A rendszerváltás után volt egy időszak, amikor felerősödtek a re-katolizációs hangok (egyháziasítani kell a katolikus intézményeket, sokakban az a meggyőződés élt, hogy az elvallástalanodás a kommunizmus propaganda következménye stb.), de mostanra talán sikerült egy egyensúlyi állapothoz elérni. Naivitás volna azonban azt hinnünk, hogy a történetírás - vagy bármelyik társadalomtudomány - valaha is teljesen megszabadulhat az érték- vagy érdekszempontok miatti problémáktól; a történelem "hogyan látása" és mai gondolkodásunk között mindig van és lesz egyfajta közlekedőedény-rendszerű kapcsolat.
A történészek elsősorban írott forrásokból dolgoznak, de esetenként tárgyi emlékek és íratlan hagyományok is elősegíthetik kutatásait. A források csoportosításában egyetértés van: alapvetően az elsődleges (primer) és a másodlagos (szekunder) forrásokat különböztetjük meg. Ám az, hogy melyik forrást hová soroljuk be, az sokszor nézőpont kérdése.
Primer források
Általában elsődleges forrásoknak nevezzük azokat az információkat, amelyek az eseményekkel egyidejűleg keletkeztek. Az elsődleges forrás olyan, mint egy naplóbejegyzés: egy adott személy nézőpontjából írja le az eseményeket, ami vagy igaz, pontos és teljes, vagy nem. Lehetnek hangzó, írásos, vizuális vagy tárgyi források. (1) Hangzó forrás például a rádió hanganyaga, (2) írásban maradtak fenn a korabeli jegyzőkönyvek, sematizmusok, évkönyvek, körlevelek, törvénykönyvek, névtárak, naplók, feljegyzések, levelezések, szemtanúk által készített beszámolók, rendőrségi napi jelentések stb. (3) a vizuális csoportba sorolom a fényképeket (bár ez a levéltári törvény szerint iratnak minősül), filmhíradókat, plakátokat, szórólapokat, röplapokat (aprónyomtatványokat), vagy éppenséggel a reklámokat, de lehetnek (4) tárgyak is, mint például a legkülönbözőbb régészeti leletek, pénzérmék, kitüntetések, újságcikkek, levelek.
Szekunder források
Az elsődleges forrásokat az különbözteti meg a másodlagos forrásoktól, hogy ez utóbbiak utólagos, nem az eseményekkel egy időben keletkezett feldolgozások, s általában nem csak a konkrét eseményeket írják le. E szempont szerint idesorolandók a visszaemlékezések (oral history), a könyvészeti források, a szekunder levéltári források (pl. kormányzati, párt- és intézményi éves beszámolók, rendőrségi iratok, helytörténeti gyűjtemények, családtörténetek). Aki az 1945 utáni történéseket kívánja kutatni, annak hangsúlyozott figyelmet kell fordítania ezekre az iratokra is, hiszen az egyházi levéltárak iratai - kényszerűségből, félelemből - ekkoriban szűkszavúakká váltak.
Harmadlagos források
Az első két forrástípus mellett ne feledkezzünk meg a harmadlagos forrásokról sem. Idetartozik minden olyan mű, ami a már meglévő kutatásokat rendszerezi, strukturálja vagy egy célközönséghez átalakítja, tehát elsődleges és másodlagos alapján szintetizál egy adott témát, témakört. Harmadlagos források például a lexikonok, enciklopédiák, bibliográfiák, archontológiák, kronológiák és más adatbázisok. A történelmi feldolgozás segédleteinek tekintett bibliográfiák, lexikonok, szótárak esetében a szakmai etika elengedi a folytonos hivatkozást.
Hivatkozás nélkül leírhatjuk például Mindszenty József életrajzának adatait, születését, halálát és köztes életrajzi adatokat. Kivéve persze, ha épp egy izgalmas életút-szakaszt kívánunk nagyító alá tenni, mint mondjuk az érseki székről való eltávolítás körülményeit. Mikor is történt ez: 1974. december 18-án vagy 1975. február 5-én? Ekkor a legkülönbözőbb hivatkozott forrásokat ütköztetjük (mint ahogy teszi ezt Somorjai Ádám bencés szerzetes egy, épp a jelzett dátumokkal foglalkozó, megjelenés előtt álló tanulmányában).
