Hogyan kerültél kapcsolatba a szörfrockkal?

Az egész úgy kezdődött, hogy a másik zenekarommal, a Bozóval szerettünk volna új hangzásokat kipróbálni, plusz a koncertek is kezdtek megszaporodni, így illett beruháznom egy új gitárba. Mivel már akkor is elég sokféle zenét játszottunk, egyértelmű volt, hogy sokoldalú, különleges hangszert kellene választanom. Így jutottam el a Fender Jazzmasterekhez és a Jaguarokhoz.

Amikor a kettő között vacilláltam, utánanéztem, hogy kik használták ezeket a típusú gitárokat. Végül a Jaguar mellett döntöttem, ami, mint kiderült, teljesen egybeforrt az 1960-as évek szörfrockforradalmával. Miután megtetszett ez a hangzásvilág, viszonylag sok szörfrockot hallgattam, később pedig elkezdtem megtanulni az alapgitártémákat. Kifejezetten nagy rajongó akkor nem lett belőlem, és nem is gondoltam rá, hogy hasonló stílusú zenekart kellene alapítanom, míg a Keleti Blokkban nem találkoztam későbbi dobosunkkal, Rozsival, azaz Vitéz Gergővel, aki eszméletlen nagy szörfrajongó, és jobban bevezetett a szörfgitár rejtelmeibe.

Tehát a szörfrock a The Keeymennel együtt érkezett meg úgy igazán az életedbe.

Igen. Viszont azt hozzá kell tenni, hogy még a gitárvásárlás idején rájöttem: a legtöbb klasszikust régről ismerem. A Bozo elődzenekarának volt egy vendéglátós epizódja – azzal egészen sok Shadowst játszottunk, na meg előkerült az Apache is. Szóval sosem volt idegen tőlem a műfaj, csak épp nem tudtam róla, hogy fekszik nekem.

Azt tudom, hogy a The Keeymen egy zenekarokon átívelő kapcsolathálónak és a néhai Keleti Blokknak köszönhető, a kezdőpont viszont mindig homályosnak tűnt számomra. Ti mikorra datáljátok a megalakulásotokat?

Eléggé összecsúszott már az idővonal a fejünkben, annyi biztos, hogy 2014 decemberében felléptünk a Keleti Blokk karácsonyi buliján, és arra a koncertre már vittünk hat saját számot. Ebből arra következtetek, hogy valószínűleg azon a nyáron kezdtünk el együtt próbálni és dalokat írni. A zenekarbéli legendák szerint Rozsi és a későbbi basszerosunk, Teknyős Krisztián (akivel egyébként a Bozóban akkor már rég együtt játszottunk) egy közös vonatutazás alkalmával beszélték meg, hogy lesz ez a zenekar. Erről persze nem tudtam akkor még semmit, én csak belecsöppentem ebbe. Aztán néhány próba után csatlakozott hozzánk a másik gitárosunk, régi jó barátom, Burucs Szabolcs, vele lett teljes végül a The Keeymen.

Ez az időszak nagyjából egybeesik a stílus hazai felfutásával, megjelent mellettetek például a Skeemers és a Panel Surfers is a porondon. Ők inkább a 2010-es években elindult punkos-popos-énekes újragondolást hozták magukkal, ti viszont megmaradtatok a gyökereknél: hangzásban az 1960-as évek Kaliforniáját idézitek meg, teljesen instrumentális dalokkal.

Mi eleve ezen az úton akartunk járni, mind a négyünknek ez a klasszikus felállás élt a fejében. Izgalmas vállalkozás volt számunkra az, hogy pusztán hangszerekkel próbáljunk meg dalokat összerakni úgy, hogy egymás mellett sem válnak unalmassá, egyhangúvá. Ehhez sokat kellett fejlődnünk – legalábbis nekem biztosan.

Mióta a srácokkal elkezdtünk szörfrocktémákat írni, és igazán kezdtem belemerülni a fogások elsajátításába, azóta merem jó gitárosnak nevezni magam.

A szöveg hiánya inkább előnyt vagy hátrányt jelent szerinted?

Én mindenképp előnyként gondolok rá! Persze minden koncerten van egy-két ember, aki azt mondja nekünk a fellépés után, hogy „nagyon király a zene, srácok, de mennyire jó lenne valami szöveg is rá”. Pedig nincs, és nem is lesz. Szerintem pont ez a varázsa a zenénknek. Nem szeretnénk megmondani, hogy mit gondolj a dalokról, nem rágjuk a közönség szájába, hogy miről szól a dal. Ez arra edzi a hallgatót, hogy magának fedezze fel a zene értelmét, ami szerintem nagyon erős dolog. Nekünk pedig kreativitás szempontjából is felszabadító. Az összes többi zenekarunkban az ének áll a középpontban – a Bozóban például énekelek is –, itt viszont teljesen a zeneiséggel foglalkozhatunk, nem kell görcsölnünk a szövegekkel.

És az esetleges exportot is megkönnyíti.

Naná! Külföldi ambícióink mindig is voltak, és nem titok: az elképzeléseinkben mindig úgy élt, hogy a szöveg nélküliségre lehet alapozni a nemzetközi hallgatóközönség kiépítését. Sokat éppen még nem tettünk érte, de nagyon várjuk már, hogy egyszer meghívást kapjunk a KEXP-be! Nemrég Bécsben vettek három darab The Keeymen-lemezt, szóval lassan ugyan, de haladunk.

