Délután háromnegyed öt. Előttem még a reggeli kávém, ma csak ez az egy lesz. A szemem alatti táskákat már úgysem tudja eltüntetni. A párkányon eső kopog, az ablakom alatt szomorú tekintetű emberek haladnak el. Mégis apró mosolyra húzódik a szám, amikor eszembe jut, hogy a hajnali buszon hogyan küzdöttem alvás és ébrenlét határán, és egyszer csak arra riadtam, hogy a mellettem ülő idegen vállán bóbiskolok.

Mire jegyet szereztem a Művészetek Vögyére, már égen-földön nem volt szállás. De azért nem estem kétségbe. Valahogy úgyis lesz, gondoltam.

A Völgyben mindig megteremtődnek azok a helyzetek, amelyekre épp szükség van. Akárhányszor megyek, mindig csupa jó történik. 

Éppen ezért nagyon mennék már le, a nyolcadik napra van jegyem. Az a tervem, hogy már az első busszal leutazom, a Momentán udvarában ugyanis tizenegytől lazulni, reggelizni, barátkozni lehet, aztán meg teli hassal kipróbálni, mit jelent improvizálni. Végül azonban én is rögtönzök: reggelre még maradt munkám, amit nem halaszthatok el. Mire végzek, már csak a 11.25-ös busz esélyes, így a korai pihiről sikeresen lecsúszom. Ez a járat azonban remek, igazi fesztiválhangulat uralkodik, az ülések nagy részét hátizsákos fiatalok töltik meg. A mellettem ülő fiúval azonnal beszélgetni kezdünk; szegedi, nem volt még a Völgyben, de nagyon kíváncsi. És felkészült: szállása is van, a hátizsákjában pedig több üveg bor koccan egymáshoz.

A buszról leszállva egyből a vonuló tömegbe pottyanok, és egy pillanat alatt elkap a flow.
Fotó: Művészetek Völgye/Sípos József

Becsatlakozom az egyik csoportba, így egyszerűbb haladni. Először kávét vadászok. És ha már kávé, akkor persze eszem is . Sokféle vegán opció közül lehet válogatni, ez mondjuk meglep: nem emlékszem, hogy már az előző években is ennyi helyen lehetett volna. A falafeltől és a koffeintől új erőre kapva a Kaláka Versudvarba csobbanok, és még épp elkapom a Lackfi-féle Versműhely utolsó etapját. Részt venni nincs kedvem, de örömmel hallgatom, hogyan születnek a jobbnál jobb strófák. 

Sétálni indulok, mert bár rengeteg a program – a MANK Art Portán fotóművészeti workshopot tartanak, a Petőfi Udvarban a SnallGardN beszél klasszikus rockból és nu-metalból inspirálódó zenéjéről –, nekem mégis az kell, hogy csak járkáljak, magamba szívjam a vásári hangulatot, és kicsit nézzem az arcokat. Mert nekem a Völgy nemcsak a programokról szól, hanem a Kapolcsot megtöltő emberekről is.

A Völgyben rengeteg az érdekes és különleges arc, a legtöbbön óriási mosoly. De ami igazán jellemzi őket, az a belőlük áradó szeretet és elfogadás.

Fotó: Művészetek Völgye/Sípos József
A Völgyben koncentrálódnak azok a jó energiák, amelyek a mindennapokban egyre inkább kiveszőben vannak. 

Céltalanul gyalogolok, nézelődöm, és magamba szívom a fesztivál lüktető, életteli zsibongását. Muzsika hangját hozza a szél, kürtőskalács illata tölti be a levegőt. Egy rasztahajú lányon megakad a tekintetem: milyen szép az arca! Az árnyékban egy körben fiatalok kártyáznak. Mellettem házaspár halad el. A feleség meséli, hogy a szerdán a Lovasi-esten dugig volt a Kaláka Versudvar. Nem is érti, miért oda szervezték; Lovi egy szál gitáros szereplésére szerinte jóval nagyobb helyszín kellene. 

Kicsit megtelek a nyüzsgéssel; valami olyasmire vágyom most, ami lecsendesít.

Épp a templom mellett haladok el. Ha már itt, akkor be is nézek. Pethő Rebeka fuvolázik, Bögöd Dániel gitározik. A templom bensőséges légköre, áhítatos csendje pihentet, a klasszikus zenei dallamok pedig megtöltik a lelkem. Felcsendül egy Bach, majd Mozart operaáriái, Piazzolla A tangó története című művének részlete, de még Bartók Bélát is sikerül becsempészni a sorba.

Ellennék itt naphosszat, de egy idő után muszáj felállnom, mert a Panoráma Színpadon kihagyhatatlan az esti koncertsor, és szeretném az első sorból élvezni mindhárom koncertet. Mászok a dombra, a nap még égeti a vállam, szükség van a napszemüvegre. A színpad előtti tér porzik. Tűzoltóautó érkezik, óriási tömlővel locsolják a területet. 

Egy fa alá húzódom, miközben szemmel tartom az első sort, hogy a megfelelő pillanatban odaállhassak. A táskámból elhúzom a könyvemet; Rachel Cusk Körvonalát olvasom épp, és most találok benne egy mondatot, ami jól jön:

„Közel kell maradni a dolgok kontúrjához, közel hozzájuk, de kívül rajtuk, ahogy egy fecske követi a táj vonalait, kirajzolja őket, de nem száll le soha.”

Ennek szellemében figyelem a színpadot, amire most épp Bodor Áron és Péterfy Bori lép fel. Előadják a Fehér éjszakákat; tegnap nagyot mentek ezzel a Parkban a Love Band 15. születésnapi koncertjén. Örülök, hogy ma is lesz, ez az én számom. Nem is maradok ülve, hanem eltáncolgatok a mosdóig, miközben fennhangon éneklem, hogy Nem bánok semmit, de semmit.

