Kis Róka Csaba soha nem azt csinálja, amit elvárnak tőle
Kis Róka Csaba festői karakterében az egyik legvagányabb dolog, hogy soha nem a jól bevált utat járja. Nem azt csinálja, amit „érdemes”, nem azt, ami működik vagy éppen trendi, és főleg nem azt, amit éppen elvárnak tőle. Ha pedig az történik, hogy amit csinál, egyszer csak divatossá válik, kanonizálódik vagy hype lesz belőle, akkor ő aztán biztos, hogy tudatosan szembemegy vele. Nem finoman, nem óvatosan, hanem radikálisan.
Ez nem outsiderpóz, nem perifériáról kiabálás, és nem is romantikus különcködés. Ez színtiszta heavy metal attitűd. Az a fajta belső etika, amely nem tűri a kényelmet, a rutint, a kiszámíthatóságot. „Ha valami könnyen megy, akkor gyanússá vagy unalmassá válik.” Így a váltás nála nem stratégia, hanem alkati szükséglet. Ez a fajta nyughatatlanság rajzolja ki Kis Róka festészetének nagy törésvonalait is. 2007-ben végzett a képzőművészeti egyetemen, azóta pedig legalább négy markáns váltás történt a pályáján.
2010-ig kompozícióit egy klasszikus formai értékrend szervezte: korai munkáit Francisco Goya és Johann Heinrich Füssli extrém, horrorisztikus világa inspirálta, miközben festészetét a premodern korstílusok – elsősorban a barokk és a romantika – öröksége határozta meg. Ezekre az alkotásokra a drámai fény–árnyék kontrasztok, a természethű, mégis feszültséggel telített szín- és formavilág, valamint a mozgalmas, narratív kompozíciók voltak jellemzők, gyakran szatirikus felhanggal.
A festői tudás ekkorra azonban már rutinná vált, de az átmenetben még született egy emlékezetes önálló kiállítás a Trafóban, Fenyvesi Áron kurálásában. „Túlságosan zárttá, szinte már klausztrofóbbá vált ez a festészeti nyelv, ezért szétfeszítettem a saját rendszerem.”
„Megirigyeltem az absztrakt festők szabadságát, a felületkezelést, a szín önálló életét” – mondja erről az időszakról. A hangsúly egyre inkább magára a festőiségre kerül, miközben tematikájában továbbra is uralkodó maradt a bizarr fantáziákat idéző hangsúly, a horror, az apokaliptikus.
Aztán amikor 2020-ban már szétfragmentálódott az emberi test, akkor absztrakt rajzfilmfiguraként átkerültek egy másik valóságsíkra, amelyet a színátmenetek, valamint a „zebrás” fekete-fehér csíkokból álló felület definiált. „Itt már nincsenek felismerhető figurák, csak biomorf formák. Az ember jelen van – de már csak mint lenyomat, mint testemlék.” A festészet ekkor vált igazán határterületté figura és absztrakció között.
A negyedik váltás drasztikus és egzisztenciális. Egy 2023-as súlyos egészségügyi krízis, a Covid utáni anyagi és időbeli beszűkülés, az életkörülmények radikális átalakulása arra kényszerítette, hogy újragondolja magát a festészetet. „Olyan rendszert kerestem, amit ezek között a körülmények között is őszintén tudok csinálni.”
A képek jelentős része ma már digitális vázlatokból indul: telefonon, tableten, útközben születnek meg az első kompozíciók. „A villamoson is tudok dolgozni, jegyzetelni, rendszert építeni” – mondja. A digitális tér egy olyan előkészítő felület, amely lehetővé teszi a gyors gondolkodást, a variációkat, a szerkesztést. A döntő pillanat azonban nem a képernyőn történik: akkor lesz tétje, amikor az ötlet a vászonra kerül.
Nagyon szeretem az új korszakának az anyagszerűségét, azt, hogy bár elsőre banálisnak tűnik a kompozíció, valójában olyan elképesztő festőisége és szenzualitása van, hogy mindig úgy érzem, hanyatt esek, amikor e képeket nézem. Vászonként gyakran nem hagyományos hordozókat használ: jutát, durva szövésű anyagokat, saját kezűleg előkészített felületeket.
