Műteremlátogatás Kusovszky Bea festőművésznél

„Az idők során többször volt már, hogy itt készítettem a képeket, mert végül is itt is vannak világos, tágas terek, amelyek alkalmasak a festésre vagy a fújásra. Viszont most szuper, hogy találtunk a közelben egy lakást, ahol Peti és én is szabadon alkothatunk, lesz egy külön helyiség a fújásra, valamint a képek tárolása is jobban megoldott ott” – avat be a festő, miközben felteszi főni a kotyogóst. Közben nézelődök, Kusovszky legújabb vásznai sorakoznak ebben a térben, azok, ahol már a gyűrt papírra emlékeztető felületek dominálják a képmezőket. Ilyenek szerepeltek a festő legutóbbi, Minden egy összegyűrt szerelmes levéllel kezdődött című solo show-ján a Kahán Art Space-ben. „Meséld már el ezt a szerelmes leveles sztorit” – kérem őt, majd bevallja, hogy igazából nincs konkrét története, az egész ugyanis abból indult ki, hogy a műteremben szanaszét heverő papírokat, fóliákat, maszkolószalagokat elkezdte fotózni, mert érdekes felületeket adtak ki, amiket aztán át tudott vinni a vászonra is. „Az viszont gyakran előfordul velem, hogy felírok dolgokat, például üzeneteket, sms-eket is, amiket el szeretnék küldeni, ezek némelyikét végül is tekinthetjük kortárs szerelmes leveleknek… De ezek a lapok is, rajtuk az írással, végül összegyűrve végzik”.

Ezek a gyűrt papírra emlékeztető felületek Hantai pliage-ait is visszaidézik, ugyanakkor messziről úgy hatnak, mintha írott sorok futnának párhuzamosan, hol sűrűsödve, hol ritkulva, épp, mint egy levél esetében. A képmezők szélesre nyitják a néző asszociációs mezőjét, hiszen a tenger lassú fodrozódásától a régi televíziók képi hibái mellett sok minden az eszünkbe juthat. Aztán Kusovszky mesélni kezdi ennek a felületnek az evolúcióját, ami a raszterpontoktól a Moiré-effektusokon át vezetett el idáig.

Az egyik falon ott lóg egy korábbi, két táblából álló műve is, ahol ugyan már megjelentek a raszterpontos felületek, de ez a munka még a figurális korszakából való. A 2010-es évek végén ugyanis még az absztrakt expresszionizmus és a pop art ikonikus darabjaiból vagy nyelvezetéből inspirálódó hátterek előtt realista módon megfestett női alakok tűntek fel, amelyek együttesen nemcsak izgalmas vizuális kontrasztot jelentettek, de a női test tárgyiasítására, szexualizációjára is ráirányították a figyelmet, ugyanakkor arra is reflektáltak, hogy a művészettörténeti kánon a fehér férfiak által uralt terület. Már ezeken a munkákon is játszott a különféle felületekkel, a hátterek rétegzettek voltak, kollázsszerűen épültek fel, és így került a geometrikus alakzatok elé a női alak is. „Aztán volt egy pont, amikor már nem érdekelt annyira a figura megfestése, annak a kidolgozásával foglalkoztam a legkevesebbet. Rutinszerűvé vált a festészeti megfogalmazása is, ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom, mi történik, ha elhagyom a női alakot és csak a háttérrel dolgozom a továbbiakban”.

Első absztrakt festményei még nagyon sűrűek voltak, expresszívek, sokszor gesztuálisak. Előszeretettel kísérletezett és játszott a különféle felületekkel és minőségekkel. „Az első időszakban kerestem azt a nyelvet, amivel a legautentikusabb módon meg tudok szólalni. És azt gondolom, hogy azért is sikerül egy ideje letisztultabb munkákat készítenem, mert az elmúlt három évben rengeteget dolgoztam, ezáltal jobban ismerem az anyagot, pontosabban tudom, mit szeretnék viszontlátni a vásznon”. Az újabb és újabb munkák egyre világosabban és pontosabban mutatják fel azt az alkotói nyelvet, amelyet a festő egyre kimunkáltabban, autentikusabban beszél.

Mintha mostanában egyre sterilebbé vagy makulátlanabbá válnának a képeid – jegyzem meg. „Sok mű készült el, valóban aktívan foglalkoztam az alkotással, ennek köszönhetően jobban kikristályosodott, hogy merre szeretnék haladni” – válaszolja.

Az újabb munkákon már nincs kéznyom, Kusovszky ezeket vékonyan felépített rétegekből konstruálta meg, ezért jobban közelítenek a síkszerű felületekhez. „Mostanában viszont elkezdett hiányozni a gesztus, ezért gondolkodom, hogy milyen módon lehetne az ecsetnyomot, az érzéki felületeket visszaemelni a képek terébe” – magyarázza, majd meséli, hogy a legújabb képeken már nemcsak fújt, hanem ecsettel festett felületek is vannak, amelyek szenzuálisabb érzeteket keltenek.

