Biztosan sokan felfigyeltek már Budapest egyes pontjain, terein a könyvszekerekre. A furcsa szerkezetek egyfajta mozgó antikváriumként működve, nagyon olcsón kínálnak könyveket. Az időjárási és egyéb körülményeknek kitett használt könyvek szótlanul is kapcsolatba kerülnek a mellettük elhaladóval, megbotránkozunk azon, mi lesz a könyveinkkel, kellenek-e egyáltalán valakinek? A könyvszekerek látványa okán legtöbbször mégsem a mélyebb kérdések irányából indulunk el, szarkazmussal nézzük ártatlan, mégis esztétikai szempontból talán zavaró jelenlétüket. A tárgyak elértéktelenedésének jelenségénél azonban Nagy Milán László A szekér című, frissen megjelent könyvében is jóval nagyobb a tét. Korkép ez a könyv (a szerző szándéka szerint rövid és hosszú ó-val egyaránt értelmezhetően) felszínes világunkról.
Csakis Nagy Milán László jellegzetes látásmódja (amivel korábban lírai kötetében is találkozhattunk) tudja művészi tárgyként, kulturális motívumként mozgósítani ezt a furcsa jelenséget. Mert jellegzetességeivel együtt a könyvszekér a kultúra hordozója; a vásárlói forgalmat figyelve úgy tűnik, az emberek mégiscsak olvasnak, igazi kincsek megtalálása reményében kutakodnak a kínálatban. Az érdeklődő adománykönyvek garmadájával kerülhet kapcsolatba, miközben mi, olvasók betekintést nyerhetünk a könyvszekeret „üzemeltető” mindennapjaiba is. A könnyű megoldások világában mozgó szereplők gondolkodásában a Netflix vagy a közösségi média számos jellegzetessége észrevehető nyomot hagy, míg a könyvszekér körül játszódó epizódok keserédesen világítanak rá arra, hogy a könyvek – a tudás és a műveltség szimbólumai – milyen furcsa sorsra jutnak ebben a közegben.
A művelt társadalom utópisztikus képe kicsit szemben áll a valósággal. Az elbeszélő – vagy egyes szereplők – időnként eljátszanak a gondolattal, milyen lenne, ha mindenki olvasott, művelt ember volna. Ezek a részek finom filozófiai áthallásokkal bírnak, számomra Platón ideális államának eszméje kísért a sorok között: az a képzet, hogy egy tökéletes társadalomban a bölcsesség és tudás irányít, és hogy minden polgár a jóra nevelhető. Nagy Milán László azonban éppen arra mutat rá, hogy ez a nemes eszmény mennyire megvalósíthatatlanul ütközik egyre inkább a mindennapok realitásával. A szekér elbeszélője, ez a munkát kereső fiatal, aki a könyvszekeret apjával együtt működteti és részt vesz az ezzel járó tevékenységekben (hagyatékfelszámolás, könyvek elszállítása, önkormányzati ügyek stb.), lazán kommentálja a történéseket. A világ és olykor akár önmaga hiányosságaival sokszor együttérző megfigyelőjeként vesz részt ebben a partizánakcióban, ahogyan ő nevezi, máskor egyéb próbálkozásai vannak a munkaerőpiacon, így például időszakosan (azaz míg ki nem rúgják), a Decathlonban vállfázza a ruhákat. Ezek a részek a kötet legjobban sikerült fejezetei, az elbeszélő megfigyelőkészsége, szarkazmusa viszi magával az olvasót.
A generációs sajátosságok és problémák (megjelenik a háttérben egy család) küzdelme a bürokráciával, a társadalmi különbségekkel (lásd csajozós részek) finom társadalomszatíra formájában jelenik a történetben. Ez a közelség, ahonnan az elbeszélő a dolgokat szemléli, előnyére válik a kötetnek, hiszen ugyanez a motiváció hajtja a prózai hőst is. A család jelenléte nemcsak arra alkalmas, hogy a generációk közti viszony különbözőségeit bemutassa egy-egy családi kép felvillantása révén, megmutatja azokat a társadalmi jellemzőket, amelyek között nehezen ugyan, de előbb vagy utóbb boldogulni kell.
Utaltam rá, Nagy Milán László 2024-ben megjelent Kapunyitási pánik című verseskötete szintén laza, mégis mélyebb társadalmi kérdések felé elmozduló megfigyelői pozícióból szólt az olvasóhoz. Kortárs hangon, jelenlegi problémákra reagálva tudott a művészet eszközével szólni, jellegzetes humora és a derű könnyen ellensúlyozta a címben jelölt problémákat. Prózakötete, a kötet illusztrációjával együtt, hasonló világlátással debütál. A fiatal felnőtt lét kérdésköre olyan észrevétlenül hajlik át társadalomkritikává, hogy az már művészet.
Ezért fontos észrevenni, hogy visszatérő szimbólumok rokonítják a két alkotást: míg a Kapunyitási pánik címében maga a „kapu” (átvitt értelemben a felnőttkorba vezető átjáró) jelenik meg metaforikus keretként, addig a kisregény címszereplő „szekér” nem túl szokványos, éppen ezért nagyon jól eltalált címe szintén az út, utazás jelképe is lehet, egyféle toposz, így az életúton való előrehaladás vagy éppen megbicsaklás szimbóluma; de mindkettő inkább fejezi ki a változás és az előrejutás vagy az előrejutni nem akarás (?) nehézségeit. Nem kérdés, ehhez a nézőponthoz nagyon sok humor kell, ez a látásmód eszköze is: a távolba látás gyakran a hétköznapi élet apró jeleneteiből indul ki, hogy aztán ezeket kissé általánosabb érvényű gondolatokká emelje.
Ezt tartom Nagy Milán László különleges írói erejének, hogy meg tud nevettetni anélkül, hogy a komolyan hordozott üzenet elveszne. Az amerikai minimalizmus egyes jellegzetességeit működtetve válik az író kiváló megfigyelővé, mintha csak a mi szemünkkel nézne. Az utca emberét, a vásárlót, aki nejlonszatyorban hordja a mobilját a káros sugárzás elkerülése végett stb. A szerző egyik prózai erőssége éppen ez: hiteles figurákat és élethelyzeteket teremt, nélkülöz minden „műviséget”. Ismerősen Bukowskira jellemző underground hangulat jelenik meg. Ezt erősíti a próza nyelvi világa is: laza, már-már beszélt nyelvi stílusa közvetlenséget ad az elbeszélésnek.
A kisregény humora egyúttal emlékezteti az olvasót arra, hogy „ez csak az élet, amiből élve nincs menekvés”, vagyis az idő kereke kérlelhetetlenül forog, ezért kár túlságosan ráfeszülni a gondokra, ahogyan a kötet fülszövege fogalmaz.