Az alapozás, a vászon destruálása, a festék spriccelése, fröcskölése, a maszkolószalagok beépítése mind része a képek végső formájának. Tulajdonképpen kínzom, gyötröm az anyagot, a felületet, amíg nem jut el egy olyan pontig, ahol a trash válik esztétikaivá.
Szembemenetel ez a letisztult, sima, esztétizált képfelületekkel, ugyanakkor ellenállás azzal a vizuális kultúrával szemben is, amely mindent „flat” képpé redukál. Kis Róka festészetében a roncsolt, „legyalázott” felület önmagában is jelentés: a kép teste hordozza mindazt, amit a digitális kép nem tud, és soha nem is fog tudni. „Festményt még nem tudunk csinálni mesterséges intelligenciával. Képet igen, de festményt nem” – mondja, és ezzel nem technológiai vitát nyit, hanem lételméleti kérdést vet fel. Megegyezünk abban, hogy ebben az agyondigitalizált korban az anyagszerűség az, ami kell a festészet fennmaradásához.
Bár Kis Róka festészete az évek során radikálisan átalakult, egy dolog soha nem változott: tulajdonképpen mindig az embert festi. Akkor is, amikor figurális portrékat készített, és akkor is, amikor az alak már csak fragmentumként, lenyomatként vagy puszta pixelként van jelen. „Nem tudok nem emberről festeni” – mondja egyszerűen. Ez az ember azonban nem heroikus, nem esztétizált és nem megnyugtató.
A festőt a mostani korszakában is azok a tulajdonságok érdeklik, amelyekről nem szívesen beszélünk: a kiszolgáltatottság, a szétesettség, a test romlékonysága, a banális esendőség. Az undor, a szégyen és az empátia egyszerre van jelen a képeiben. „Van bennük valami szerencsétlen” – hangzik el, majd rögtön utána: „és ettől kezdjük el sajnálni őket – meg magunkat is”.
„Az empátia abból jön, hogy felismerjük a saját kiszolgáltatottságunkat” – mondja. Kis Róka festészete ezért nem cinikus, még akkor sem, amikor kíméletlen. A képek nem adnak feloldozást, de teret nyitnak arra, hogy ránézzünk arra, amit máskor inkább elfordított fejjel kerülünk el.
Kis Róka Csaba azonban erre az időszakra is stációként tekint. Egy olyan folyamat részeként, amelyben a formák hol beszűkülnek, hol újra szétrobbannak. „Engem izgat a minimalizmus, lehet, hogy majd abba az irányba haladok tovább, de azt is sejtem, hogy ebből egyszer megint egy nagy, virágzó robbanás lesz.”
Egy ideje más műfajok felé is kinyitotta magát: a tetoválás felé fordulás kíváncsiságból fakadó kísérlet volt. „Elkezdett izgatni” – mondja egyszerűen. De itt sem a megrendelői igényekre épülő tetoválás érdekelte, hanem az új generáció autonóm gyakorlata: olyan alkotók munkái, akik grafikai, képzőművészeti háttérből érkeznek, és a tetoválást egyszeri, megismételhetetlen vizuális gesztusként kezelik. „Olyan, mint egy grafika, amit csak egyszer varrsz fel.” A saját minták bőrre vitele azonban fizikai határátlépést is jelentett: „Az első próbánál jöttem rá, hogy tű- és vérfóbiám van. Azóta persze már túlléptem ezen.”
A tetoválás technikai tanulási folyamata – a digitálisan tervezett minták, a kontúrok, az átmenetek, a bőr anyagszerűsége – szoros párhuzamot mutat a festészeti gondolkodással. A digitális terv itt sem végpont, hanem kiindulás: „a bőr az interpretációja a tervnek”. Ahogyan a vásznon sem követi szolgai módon az előzetes vázlatot, úgy a bőrfelületen is szabadon alakítja a végső mintát.
A váltások, a szembehelyezkedések, a pálya egyes stációi mind ugyanarra futnak ki: annak vizsgálatára, hogy mit jelent ma embernek lenni egy olyan világban, ahol minden gyors, simulékony és képernyőre optimalizált. A festmények és a tetkók is ugyanazt kérdezik: hogyan tudunk emberek maradni ennyi borzalom között?
Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu
