programot.

A fesztivál koncepciója szerint minden évben egy-egy „plusz” tematikát – stílusirányzatot, régiót vagy zeneszerzőt – állítottak párba Bartók Béla színpadi műveivel. A rendezvény 2013-tól már hivatalosan is Bartók Plusz Operafesztivál néven működött. A sorozat utolsó eseményére 2019-ben került sor, amikor a város a szervezők munkáját Pro Urbe díjjal ismerte el. A 2020-as, jubileumi, huszadik fesztivál megrendezését a koronavírus-járvány akadályozta meg.

A Sportarénából indult 2016-ban a Black Sabbath Európába

Egy évtizede a Papp László Budapest Sportarénában indította el a Black Sabbath utolsó, The End nevet viselő világ körüli turnéja európai szakaszát. A banda négy ízben koncertezett Magyarországon. Először 1989. szeptember 25-én a Budapest Sportcsarnokban, azonban akkor az eredeti csapatból kizárólag a gitáros Tony Iommi lépett színpadra, az énekes Tony Martin, a dobos pedig a legendás Cozy Powell volt. Öt évvel később már az alapító basszusgitáros és szövegíró, Geezer Butler is csatlakozott a csapathoz. 1998 júniusában majdnem megvalósult a csoda: a Kisstadionban végre Ozzy Osbourne állt a mikrofon mögött, azonban az eredeti dobos, Bill Ward nem sokkal a turné előtt szívrohamot kapott, így helyette Vinny Appice dobolt. Érdekes adalék, hogy 2007-ben a Petőfi Csarnokban is fellépett a banda, ám jogi okokból Heaven & Hell néven. Ebben a formációban (Tony Iommi, Geezer Butler, Vinny Appice) ugyanis Ronnie James Dio énekelt.

A 2016. január 20. és 2017. február 4. között zajlott The End turnén 81 alkalommal léptek rajongóik elé négy kontinensen (Észak-Amerika, Európa, Óceánia, Dél-Amerika), és összesen 1 074 495 jegyet adtak el. A turné – és a Black Sabbath történetének – utolsó koncertjét 2017. február 4-én adták a zenekar szülővárosában, Birminghamben (Genting Arena). Az eseményről koncertfilm is készült Black Sabbath: The End of the End címmel, valamint élő album is megjelent The End: Live in Birmingham címen. Tavaly július 22-én Ozzy végleg itt hagyott minket.