Minek tulajdonítod a népszerűségeteket?
A pandémia utáni nyitás óta nagyon belehúztunk. A Ramazuri jelenleg a legnépszerűbb előadásunk, de a többi darabunkkal is sokat utaztunk az elmúlt időszakban. A tengerentúlon éppúgy ünnepelve fogadtak minket, mint Európa különböző városaiban, és több mint tízezren voltak kíváncsiak ránk.
A kortárs tánc nem könnyű műfaj és sokak számára idegen, ezért mindig kihívás számomra, hogyan tegyem ismertebbé, vonzóbbá. A társulatommal már a 14. évadot kezdtük, és amit biztosan lehet rólunk tudni, hogy minőségi, érdekes, újító és friss, amit csinálunk. Egyik előadás húzza a másikat, de végül a néző dönt, hogy melyik produkciót kedveli jobban. A premiereket mindig fokozott érdeklődés övezi. Kíváncsi rá a szakma, az ismerősök, a barátok. De nem a bemutató a mérvadó, bár nyilván örülök neki, hogy noha hetekkel előtte vagyunk, már nincs rá jegy. Ez nagyon jó érzés. A művészi munka mellett nagy figyelmet fordítunk a produkciók forgalmazására, a marketingre és a közösségi médiafelületeinkre.
Miért épp Frida Kahlo, miért olyan fontos ő a számodra?
Küzdelem és érvényesülés nőként, aktivitás a szabadságjogok mentén, kitartás a saját művészi elképzelések mellett, nehézségek a gyerekvállalással: ezek mind közös pontok, de ennél többről van szó. Lenyűgöz, hogy ez a nő, aki egyszerre volt törékeny és erős, mindig őszinte és önazonos maradt a magánéletében és a művészetében egyaránt. Festői stílusa még ma is meghökkentő, nemhogy akkor. Kifejezetten inspirál rebellis és bátor természete, ahogyan elveit és művészi törekvéseit a 20. század eleji Mexikóban és később a világon mindenfelé képviselte. Nem tört meg, pedig többször nézett farkasszemet a halállal, a balesete és az azt követő műtétei miatt folytonos fizikai fájdalmakkal küzdött.
Közben a férfi, akire felnézett és végtelenül szeretett, nemegyszer hagyta cserben. De ő megállíthatatlan volt! Időnként az, aki hátrányokkal küzd, sokkal jobban tudja értékelni az élet adta lehetőségeket, és a legszorultabb helyzetből is képes létrehozni valamit. Kultusza máig töretlen – pedig sokan kritizálják művészetét, szemléletét –, és még a nála jóval népszerűbb Diego Riverát is bőven túlszárnyalja.
A darabodban a képeire koncentrálsz vagy az életét meséled el?
Nem a történeten van a fókusz. Egy fehér üres térre, mint egy nagy vászonra „festek” erős, teátrális táncképeket vele kapcsolatban. Jó érzés ez a „képzőművészeti” szabadság: mintha minden jelenet külön vászon lenne, amelyen tiszta lappal lehet indulni. Kicsit olyan, mintha a néző egy utazáson, egy különös tárlaton menne végig, amelynek során különféle benyomások érnék a főszereplőről és az őt körülvevő egzotikus kultúráról. A Ramazuri című darabom során beleszerettem az egy színre épülő jelmezekbe, és ezt a vonalat továbbgondolva most több, egy-egy színre épülő színpadi kép született. A tervezett turnék miatt minimális a díszlet, cserébe látványos és változatos jelmezeket terveztünk. Mexikóhoz, Frida Kahlóhoz és ehhez az egzotikus világhoz jól passzolnak az intenzív, harsány színek.
Milyen lesz az előadás zenei világa?
Zeneileg is sokféle színt használok. A különböző tételek mini felvonásként működnek és önmagukban is érvényesek, ezért könnyen lehet különféle zenei műfajokban gondolkodni. Az előadás jelentős részéhez Farkas Izsák és Molnár Tibor komponált muzsikát, a többit pedig összeválogattam. Meg akartam hagyni magamnak azt a szabadságot, hogy más zenéket is tudjak használni: lesz benne operaária, mexikói gitárzene, karneváli hangulat és néhány váratlan zenei különlegesség. Az egész darabot úgy kell elképzelni, mintha egy tárlatvezetésen vennénk részt, és a különböző szobákba benézve más-más jelenetet látnánk, amelyekhez külön zenéket és színeket rendeltem hozzá.
Ki táncolja Fridát és a férjét, Diegót?