Általában a történetírásban, s így az egyháztörténet-írásban is szerintem az egyik nagy nehézség a konkrét adatok pontos leírása, megadása. Túlteng az értékelés, az elemzés, az apologetizálás, anélkül hogy az adatokra odafigyelnének. Ez következik abból is, hogy az egyháztörténettel foglalkozók - főleg a 20. században - inkább publicisták, amatőrök, mint szakemberek. A másik oldalon pedig, a nem egyházias egyháztörténetet írni akarók között is ugyanez a betegség fedezhető fel. Szóval a megbízható egyháztörténet-írás alapfeltétele a pontos adatolás, ehhez néhány alapmű rendelkezésre áll, de bőven van tennivaló a kézikönyvek mint segédletek összeállítása terén.
Az 1930-as években kiadott Bangha Béla-féle Katolikus lexikon után hosszú évek alatt 2006-ban a 11. kötetéhez (Sep-ig) ért Diós István szerkesztésében az új Magyar katolikus lexikon (még három kötet várható); van protestáns lexikon (Zoványi Jenő), de ez meglehetősen elavult a javítások ellenére is; van zsidó lexikon, de ez meg nem egyháztörténeti jellegű; s van - katolikus kiadású - unitárius lexikon is, de ez nem elég átfogó. Kiemelkedő teljesítmény Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége című kétkötetes enciklopédiája.
Sajnos az egyháztörténet - s nem csak a 20. század esetében - rokon-, rész- és segédtudományai fejletlenek. Gergely Jenővel készített közös munkánkat említeném: 1993-ban jelentettük meg az 1790-től kétszáz évet felölelő egyháztörténeti kronológiánkat, 1996-ban pedig egyháztörténeti adattárunkat (ebben alapvető, levéltári kutatásokon alapuló hivataltörténeti adatokat is).
Személy szerint egy másik típusú besorolást preferálok: eszerint témafüggő, hogy mi az elsődleges forrás. Például ha valaki Serédi Jusztinián jog- és történelemszemléletének forrásai címmel szeretne egy kutatást végezni, nyilván azok a könyvek és írások lesznek az elsődleges források, amelyek Serédit inspirálták - ám ugyanezek a művek egy más témafelvetéshez szekunder források. Ha viszont a katolikus egyház földbirtokvagyonát kívánjuk elemezni az 1945-ös földosztás pillanatában, akkor statisztikai adatokat, gazdacímtárakat kell előszednünk, de más esetben interjúk, fényképek, audiovizuális dokumentációk lehetnek elsődleges forrásaink.
Tehát elsődleges forrás lehet a legtöbb levéltári archív dokumentum, korabeli sajtó, parlamenti jegyzőkönyvek, kisnyomtatványok (röpiratok, meghívók, étlapok stb.), sőt könyvek eredeti kiadásai vagy egy elemzett mű kritikai kiadása is. A könyvismertetések viszont nem számítanak forrásnak, akkor sem, ha bőségesen szerepelnek bennük idézetek. Legfeljebb másodlagos forrásnak tekinthetők.
Például ha valaki Ráday Gedeon (1806-1873) dunamelléki református főgondnok Pest vármegye közgyűlésein mondott beszédeit (1836-37) akarja elemezni, akkor nem elég a Törvényhatósági Tudósításokban Kossuth Lajos ismertetéseihez nyúlni (vagy az újabb kiadáshoz, amit Barta István rendezett sajtó alá ), hanem meg kell vizsgálni: maradt-e fenn eredeti kézirat valamelyik levéltárban. Vagy ha Mindszenty József emlékiratait kívánjuk elemezni, akkor a magyarul többször is megjelent szöveget inkább csak másodlagos forrásnak tekintsük. Először is azért, mert a kézirat eredetije a Majtényi-házban (Majtényi László Szalézi Ház), van, illetve azért, mert az emlékirat olasz, német és magyar kiadása között szövegbeli eltérések vannak! Mintha mást nyomtattak volna a nyugati, és mást a vasfüggönyön inneni olvasóközönségnek.