Ezután viszont már be kell állnom az első sorba, ha tényleg azt szeretném, hogy legyen helyem. Mások is helyezkednek, többen pléddel érkeznek, megy a területfoglalás ezerrel. Mellettem egy lány áll, beszélgetni kezdünk. Dorottya színháztudományt tanul, a két bölcsész gyorsan egymásra talál.

Aztán berekesztjük az elmélkedést, mert Bori a színpadra lép, és a levegő megtelik vibrálással.
Fotó: Művészetek Völgye/Sípos József

Bár még bőven világos van, három számmal olyan elképesztő lendületbe hozza a közönséget, mintha már legalább éjfél lenne, és a Love Band lenne a koncertsor utolsó zenekara. Tegnap is őrület volt, de ez a mostani, az after se kutya. Csak annyi a bajom, hogy túl rövidek: egy óra, és hiába a visszataps, nem meggyőzhetők. Mondjuk Bori egy óra alatt is olyat nyújt a színpadon, hogy az még napokig lendületben tart majd.

Gyors mosdózás, a helyem szerencsére tartják. Visszaküzdöm magam, épp az Esti Kornél beállása zajlik. Valami nem oké a hangosítással, a fiúk arcán látszik a kétségbeesés, de végül megjavul a rendszer. Három számot villantanak, a közönség azonnal lázba jön.

A tűz pedig óriásira lobban: a srácok szokás szerint nagyon odateszik magukat.
Fotó: sinco

A koncert legintimebb pillanata az Éjszaka van alatt érkezik meg. Kék fény borítja be a színpadot, Áron a színpad szélén ülve énekel, a közönség leguggol, néhányan könnyeznek. Az utolsó refrént már a tömeg énekli, Ágoston is előrejön, megöleli Dodit, a levegő megtelik szeretettel. Aztán újra felpörgünk, a fiúk outrója is óriási őrület. A végén Áron rocksztárhoz méltóan a földre hajítja a szintijét.

Aztán ennek is vége. A személyzet elképesztő tempóban viszi le a hangszereket, majd hozza a 30Y díszletét. Csodás látvány születik az antropomorf elemekből és a precízen kitalált fényekből.

Beck Zoli lép színpadra. Elondja, hogy ez még nem a koncert, de már nem tudott nyugton lenni hátul, szóval amíg a többiek megjönnek, egy szál gitárral elmondja, mi ő nekünk, és mi nem. Se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

Aztán belecsapnak, és sokkal több lesz nekünk, mint csend. Láng, tűz, szenvedély. A fények, a látvány, Zoli jelenléte mesés energiákat szabadít fel. Szerelmes leszek erre a másfél órára, és totális önkívületben éneklem, hogy ha múlnia kell, én akkor sem eresztem. Beck transzba esve énekli, hogy Ül, és vár csak, ül, és vár csak, ül, és vár csak, ü-ü-ül… Aztán egy pillanatra sötét lesz, amikor vége van, rohadt sötét. A föld nem látszik, ugyanúgy, ahogy az ég.

Fotó: Művészetek Völgye/Dohi Gabriella
Jön a meghajlás, elköszönnek, lemennek, de a közönség nem hagyja abba, és a refrént folyton-folyvást újrakezdve még tíz percig cirkuláltatjuk azt az energiát, amit a 30Y megteremtett.

Aztán megindul lefelé a tömeg, Dorottyával becsatlakozunk. Gyér fények kísérnek az úton, a főutcára érve azonban hatalmas pezsgésbe csöppenünk. A perecárus ukulelén játszva kíséri a vonuló embereket. A patak partján egy picit megpihenünk, káposztás rétessel enyhítem a gyomrom korgását. A sötétben aztán egyre inkább maga alá gyűr a fáradtság, ezért úgy döntünk, hogy nekiindulunk, és keresünk valami bulit, ami majd újra felpörget. A templomot organikus virágmotívumokkal fényfestették, csodás látvány.

A Folk Udvarba megyünk, mert köztudott, hogy ott szoktak a legjobb partik lenni. A zenészek hajnalig húzzák, mindenki felszabadult, körtáncokba és párosokba állva lehet csörögni a muzsikára.

Én egyelőre csak üldögélek, de aztán nem bírok a lábammal: beállok, és bár nem ismerem a lépéseket, nagyon gyorsan átveszem a többiek tempóját és lendületét. Csodás közösségi élményben van részem, a körben ugyanis minden szív egyszerre dobban. Itt már nincsenek egyének, csak együtt lélegzés. A körön belül nem léteznek csatározások, érdekellentétek, hadakozások és egymásnak feszülések, csak a szeretet. A szeretet az élet.

És tulajdonképpen ezért jó a Művészetek Völgyében lenni. Mert itt bárhol be lehet kerülni a flow-ba, ahol a szeretet, az odafigyelés, az el- és a befogadás dominál. Azok az alapvető emberi értékek, amelyek a rendes napokon általában a süllyesztőbe mennek.

A Művészetek Völgye számomra még mindig az a helyszín, ahol a világban jelen levő jó dolgok nagy része koncentrálódik. A Völgy még ebben a zűrzavaros időszakban is olyan, mint egy sziget, ahol tíz napra megnyugvást és békét lelhetünk. És bármennyire is giccsesen hangzik: a Völgy oázis, ahol mindenki szeret mindenkit. Ahol a világ a lehetséges világok legjobbika.

Ahonnan aztán a hajnali busszal kénytelen vagyok hazakocogni, mert a testem alvást parancsol. Jövőre oda kell figyelnem, hogy időben szállás után nézzek.

Nyitókép: Művészetek Völgye/Fekete Tibor Kristóf