Vers

Nagy László: Varjú-koszorú

Nagy László 2025. július 17.

Az angyal és a kutyák

Mellemet nyomta nehéz álom,
gyémánt fénnyel szememet sütötte:
láttam egy angyalt fönn a dombon
tüskés akácosban megkötözve.

Átlátszó volt az angyal torka,
benne a lélek föl és alá járt,
sárga kutyák két lábra állva
nyaggatták, csomóban tépték tollát.

Korán ébredtem, fájt a szívem,
éreztem, valóság volt az álom,
angyaltollat keresni mentem,
hó ragyogott az egész világon.

A Nap jegyese

Hóharmat mardos
Bordal
Tűz-szivárvány
Traktoroslányok
Bolyongó
Esti képek
Virágének
Korai készülődés
Hajsza
Napfogyatkozás
Tengerek ködében
Fejemet lehajtom
Aszály
Nyári ének
Kovács
Ősszel
Májusi rózsa
Téli krónika
Fagyok jönnek
Csodamalac
Bolgár-tánc
Most gyenge vagyok
Szeretők
Rapszódia
Anyakép
Dérütött réten
Tél
A fekete fiúk
Farsangi ének
Jártam én koromban, hóban
Súgott szavakkal
Te csak pihenj szépen
A héja és a sármány
Világos éjjel
Elsuhogott
Emlék
Halálig tiszta
Zuzmara
Zugló
Játék karácsonykor
Víg esztendőkre szomjas
Kiáltás

Emlékezés régi viharra

Nyár volt, július, fehéren forrott a por,
lépegettem bánatos állatok mögött,
savanyú almák dudorították zsebeim,
szívemben nem éreztem semmi örömöt.

Míg a rétre elértünk, apró talpaim
porban sültek, fejemet nyomta a meleg,
álltak a lombok, valamit vártak talán,
mint fülek hallgatóztak fényes levelek.

Legyek bizsegtek barmaim szeme körül,
potyogtak a kis borjak drága könnyei,
vért szívtak, vörösödtek éhes bögölyök,
elhervadtak a tehenek rózsás tőgyei.

A lósóska levelét sodorta a hő
sárga tölcsérré, a rét haldokolt,
ezer fűszálat szopott ezer fénysugár,
vizes-árok füstölgött, virág jajgatott.
Akkor a világ beborúlt, jött a vihar,
kapkodta ingem, szakított leveleket,
óriás nyárfa keresztet akart vetni,
rádördült az égbolt, s karja leesett.

Vihar lökdöste, sodorta barmaimat,
visszaterelni őket orrukhoz vertem botot,
szegények bőgtek, szájuk tele volt sárral,
hátuk a félelemtől felpúposodott.

Akkor a világ kiderült, néztek a felhők után,
fényben ziháltak, szívták a jó levegőt,
sárga esőlé csurgott farkuk bojtjain,
hasuk alatt a sok fű tündökölve nőtt.

Örömükben birkóztak, csattogtak szarvaik,
meghasogatták egymást, vérük fűre dűlt.
Ázott ingben körülöttük táncoltam én,
mosolyogtam, zengettem nádi hegedűt.