Hová soroljuk az emlékiratokat, önéletírásokat? Lehetnek ezek is, azok is. Esetükben a forráskritika különösen fontos. Emlékiratokat nemigen szoktak az utókor önzetlen tájékoztatásának céljából írni, politikai fordulatok után azonban gomba módra megszaporodnak. A memoárok értékes, de fokozott ellenőrzésre szoruló írások, inkább önigazolások. Hallgathatnak esetleg olyan történésekről, amelyek esetleg más megvilágításba helyeznék az emlékező életművét. Általában ügyelnek arra is, hogy korábbi, már túlhaladott, netán veszélyes nézeteik ne derüljenek ki.
Az is lehet, hogy a memoáríró véleménye idővel megváltozott, vagy emlékezete egyszerűen megkopott, és visszaemlékezései hiányait mások segítségével pótolja. Így keletkeznek aztán olyan emlékiratok, amelyekben átfestik a régi nézeteket és történéseket, sőt akár teljesen új történések is helyet kapnak mint az emlékező által hitelesített események. Kinek az emlékezete hibátlan?
Mindszenty József emlékirataiban emelkedett pillanat 1956. október 30-i kiszabadítása. Ma már tudjuk, hogy az általa leírt jelenet nem (így) történt meg, valójában nem is kellett kiszabadítani, mert október 30-án az őt őrző államvédelmisek megalakították saját Forradalmi Bizottságukat, s úgy határoztak: nem őrzik tovább a hercegprímást, s az őt "kiszabadító" daliás tiszt (Pallavicini-Pálinkás Antal) nem is volt Felsőpetényben... (Viszont ő kísérte fel október 31-én Budapestre.)
A hercegprímás mellett a 20. századi katolikus egyháztörténet más személyiségéinek is jelent meg önéletrajza. Így Shvoy Lajos székesfehérvári püspöké, Hamvas Endréé még olvashatatlan kézírásával a Csanádi Püspöki Levéltárban hever. A történészek minden bizonnyal még évtizedek múlva is fognak lefoglalt és így elfelejtett emlékiratokat találni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) dossziétengerében is (például Endrédy Vendel zirci apát ceruzával írt, megfakult visszaemlékezései a vizsgálati dossziékba van lefűzve).
Tehát - bár hajlamosak vagyunk tiszteletből, lustaságból vagy bármi más okból készpénznek venni a leírtakat - a leghitelesebbnek tűnő emlékiratok esetében is (de más forrásoknál is) éljünk a gyanúperrel: a forrás csak egy bizonyos szemüvegen keresztül látja-láttatja a tényeket.
Egy forrástípus: az oral history
A jelenkort kutató történész abban a szerencsés helyzetben van, hogy vizsgálatának tárgyához élő szemtanúkat találhat. A lehetőség egyben terhes kötelezettség is lehet: a magára adó történész nem teheti meg, hogy meg sem kísérli interjúvégre kapni a szemtanúkat. A 20. század történetének feldolgozása szempontjából három, igen értékes oral history-gyűjtésre hívom fel a figyelmet: 1) az 1956-os Intézetben az 1970-es-1980-as évek fordulóján, Hegedüs B. András és Kozák Gyula kezdeményezésére féllegálisan indult Oral History Archívumra, amely több mint ezer visszaemlékezést őriz, 2) az OSZK Történeti Interjúk Videótárára, amely 1987-ben alakult, s ahol már közel ötszáz személlyel készült interjút tárolnak, a 3) a Politikatörténeti Intézet Levéltárában pedig azok az interjúk találhatók meg, amelyeket a hajdani párttörténeti kutatóintézet visszaemlékezés-gyűjtő csoportja készített a hazai kommunista mozgalom fontos alakjaival.
