Első ránézésre az érettsége a legfeltűnőbb ennek az előadásnak. Mintha pszichológusokból és szociológusokból álló csapat gondoskodott volna az árnyaltságáról, életszagú helyzeteiről. De nemcsak emberismeretének mélysége, hanem az is nagy erénye, hogy megérteti: az ember végső soron kiismerhetetlen. Mintha lenne, létezhetne egy külső szemlélő, aki bölcsen, elnézően, humorral és nagy-nagy optimizmussal tud rátekinteni mindenféle emberi vircsaftra. Mindenre, ami emberi, noha jelenetről jelenetre lenne ok tökéletesen kétségbe esni ember voltunk miatt.
Egyszer nagyon meghatott, amikor a József Attila-versek kritikai kiadását olvasgatva megtudtam, hogy a Tudod, hogy nincs bocsánat e két sorának: „S ezt az emberiséget / hisz ember vagy, ne vesd meg”, ez volt a korábbi változata:
„S ezt az emberiséget / magaddal együtt vesd meg.”
Csak három szó a különbség, a két változat mégis két különböző világról beszél. Az emberségünkhöz való gyökeresen eltérő kétféle viszonyulásról. Alapvetésükben összeegyeztethetetlen világképekről. Milyen jó, hogy József Attila eljutott az egyiktől a másikig, és hogy a közismert változat kanonizálódott.
Az érettségről azért kezdtem el gondolkodni – és már a darab közben –, mert meglepett, hogy egy negyedéves vizsgaelőadás hogyan lehet ennyire kiérlelt, éles szemű és megbocsátó egyszerre. Hogyan láthatnak ennyire jól bennünket, a felnőttek világát, a szüleik nemzedékét a mai huszonévesek, és hogyhogy nem utálattal, hanem elnéző megértéssel viszonyulnak hozzánk?
A darab felnőttjei ugyanis, ki inkább, ki kevésbé, és nem minden téren ugyan, de azért nagyrészt vétkesen éretlenek. Mintha nem tudnák, hogy családot alapítani, gyereket nevelni, egymást elfogadni-elviselni, pénzt keresni és okosan elkölteni: mindezek a felelősségteljes felnőttlét alapelemei. Mintha eszükbe sem jutna, hogy gyermeki szemek figyelik őket, és amit tesznek, mondanak, éreznek, az mintát jelent. Mintha nem lennének képesek önmagukon túllépni, magukat egy nagyobb egység részének tekinteni, a múlt traumáit elengedni, megbocsátani. Vagyis felnőni.
„Ilyenek vagyunk, így vagyunk kitalálva, ilyen az ember”
– ez a nem is kissé determinisztikus és biologizmust sejtető megállapítás kétszer is elhangzik a darabban. Először akkor, amikor Farkas az emberi test működését, azon belül a táplálkozást magyarázza a kisfiának, Brúnónak, másodszor pedig akkor, amikor a sógorának, Albertnek ad tanácsot Ernella skóciai hűtlensége ügyében. „Ilyen az ember, azaz nincs mit tenni.” Ennünk kell, intimitásra vágyunk: változandó, néha még a magunk számára is kiszámíthatatlan természeti lények vagyunk. Környezetünkre szorulók, onnét energiát nyerők, könnyen „meghibásodók”. Önnön természetünk foglyai. Időnként még a legerősebb is elgyengül, a legstabilabb is meginog. Csak az biztos, hogy semmi sem biztos.
Annak idején a filmet is láttam, és nagyon tetszett, az előadás pedig most nagyon-nagyon tetszett. Ezért újranéztem a filmet, hogy számba vehessem a különbségeket. Roppant érdekes volt látni, hogy már kisebb eltérések is mekkorát változtattak az összképen. A darabban Hencz András által játszott Farkas már eleve jóval feszültebb, mint a filmbeli, és ettől sokkal reálisabb veszélynek tűnik Eszter és Farkas házasságának felborulása. A filmben ez a vonulat annak idején nekem szinte fel sem tűnt, pedig most szembesültem vele, hogy a szöveg szintjén erőteljesen jelen van. A darabban nagyobb teret kap a két férfi rivalizálása: a két pár és házasság inkább összemérhető. A veszedelmes hullámoknak, amelyeket Ernelláék érkezése okoz, sokkal ijesztőbb szimbóluma a Hatszín Teátrum teljes színterét betöltő fóliájának mozgása, mint a terítőé a filmben a kisasztal tetején.
A darab viccesebb, mert a nővérek és a férjek közötti súrlódások, beszólogatások nagyobb hangsúlyt kapnak, a poénok nagyobbakat szólnak. Ernelláék szerencsétlensége a darabban reménytelenebb: mohóbbak és irigyebbek, a Farkasék által képviselt polgári megállapodottságra erősebben vágyók, mint a filmben. Jól jelzi ezt, hogy a vizsgaelőadásban mennyivel látványosabb, ahogyan érkezésük másnapján Farkasék távollétében a hűtőszekrényre támadva lakomát csapnak. Jóval drámaibb a lopásgyanú tisztázásának jelenete is, nagyrészt Mari Dorottyának köszönhetően, aki Laura, Ernelláék tízéves lányának szerepében sokkal intenzívebb, szenvedélyesebb és gyermekibb, mint a filmben Hajdu Lujza volt.
Mari Dorottya játéka egyébként is óriási erőforrása az előadásnak, annyira hitelesen hozza a szülei csődjére megrendítő érzékenységgel reagáló, azt mindenáron megoldani próbáló kislányt. Az egyik jelenetben úgy zokog, hogy a szívnek meg kell szakadni, másrészt az ő reakcióiban mint tükörben látható meg igazán, mi körül forog a darab. A film alapmotívuma a stabilitás: a harmonikusan berendezett lakás mint színtér már önmagában azt üzeni, hogy nagyobb baj nem lehet. Az érzelmek visszafogottabbak, a fáradt vándor biztos menedékre talál, az erőviszonyok aszimmetrikusak. Az előadás heves konfliktusai viszont bármiféle végkimenetelt elképzelhetővé tesznek. Farkas a hullámok elültével azt mondja:
„Lehet, hogy teljesen boldog vagyok, csak általában fogalmam sincs róla.”
Ez a darabban óriásit üt, míg a filmben nem volt annyira hangsúlyos. Érthetően, mivel itt nagyobb a kontraszt.
A filmnézésen túl végeztem még egy utótanulmányt: elolvastam a Macskajáték drámaváltozatát. Az intuíciómra hallgattam, egy ponton ugyanis a Szkalla lányok jutottak eszembe Eszterről és Ernelláról. Az eredendő összetartozásuk, noha két különbözőbb embert elképzelni sem lehetne. Örkény darabjának nagy meglepetése is az, hogy a két nővér végül egymásra talál, pedig a világaiknak mintha semmi közük sem lenne egymáshoz. Giza, mint mondja, soha nem mert élni, míg Orbánné (Erzsi) esztelen könnyelműséggel vetette bele magát az életbe. „Hiába éltem bőségben, biztonságban, nyugalomban, még akkor is, ha kapkodni, fuldokolni láttam, akkor is fölnéztem rá, mert amikor én két lehetőség közül mindig a kényelmesebbiket választottam, neki volt mersze vállalni a kockázatot. Boldogult férjem, aki nagy vagyon ura volt, haláláig rettegett, hogy el talál úszni a vagyon. Misi fiam is ennek a szorongásnak az áldozata. Anyád sohase rettegett. Mindig és bármi áron vállalta az igényeit” – mondja Giza a darab vége felé.
Nem azért idéztem ezt itt, mintha az övék az Ernelláék alapkonfliktusával azonos lenne. Hanem a két nővér szép összetartozása miatt. Mert az előadástól egyáltalán nem idegen az a feltételezés, hogy Eszter és Ernella csak alakváltozatai ugyanannak. Hogy mindkettőjükben ott leselkedik ugyan a káosz réme, de a megnyugvásra, elrendeződésre is jócskán megvan bennük a képesség. Arról nem is beszélve, hogy ebben minden látszat ellenére mindketten képesek egymást segíteni.
Hajdú Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című darabját a Hatszín Teátrumban Hargitai Iván rendezte. Az előadásban – mely a Színház- és Filmművészeti Egyetem Máté Gábor–Székely Kriszta-osztályának vizsgája is – Bíró Panna, Berényi Nóra, Hencz András, Hevesi László, Mari Dorottya és Rezes Dominika szerepel.
Fotók forrása: Hatszín Teátrum