A stílus tradicionális megközelítésével olyan válfajt képviseltek, ami elsősorban színpadon tud kibontakozni: a szörfrock sava-borsát az élőzenei zabolátlanság adja. Ti most mégis egy második nagylemezzel rukkoltatok elő. Mi a szerepe egy stúdióalbumnak egy olyan zenekar esetében, mint a tiétek?

Én ezt mindig korlenyomatként kezelem. A legutóbbi lemezünk ebből a szempontból azért is különleges, mert függetlenül attól, hogy folyamatosan működő, koncertező zenekar vagyunk, az utóbbi években minket is utolért az alkotói válság. Az első lemezünk megjelenése után beindult a szekér, rengeteg fellépésünk volt, és ahogyan az a kreatív embereknél lenni szokott, egy idő után elértük a monotóniatűrésünk határát – évekig ugyanazokat a dalokat játszottuk, és közben nem volt időnk és energiánk újakat írni.

Úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatok és a csapatok akkor működnek jól, ha mindig vannak elérendő, kitűzött célok, mert azok nélkül minden szétesik.

Ezért egy ponton azt mondtam a többieknek, hogy vagy csináljunk egy lemezt, vagy oszoljunk fel, de történjen valami új.

Erre szerencsére mindenki nagyon pozitívan reagált. Visszatért a formációnkba az a teremtő erő, ami az elején ott volt, és ami miatt annyira lelkesedtünk ezért a projektért. A 2 különös jelentősége tehát abban áll, hogy (leginkább magunknak) megmutattuk: ki tudunk lábalni a gödörből, és meg tudunk újulni, ha akarunk.

Tavaly ősszel jelentette be a már említett stílus- és kortársatok, a Skeemers, hogy feloszlanak. Később egy interjúban úgy fogalmaztak, hogy a járványon túl az is megviselte őket, hogy úgy érezték, Budapesten kívül nem sok babér terem nekik, nincs érdeklődés vidéken a zenéjükre. Nektek mik a tapasztalataitok e téren?

Engem sosem ijesztett az a feladat, hogy közönséget építsek vidéken – ez abból ered, hogy magam is vidéki származású vagyok, és a mai napig a Balaton környéke a központom, nem pedig a főváros. Szerintem egy zenekar sikerének az az egyik legnagyobb mércéje, hogy akár ismeretlenül is meg tud-e fogni a zenéjével egy teljesen semleges közönséget. Nekünk ez szerencsére elég jól megy.

A mi koncertjeinknek egyébként sincs más lényegük, mint hogy megtáncoltassuk a közönséget, ez pedig ugyanúgy működik tizenöt-húsz emberrel, mint kétszázzal. Ebből adódóan eddig majdnem minden Budapesten kívüli koncertünk sikerélmény volt számunkra. Egyébként ha rajtam múlna, csak évente egyszer játszanék a fővárosban, a többi fellépést fesztiválokra és vidéki városok koncerthelyeire szervezném. Ehhez egyelőre nincs meg a kapcsolati tőkénk, de rajta vagyunk az ügyön.

Időközben Budapesten is változott a helyzet, például a ti történetetekben is kulcsszerepet játszó alkotótér, a Keleti Blokk megszűnt. Szerinted egy olyan szerteágazó összetétellel rendelkező, a véletlen találkozások mentén szerveződő csapat, mint a The Keeymen ma létrejöhetne?

Én úgy gondolom, hogy nem. A Keleti Blokk összetartó és kitartó szellemisége nagyon fontos volt, de persze nem csak a mi esetünkben. A valódi erőssége a közösségi terekben mutatkozott meg, ahol az ott próbáló rengeteg zenekar találkozni tudott egymással a szünetekben. Ettől függetlenül nem olyan szomorú a helyzet. Nálunk sem volt felháborodás nélküli fogadtatása a bezárás hírének, de higgadtabban belegondolva rájöttem, hogy ennek így kellett történnie: abban az állapotban, amiben megszűnt a hely, nem is lett volna értelme tovább folytatni.

Az kifejezetten örvendetes, hogy sok utódintézménye lett a Blokknak, és rengeteg kreatív embert mozgósított az ügy.

Most épp a Soroksári úton nyílt komplexumról hallok jókat, és rám is jó első benyomást tett. Arra például látok esélyt, hogy idővel a jövő zenekarai ott alakuljanak meg – könnyen lehet, hogy ott majd tovább tud élni a Keleti Blokk valamilyen formában.

Csütörtökön megejtitek a lemezbemutatót a Turbinában. Mit várhatunk tőletek ott, és mik a terveitek utána?

Az új lemezünkön közreműködő szaxofonossal, Tácsik Hunorral fogunk színpadra lépni. Néhány régi dalt már össze is próbáltunk vele, így az első album számai kapnak némi vérfrissítést. Az év további részében szeretnénk minél több helyre elvinni az új lemezt, és tervezünk belőle egy vinilkiadást is, ami várhatóan az év végén fog érkezni. Na és az újra felfedezett kreatív hullámokat meglovagolva szeretnénk összehozni még egy lemezt – annyira lendületbe jöttünk, hogy már készen is van három új dal. Bízunk benne, hogy azzal már összejön végre a KEXP is.

Fotók: Fekete Vica