A három gyűjtemény eltérő motivációkkal indult, de az közös bennük: a kommunista Magyarország történetét csak úgy lehet kutatni, ha visszanyúlnak az elérhető forrásokhoz, azaz megszólaltatják a korszakot átélt embereket. Az elsődleges cél a dokumentálás és nem a publikálás volt. Igen sokszínű a merítés: nemcsak a "nagy idők tanúnak", hanem "statisztáinak" a visszaemlékezéseit is rögzítették. Görcsök és tabuk jöttek oldódtak fel a többórás beszélgetésekben.
Jómagam a Hanák Gábor-Bokor Péter leletmentő magánakciójából kinőtt Történeti Interjúk Videótára gyűjtőmunkájában működtem közre. A szervezők sorra keresték meg a történészeket és kérték őket: munkájuk során megismert érdekes, izgalmas személyiségekkel csináljanak a kamerák előtt is, egyelőre szigorúan csak rögzítés, dokumentálás céljából interjúkat.
A munka során kiderült: három-négy történelmi nemzedék torlódott egymásra, akik addig rendre megfosztattak attól, hogy "kibeszéljék magukat". Egyháztörténeti kutatásokhoz talán leginkább a hajdani Barankovics István vezette Demokrata Néppárt tagjaival készült interjúkat ajánlom. Nyilvánvalóvá vált, hogy az interjúkban nem elegendő csupán a történelmi eseményeket, illetve az ezekre adott reflexiókat rögzíteni, hanem csak a teljes emberi sors megismerése adhat választ arra, hogy az interjúalany miért pont úgy cselekedett egy adott történelmi szituációban, ahogy cselekedett, miért hozott olyan döntést, amilyet hozott. A források kutathatóságának hiánya mellett ezen mélyebb összefüggések keresése tette szükségessé, hogy mély, szociológiai alapozottságú, a motívumokat, a háttér-információkat is feltáró, teljes életútinterjúk készüljenek.
Egy lehetséges módszer: a dokumentumfilm
S ha már a hang- és képanyag forráscélból történő rögzítésénél tartunk, tegyünk egy gondolatnyi kitérőt a történészek előtt ritkán álló, de annál izgalmasabb lehetőségről: a dokumentumfilm-készítésről. Nem egyszerűen egy történelmi helyzetet lehet/kell felidézni, hanem olyan emberi, erkölcsi szituációt, amelyet az alkotó(k) kivált időszerűnek tartanak. Más szakma, más fortélyokkal.
Az igazi az, amikor filmes és történész együtt dolgozhat egy téma feltárásán. Tapasztalat, hogy az interjúalanyok és kivált a hivatalok többsége - a televízió varázsa vagy más pszichés ok miatt, ki tudja - készségesebb, segítőkészebb, ha kamerával megyünk hozzájuk, mintha anélkül. A történésznek nem a 60 perces végeredmény az izgalmas, hanem a forgatás 60 órája. Ami kimarad, az már a rendező alkotói szándékának függvénye, s így a dokumentumfilm is csak egy szűrő. A mozaikok összeillesztéséhez ugyanolyan kemény kutatómunkára van szükség, mintha írásban készítenénk egy tanulmányt. Csak itt más szemmel kell a forrásokat mérlegelni: mi az, ami "kameraképes", mi az, ami nem.
Hihetetlenül izgalmas anyagok - kivált a korabeli filmhíradók! - lappanganak a Magyar Nemzeti Filmarchívumban. Érthető, de sajnos minden archívfilm-vetítésért fizetni kell (nem először jutottam arra a következtetésre: a kutatás is lassan vagyoni helyzet függvénye lesz).
A történészek szívesebben használnak elsődleges forrásokat, ha azok elérhetőek, és keresnek újakat is, hiszen az elsődleges források azok - akár pontosak, akár nem -, amelyek új adatokat biztosítanak a történelmi kérdések eldöntéséhez.
A keresés határai esetenként elég tágak: Nagy Töhötöm jezsuita szerzetes irathagyatéka az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található. A sok doboz egyikében határidőnaplók sorakoznak. Többükben is felleltem egy bejegyzést: "KALOT-anyag elásva Nagylózson Hajdú Németh Lajos házában a verandára vivő lépcső alatt." A sorok láttán a történész szíve hevesebben dobban, már látja maga előtt a kiásott kincseket... Aprólékos nyomozás, első bátortalan levélküldés, majd barátságos válasz: a ház megvan, lakott is benne a nevezett személy, de a veranda környékét már jó régen lebetonozták...
