„Nekem kell ez a százféleség” – Beszélgetés Jónás Vera énekes-dalszerzővel

A zenéidet hallgatva akár egy lemezen belül is sokféle a hangod, a stílusod; a dalaid érdekes hangzásúak, különlegesek. Hogyan lehetséges, hogy nem ismer még az egész világ?

Azt hiszem, én mindig a radar alatt voltam valamennyivel, mert nem férek bele egy dobozba. Mondhatnám, hogy ez tudatos, de nem az. Bennem legalább öt különböző zenei stílust akaró ember él. A hangom is ilyen. Nem tökéletes ugyan, viszont rengeteg színe van, és mind használni szeretném őket. Voltak idők, amikor próbáltak tanácsot adni, hogy milyen zenét csináljak, de nem tudtam engedni a külső hangoknak, mert nekem kell ez a százféleség. Kifejezetten szorít, hogy a zeneipar azt szeretné: minden előadó egyféle legyen. Erre én képtelen vagyok. Talán amiatt ismernek kevesebben, mert nincs rajtam pecsét, hogy én vagyok a hangos, a nyugis vagy a valamilyen.

Februárban mutattátok be a Back-Pack című előadást a Soharózával. Ez sem szokványos fúzió, hiszen alternatív kórussal álltok a színpadon a zenekaroddal, a Jónás Vera Experimenttel (Bécsy Bence – gitár, Szerető Dániel – basszusgitár, Mihalik Ábel – dob és Várnai Szilvia Sziló – billentyűk).

Rubik Ernő Zoltán zeneszerző–jazz-zongorista barátunk hozott össze Halas Dórával, a Soharóza kórus vezetőjével. Ernő a diplomakoncertjére experimentális gospel kórust álmodott meg szólóénekkel, ezért hívott bennünket. A műveiben rengeteg a játék, a kísérleti zenei anyag. Úgy éreztem, pontosan ez az, amit én a legjobban szeretek csinálni. Volt benne teljes „agymenés”, furcsa, megfoghatatlan zene, hangulat, amiből aztán zengő gospel lett – csak úgy áradt az egész. Egymásba szerettünk a kórussal. Sok kávézás, beszélgetés után jött az ötlet, hogy Dórival szeretnénk egy olyan előadást létrehozni, ami arról szól, kik vagyunk, mit kaptunk, mit hozunk, mi van a hátizsákunkban, és mennyi ebben a nemzeti, a családi, a nemi örökség. Mindezt elképesztően sziszifuszi munkával szálaztuk szét, és a Covid miatt három évvel még megtoldottuk a felkészülést. A Back-Pack végül koncertperformansz lett, vagy inkább gospelopera, mert áriák vannak benne – amelyek sokszor gospelesek, rock and rollosak vagy éppen bluesosak –, és recitativók, amik a témát magyarázó zenei játékok. A zene nagy részét én írtam, de Dóri mindenben a „bűntársam” volt, és Ernő is hangszerelt egy dalt.

Amikor nyugis időszakom van, arra „állítom be magam”, hogy mindennap írok valamit, így hatalmas zenei tár jött létre a gépemen. Olyan, mint egy napló. Szép és nagyon rossz dolgok egyaránt vannak benne; van, amit utálok, ami inkább idegesít, meg olyan, pici motívumok, ötletek, amelyekből sokat használtam fel ebben az előadásban is. Témák szerint – testi örökségek, mondatok, örökölt tárgyak; olyan számok, amik meghatároznak minket – elő tudtam keresni azt, amire szükségünk volt, aztán kibontottam, és a pici ötletekből dalok születtek.

„Naplóíráskor” az éppen aktuális hangulatodat jegyzed le? Tudatosan írsz?

Az tudatos, hogy ilyen időszakokban mindennap írok tíz percet, fél órát. Szerintem mindenki tud dalt írni. Én már nem igazán hiszek az ihletben: ihletett pillanatom egy évben egyszer-kétszer van. Akkor tudok dalt írni, ha „leültetem magam”. Amikor magamtól képtelen vagyok erre, akkor ébresztőt állítok be. Ha lelkileg nem vagyok jól, vagy értéktelennek, mihasznának érzem magam, akkor azt mondom: most jöjjön egy gyakorlat. Előfordul, hogy ilyenkor még jobban frusztrálódom, de sokszor inkább kihoz a mélypontról. Olyan, mint egy minimeditáció.