Aztán a képalkotási metódusáról kezdünk el beszélgetni, ő pedig elmondja, hogy elsőként mindig a gyűrt felületet idéző képmezőt viszi fel a vászonra. „Ezt legelőször digitálisan megtervezem, majd fóliából kivágom, végül pedig pontosan meghatározom a képen belüli helyét, mielőtt hengerezéssel színnel tölteném ki”. Miután ez a réteg felkerült, kezdi el építeni a többi layert, amelyek intuitív módon kerülnek fel a vászonra, tulajdonképpen az első képmező határozza meg a többi elem helyét és jellegét. A felületek között gyakran megjelennek a pasztelles, érzékeny átmeneteket tartalmazó felületek vagy az élesebb határokkal megalkotott, fémes hatást keltő sávok is. És bár e művek technicista szemléletben készülnek, a végeredmény mégis lírai hatást kelt, ami a rétegek érzékiségének, valamint a lágy, pasztelles árnyalatok használatának is köszönhető.

Kusovszky legújabb képein a sávok gyakran keretekké állnak össze, amelyek leszűkítik a kép terét, valamint struktúrába rendezik az egyes képmezőket, azok szabad áramlását korlátok közé szorítják. Ezek a keretek szigorítják, feszessé teszik a kompozíciókat, ugyanakkor a műalkotás határaira is rákérdeznek: mi a kép és meddig tart az? Legújabb képein ezeket a lezárt határokat is elhagyja, a felületek szabadon áramolnak a képszélekig, ami a határtalanság érzetét kelti, és úgy hatnak, mintha ezek a felületek tovább folytatódnának a vászon szélein túl is. Talán nem véletlen, hogy pont ebbe az irányba indul most el, hiszen a legutóbbi kiállításán is sokat kísérlezett azzal, hogy milyen módon lehetne kiterjeszteni a műtárgy határait. Azon a tárlaton bizonyos kompozíciókat installatív szituációba rendezett, a műtárgyak mögötti falakra tapéták kerültek, amelyek az alkotó jellegzetes layereiből építkeztek. Ezek egészen másféle fénytörésbe helyezték a műveket, a poposságuk, vitalitásuk még inkább kidomborodott. Az alkotó egyébként formázott alapokkal is előszeretettel kísérletezik – most mutat is egy olyan munkát, ami háromszögekből épül fel úgy, hogy a mű objektszerűvé válik az élesen a térbe hatoló elemeknek köszönhetően.

Sokat beszélgetünk arról, hogy az alkotó esetében a különféle rétegek, felületek izgalmasan rezegtetik a tekintetet, vannak olyan felületek, amelyek megpihentetik a nézőt, lágyan lebegtetik, míg mások sokkal erősebb ingereket váltanak ki. A különféle sebességű layerek egymás mellé illesztése izgalmas képi feszültséget eredményez, a művek ezáltal kimozdulnak a statikusságból, és a befogadás is időbelivé válik. Kusovszky esetében azonban a fény beemelése a kép terébe hasonló izgalmakat szül.

– Sokféleképpen mutatod meg a fényt a munkáidon – figyelem meg, majd elkezdjük sorra venni, hogy milyen sok olyan minőség van egy-egy festményén belül, ami a fény, a világosság érzetét kelti. Egyrészt ott vannak a gyűrött felület világos részei, amelyek olyan érzetet keltenek, mintha a hegyvonulatok napsütötte oldalai lennének. Aztán a szaturált sávokon megjelenő fehér, kontúrok nélküli foltok a fémcsöveken megcsillanó fény érzetét keltik. Végül ott vannak azok a finom átmenetek, amelyeken a fehéren hagyott részek szintén ezt a hatást keltik. Mint mondja, gyakran épp emiatt használ szürke alapot, mert azon a fehér szín is hansúlyosabban jelenik meg. És talán a legkevésbé vesszük észre, de ahogy a neonos árnyalatok világítanak a kompozíciókon, az is a munkák fényességét erősítik.

Ezen a ponton átmegyünk a festővel a másik térbe, a készülő műterembe, ahol látjuk az eszközeit, miközben arról kezdünk beszélgetni, hogy milyen metódus szerint készíti a műveket. Mutatja a teret is közben, lesz itt külön hely a fújásra, meg egy másik a festésre, raktározásra is, sőt a lakás nagyságából fakadóan nagyobb képek is születhetnek. Előpakol még néhány vásznat, amelyek a kecskeméti művésztelepen készültek, ahol talált betűket transzferált a vászonra, hol határozottabb kontúrokkal, hol jobban elmosódva. Két kisebb vászon a tengeri naplementéket idézi meg számomra, miközben színeiben a digitális képernyők világához is kapcsolódik.

És itt jövök rá, hogy tulajdonképpen ebben a festészetben az is nagyon izgalmas, ahogy a képek az analóg és a digitális között lebegnek. Már a képalkotásnak is megvan a klasszikus és a kortárs világra reflektáló jellege, ugyanakkor a nézőben megszülető érzetek is mindkét dimenziót beemelik, hiszen egyszerre idéznek klasszikus, valóságos látványokat, ugyanakkor a virtuális látványokhoz is közel állnak. Azonban számomra mégis amiatt fontosak ezek a képek, mert le tudnak csendesíteni. Mert ahogy eléjük ülök, azt érzem, hogy kiszáll belőlem a feszültség, nem a saját gondjaimra vagy fájdalmaimra gondolok, hiszen a felületek és azok egymáshoz való viszonya eltereli a figyelmemet, vagyis pontosan: a figyelmem kizárólag ezekre a rétegekre képes koncentrálni. Ettől válnak meditatív művekké ezek a festmények, amelyek előtt ülve a teljes zen állapotába kerülhetünk.

Fotók: Antal Dániel / Kultúra.hu