Az előbbi két történet közös eredője: a kutató az archívumok, levéltárak, irattárak szorgos látogatója kell hogy legyen, hisz a használható elsődleges forrásokat itt lelheti fel, de primer források nem csak a levéltárakban találhatóak!
1957 tavaszán megjelent az újságokban egy felhívásnak álcázott felszólítás: az októberben és novemberben készült fényképfelvételeket, akkor megjelent újságokat, akinek birtokában van ilyen, archiválás céljából szolgáltassa be. Voltak sokan, akik megtették. A beszolgáltatott fotókat (legyünk jóhiszeműek: mielőtt archiválták) a belügyi szervek gondosan átvizsgálták, a fényképeken látható személyeket azonosították - és felelősségre vonták, letartóztatták, nem egyet közülük évekre börtönbe zártak. A diktatúrától, a retorziótól való félelem nyilván inkább az iratok megsemmisítését, semmint azok beszolgáltatását generálta. 2006-ban, évtizedekkel a történések után a reméltnél is több 1956-os írásos és tárgyi emlék került elő a féltve őrzött családi ereklyék közül. Talán érdemes lenne hasonló akciót kezdeményezni a magyar vallásosság 20. századi családi emlékeinek összegyűjtésére! Az egyházi élet hétköznapjainak dokumentálásában nagy hiányok vannak.
A források besorolásánál fontosabb a használatuk: óvakodjunk bármely elsődleges forrásnak a másodlagosból való puszta átvételétől, (ki)másoláson alapuló felhasználásától, illetve ha így teszünk, szigorúan tilos csupán az eredeti forrásra hivatkozni, mintha azt magunk kutattuk volna fel. Szóval tilos úgy idézni másodlagos forrásból, mintha láttuk volna az eredetit.
A hivatásetikai szempontok mellett forráskritikai megfontolásokból is érdemesebb az eredetihez visszanyúlni. Az adatok kritikátlan átvétele sokszor göngyölődik tovább: egyszer elkövetett hibák ismétlődnek a szakirodalomban. Sokszor csak a véletlenen múlik, hogy kiderüljön: az eddig közölt adat volt rossz minden esetben, s csak az eredeti forrásnak köszönhetően bukkan ki a baki. (Ráday Pál lemondásának időpontja.)
A forráskritikai szempontokat egy példával hoznám közelebb: A katolikus egyház 20. századi történetével foglakozók ismerik Orbán Sándor: Egyház és állam 1945-1950 című könyvét. Az iskolák államosítása körüli harcokat és az egyház alattomosságát jellemezve a szerző idézi Hamvas püspököt, aki az 1948. június 15-i püspökkari értekezleten tájékoztatta püspöktársait római útjáról: "Az iskolaügyben magatartásunkat helyeslik... - számolt be. Általában gratuláltak magatartásunkhoz..., informálják a világot rólunk." Ha elővesszük az eredeti jegyzőkönyvet, és a kipontozott helyeket kitöltjük a rögzített mondatokkal, akkor egészen más értelmet kapunk: "Mgr Montini meglepő kérdése volt hozzám, hogy mit tehetnének érettünk? Akkor hirtelenjében nem jutott eszébe [mármint Hamvas püspöknek - B. Ma.], de most azt mondaná: informálják a világot rólunk [...]"
Még ezzel a példával együtt is óva intem kollégáimat, hogy a marxista történetírás fércmunkájaként a szemétkosárba dobják ezt a könyvet. Mivel anyaggyűjtését 1956 októbere előtt végezte, ezért rengeteg olyan dokumentumot idéz, amelyek a VKM-részlegébe csapódott bomba miatt a forradalom alatt részlegesen megsemmisült!
Nem kell minden adat esetében a primer forráshoz ragaszkodni. Például - természetesen megfelelő hivatkozással - bátran használjuk a forrás- vagy iratkiadványokat. Ezek épp azért készülnek fáradságos munkával, hogy megkönnyítsék a további kutatók életét.