2016-tól 2022-ig, hat éven át nem írtál. Hogyan bírtad ki?

Abban a hat évben nem jött ki új lemezünk, de ez a korszak sem telt eredménytelenül, sőt a zenekarom akkoriban volt a csúcson. Háromszor voltunk Ázsiában, és Európában is sokat koncerteztünk. Rengeteg fellépésünk volt, ezért nem tudtam magam rávenni, hogy új dalokat írjak. 2021 nyarán döntöttem el, hogy tavasszal lemezt adunk ki. Azonnal szortírozni kezdtem hozzá a könyvtáramból a dalokat, és jó pár újat is írtam melléjük. Ez lett a Hold című lemezünk.

Milyen műfajban játszotok? Szerintem jazznek popos, popnak jazzes a zenétek.

Experimentális popzene: ebben mindennek benne van a lehetősége. Popzene, de sokfelé húz, kikacsint, vannak benne ad hoc dolgok, ezért kísérleti jellegű is. Remélem, hogy minden koncertünk más-más élményt nyújt, szeretjük meglepni a közönségünket.

A zenekar vevő a kísérleteidre?

Én csak érzeteket osztok meg velük. Megszemélyesítjük a hangokat; azt mondjuk, hogy „repüljön, szeleteljen, töltsön”. Aztán megnézzük, hogy ők mit tudnak beletenni. Szeretem, ahogy zenélnek. Izgalmas, hogy hogyan kerülnek bele abba a zenébe, amit én indítok el.

Závada Péterrel évek óta zene és irodalom kölcsönhatását próbálgatjátok.

Petivel haverok vagyunk. Régen nagyon sokat cseteltünk, vitatkoztunk a művészetről, a zenéről, és állandóan zenéket küldtünk egymásnak. Kiderült, hogy egyáltalán nem egyezik az ízlésünk. Utáltam azokat a zenéket, amiket küldött, és ez fordítva is így volt. Kitaláltuk, hogy a beszélgetéseinket kivisszük a közönség elé, és ami éppen aktuális az életünkben, azt az estjeinkbe építjük. Nincs két egyforma előadásunk. Az a legizgalmasabb része, hogy a közönség is bármihez hozzászólhat.

A Subtones zenekarral is zenélsz.

A Subtones egy jazz supergroup, számomra „játszótér”. Kiss Flórával éneklünk a zenekarban, akivel totálisan egy húron pendülünk. Ő olyan dalokat hallgat, amikről nem tudtam, hogy bárki más is ismeri őket rajtam kívül, szóval zeneileg ugyanazt kedveljük. Subicz Gábor dalaiban olyanok lehetünk, mint egy-egy hangszer: nemcsak a témát énekeljük két szólamban, hanem a zenekarral együtt motívumokat is megszólaltatunk. Ez nagyon jó kihívás!

Minek köszönheted a kreativitásodat? Mi hajt annyira, hogy állandóan megújulj?

A szüleim nagyon nyitottak, gyerekként sokat utaztam velük. Azt tanították – és felnőttként már látom: ez az egyik legfontosabb családi örökségem –, hogy minden irány érdekes, csak meg kell találni, hogy melyik az enyém. Ezzel a pozitív életszemlélettel neveltek, talán emiatt érdekel ennyi minden. A másik ok, amiért mindig újítok, az az, hogy rettenetesen meg tudom unni magamat. Amikor ugyanazt a műsort játsszuk újra és újra, egy idő után megunom, és olyankor nagyokat veszekszem magammal.

Egyébként egyáltalán nem úgy élem meg, hogy ügybuzgó vagy kreatív vagyok; érdekes, hogy te ilyennek látsz. Rengeteg mélypontom volt már, amikor azt éreztem, hogy vége a karrieremnek, az életemnek. Sokszor élem meg úgy, hogy bennem már nincs több, például amikor egy lemez elkészül. Olyan vagyok, mint egy hordó, ami megtelik, aztán kiürül. A Back-Pack után is így éreztem. Három évig készült, mintha a fő művem lenne: mindent beleadtam. De mi lesz a dolgom a premier után? Ennyi volt? Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy soha nem lesz már több ötletem. Valaminek a létrehozása mindig ürességbe való beleugrás. Újra és újra. Ez benne az izgalmas, de rettenetesen fárasztó is.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy imádnád, ha a művészeteknek hatásuk lenne a társadalomra. Nem alapvető, hogy hatással vannak rá?