Frida egyértelmű volt, de Diegón különösen sokat gondolkodtam, mert olyan férfitáncosra volt szükség, aki idősebb, mégis testileg-lelkileg alkalmas a feladatra. Nem volt egyszerű dolgom, mert negyven-ötven éves kor felett már nem könnyű színpadra csábítani a táncosokat. Kováts Tiborról (táncművész, balettmester – a szerk.) viszont olyan elementáris erővel éreztem, hogy ő lesz az igazi Diego, hogy nem hagytam magam lerázni, jóllehet évek óta mindenkit elutasított, aki hasonló felkéréssel fordult hozzá. Arra kértem, hogy bízzon bennem, és próbáljuk ki a közös munkát. Már az első próbán éreztem, hogy a női főszereplővel és a csapattal is jól együtt tud működni. Fontos számomra, hogy valaki szerethető, humoros és tiszteletre méltó is legyen. Tiborral ez összejött, mert csodálatos ember és fantasztikus művész!
A főszerepet az olasz származású, de már évek óta hazánkban élő és nálunk táncoló Eleanora Accalai táncolja, aki egyrészt rendkívül érzékeny és átszellemült művész, másrészt hihetetlenül hasonlít Frida Kahlóra. Már a próbák előtti fotózáson is hozta a karaktert, pedig még el sem kezdtünk dolgozni. Egy művészen érezni lehet, amikor átkapcsol, és már abból tudtam, hogy jól választottam, ahogy Eli beült a sminkbe. Mozdulatlanul is elképesztő kisugárzás áradt belőle. Nagyon büszke vagyok rá, ahogyan a csapatomra is: a színpadon és a háttérben dolgozókra egyaránt.
Erős kohézió érezhető nálatok. Családias hangulatban dolgoztok a Jurányiban, a bázisotokon.
Úgy próbálom alakítani ezt a közeget, hogy közben mindig emlékeztetem magam a fiatalkori önmagamra, az akkori vágyaimra. Olyan környezetet akarok most is teremteni, amely lehetőleg mindannyiunk számára inspiráló. Olyan emberekkel szeretem magam körbevenni, akik nyitott és kreatív alkotótársak, a háttérben pedig önjáróak és leleményesek. Az eredmények és a sikerek nálunk minden esetben a közös munka eredményei. Számomra a táncosok partnerek, nem alattvalók vagy végrehajtók, mert nem így dolgozom. Ez rögtön más viszonyt és belső energiát alakít ki köztünk, és csak ritkán fordul elő, hogy másolniuk kell a mozdulatokat, amiket mutatok, ugyanis sokkal inkább víziók mentén alkotok. Aki itt van, az a fizikai terhelés mellett komoly lelki és szellemi kihívást is megél. Miután a szereplők is alakítják-formálják az előadást, ezáltal a színpadra lépve nem csupán az én elképzeléseimet tolmácsolják, hanem a saját világukat is megnyitják a közönségnek.
Másrészt olyan emberekkel dolgozom, akik szimpatikusak számomra: jópofák, okosak, humorosak, közvetlenek, nyitottak és alkalmasak az ilyen típusú alkotófolyamatra. Jómagam is őszintébb lettem általuk az évek során. Volt olyan időszakom, amikor zárkózott, szorongó voltam, de minél nyitottabbá válok, annál inkább ugyanazt kapom vissza a táncosoktól. Szükségünk van a jó hangulatra, mert küzdelmes pálya a miénk, óriási odaadást igényel, és jóval nagyobb megbecsülést érdemelne. Szerencsés lenne, ha ennyi sikeres év, számos díj és eredmény után már tudnék komolyabb távlatokban gondolkodni és valós egzisztenciát kínálni a csapatomnak.
Nemcsak a saját társulatoddal dolgozol, hanem vendégkoreográfusként is feltűnsz különböző produkciókban, színházakban.
Bodó Viktorral például régóta és nagyon szívesen dolgozom, csupán az elmúlt egy évben három munkán is mesterkedtünk. Az Örkényben a prózai szöveget nélkülöző 33 álom, Stuttgartban Erich Kastner: Fabian or going to the dogs, most pedig a Vígszínházban nemrég bemutatott nagy sikerű Kastély során terveztem a mozgást. Voltak ennél jóval sűrűbb időszakok is az életemben, de már nem vállalok annyit. Idén télen több mint az ezredik előadást megérve talán utoljára turnézik az Operettszínházban 2005-ben bemutatott Szépség és Szörnyeteg című előadásunk Európa-szerte, német nyelvterületeken. Ha összeadnám, bőven egymillió felett van azoknak a száma, akik valamelyik előadásban találkozhattak a koreográfiámmal. Egy ideje arra várok, hogy felkérés érkezzen egy igazán nagyszabású, sokszereplős műre, mert szeretek grandiózus előadásokon dolgozni, ahol 100–120 embert kell mozgatni. Elképesztő érzés, és nagyon az én asztalom! Ez most picit hiányzik, de ezek az ajtók is kinyílnak majd újra. Most a legfontosabb, hogy stabilizálni tudjam a társulatom létét.
Fotók: Lékó Tamás