Nincsenek elég nagy hatással. A zene és a művészet mindig hat, nem tud nem hatni. Az is hatás, ha nem tetszik, elborzaszt, megdöbbent valami. Nagyon borúsan látom a világot, és azt hiszem, ez már így is marad. Nem jó irányban halad a világ politikailag sem, és mára már az is sokszorosan bebizonyosodott, hogy a természeti változások nem visszafordíthatók, csak lelassíthatók. Ennek ellenére még mindig nem történik semmi, és ez számomra elviselhetetlen.

Amikor arra gondolok, hogy a Woodstocknak milyen hatása volt Amerikában – az emberek nem mentek el katonának Vietnámba, és egész mozgalom épült aköré, amit a zene közvetített –, elszégyellem magam. Ma nálam sokkal híresebb, nagyobb elérésű előadók sem tudnak ilyen hatást kiváltani, mert a művészet már beleolvadt a fogyasztói életünkbe. Olykor elgondolkodtató egy-egy dal vagy üzenet, de nincs olyan hatása, amivel az emberek cselekvésre bírhatók. Ez a művészet gyásza. Sztravinszkij Tavaszi áldozatáról sikítozva rohantak ki az emberek, és aztán hetekig beszéltek róla. Ma mi az, ami ilyesmit vált ki? Szerintem zeneileg, művészileg nincs ilyen. Esetleg celebek okozhatnak botrányt, de elképzelhetetlen, hogy egy művészeti alkotás átüsse a falat. Ezt sokszor elkeserítőnek élem meg, és sajnálom, hogy nem olyan időben élek, amelyben a zenének több hatása lenne annál, hogy megérint valakit. Kár, hogy már nem tudunk Woodstock-hatást elérni.

Úgy érzem, hogy ketté fog válni a világ. Lesz, aki visszavonul a természetbe, a tűz körül fog zenélni, alkotni, és már csak egy maréknyi embernek fogja mélyen meghatározni az életét az, hogy milyen művészetet hoz létre. Az ilyen közösségekben sokkal kisebb lesz a művész és „nem művész” közti távolság, mert az alkotás élvezete mindenki számára sokkal elérhetőbbé válik. Ez természeti közösségekben még mindig így van: náluk mindenkinek igénye az önkifejezés.

A másik irány pedig a nagy tömegeknek szóló, százezer platformon történő szupersztárság lesz. Sok múlik az előadó személyén és azon, hogy mi tud köré épülni. Nagyon kevés olyan fesztivál van, ahol úgy érzem, hogy valós közelségbe kerülhetek az emberekkel, és valós pillanatok történnek meg. A legtöbb nagy fesztivál a totális kikészülésről szól, nem a zenéről.

Mit szeretsz a legjobban az életben, a zenélésben? Milyen terveid vannak?

Ma már sokkal jobban élvezem a felkészülést, mint magát a koncertet. Régen nagyon vágytam a közönség visszajelzésére. Persze szuper kapcsolódni a kinti világgal a koncerteken, enélkül nyilván nem lenne élvezetes a felkészülés sem. De abban komoly belső munka is van, hogy elkezdtem a létrehozásra fókuszálni. A zenében nagyon jól el tudok merülni. Feltölt, és jó érzés azzal foglalkozni, ami a legfontosabb számomra.

Április 7-én, a MOMkultban lesz a következő előadásunk a Soharózával, április 8-án a BJC-ben zenélek a Subtonesszal, június 4-én pedig a zenekarommal játszunk a Szeláví Fesztiválon. Jelenleg Berlinben élek, a kétlakiság kicsit megnehezíti a tervezést, ezért mostanában inkább nagy projektekben gondolkodom. Művészetterápiás MA-képzést kezdtem el, úgyhogy úton vagyok, és még nem tudom, hova tart.

Kacérkodom a gondolattal, hogy olyan szólólemezt készítsek, amin talán nem is lesz hangszer, csak ének. Szívesen csinálnék magyar feldolgozásokból álló lemezt is, mert sok olyan dal van, amit nagyon szeretek, és még nem dolgozták fel. Ilyen például a Generál Kérdés című dala. Hagyom a dolgokat kiforrni, aztán ha valami előjön, az már úgyis visz majd magával.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu