A Petőfi Irodalmi Ügynökség KMI 12 programjában évente kiválasztanak nyolc már elismert és négy pályakezdő alkotót, hogy műveiket népszerűsítsék. A 2020–2021-es év 12 alkotója Bene Zoltán, Száraz Miklós György, Majoros Sándor, Szálinger Balázs, Kürti László, Iancu Laura, Lövétei Lázár László, Zsille Gábor, Regős Mátyás, Nagy Lea, Marcsák Gergely és Bék Timur voltak.
A programsorozat záróestjén Iancu Laurával, Zsille Gáborral és Lövétei Lázár Lászlóval találkozhattak a résztvevők.
Iancu Laura József Attila-díjas költő elmesélte, hogy első szavai is már valamiképpen az Istenhez köthetők, ugyanis édesanyja és testvérei is úgy tanították meg őt beszélni, hogy a Miatyánkot mondták neki, azaz a nyelv elsajátításának útján őt az imádságok kísérték. Érdekes, de húszéves korában, az egyetemen találkozott először az ateizmussal, addig el sem tudta képzelni, hogy egyáltalán felmerülhet az, hogy Isten nem létezik. Habár az idők során több kérdése, kételye lett, és a tudomány is legalább annyira fontossá vált számára, mint az Isten, továbbra is azt vallja, hogy
nem a hit és a tudomány áll ellentétben egymással, hanem a hit és az álhit.
A karácsonyra való készülődéssel kapcsolatban Iancu megosztotta velünk gyermekkori emlékeit. Mint a legtöbb paraszti közösségre, úgy az ő családjára is nagy hatással volt már önmagában a tél beköszönte. Ilyenkor az egymásra való figyelés időszaka következik be, hiszen az, hogy későn világosodik, korán sötétedik, teljesen új együttléteket eredményez a családban. Ami viszont nagyon meghatározó volt Iancu számára, az a roráté, a hajnali mise vagy angyalmise. Ezek a pillanatok olyan színt adtak a decembernek, amelyek egészen egyedülállók.
Zsille Gábor József Attila-díjas költő ugyan keresztény családból származik, szüleire viszont nem volt jellemző a vallás gyakorlása. Egyszer azonban az édesapja mégis úgy döntött, hogy a gyermek Zsillét beíratja elsőáldozásra való felkészítőre. Ám ezzel végleg kimerült minden, ami a vallással kapcsolatos.
Aztán Zsille tizenhat éves korában, a gimnáziumból hazafelé tartva leszállt a buszról a Farkasréti temetőnél, és abból a megfontolásból, hogy ő hittant szeretne tanulni, becsöngetett a plébániára. Így történt később, hogy tizennyolc évesen bérmálkozott, majd felvették a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia szakára. Egy évre rá pedig úgy érezte, még intenzívebben szeretne tanulmányaival foglalkozni, ezért átkérte magát papnövendéknek.
Hat évig volt papnövendék, ám még mielőtt felszentelték volna, másként döntött.
A kortárs költészet és Isten kapcsolatáról az a véleménye, hogy nagyon nehéz ma istenes verset írni. Mindent, amit meg lehet írni ezzel a témával kapcsolatban, már megírtak. Úgy véli, a kortárs költészet a nagyon direkt vallásos verseket inkább giccsesnek, közhelyesnek tartja, de ezek a versek legtöbbször azok is.
Nehéz a 21. században érvényes nyelven megszólalni a vallással kapcsolatban. Mintha nem is istenes versek lennének ezek, hanem inkább istenkereső versek, ami valószínűleg a társadalom lenyomata is egyben. Abban a korban élünk, ahol az európai ember inkább keresi az Istent. Indirekt módon viszont érdemes lehet írni ebben a témában, főleg, hogy Isten ott van velünk a leghétköznapibb dolgokban is.
A karácsonnyal kapcsolatban Zsille elmondta, hogy papnövendékként mindig gyertyafény mellett éjféli miséztek az esztergomi bazilikában, azaz egymás között karácsonyoztak, amit nagyon szeretett. Az előtt viszont értetlenül áll, ami napjainkban folyik, például az, hogy már november közepén ünnepi hangulatba borul a város, fényárban úsznak az utcák, a boltokban karácsonyi zenék szólnak, holott
ez az időszak épp a várakozásról szólna, nem pedig a sürgetésről.
A legnagyobb probléma ezzel kapcsolatban pedig az, hogy mire valóban eljönne az ideje a karácsonynak, már mindenki belefásul az ünnepbe.
Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő gyerekkorában a lövétei római katolikus templom szomszédságában lakott, ahova gyakran járt ministrálni. Elmondta: mind a mai napig jár rorátéra, és folyamatosan keresi azt az érzést, amit gyerekkorában tapasztalt, amikor holdfényben, a félméteres hóban hajnali misére indult. Ám hiába, már nem tudja visszahozni azt a hangulatot. Ezt az elmúlást a Széljegyzet az Isteni színjáték két sorához (1) című versének négy sorával tudja a legjobban kifejezni: „Hányszor mondtam már hogy Isten / de sohase rendesen! – / elherdáltam valahol a / személyragos Istenem.”
Iancu gondolataihoz visszatérve, Lövétei is gyanítja, hogy akkor veszíthette el ezt a gyermeki hitet, amikor a tudomány megjelent az életében. A magyar költészet azonban továbbra is megnyugvást ad neki a hittel kapcsolatban. Nem tudja eldönteni, Ady hívő volt-e vagy sem, ennek ellenére az irodalom egyik legszebb versszaka A nagy cethalhoz című istenes versében található: ,,Óh, Istenünk, borzasztó Cethal, / Sorsunk mi lesz: ezer világnak? / Roppant hátadon táncolunk mi, / Óh, ne mozogj, síkos a hátad.”
Ugyan nem hiszi, hogy azt a gyermeki hitet megtalálja majd újra, viszont ezekből a versekből erőt merít Isten kereséséhez.
A teljes cikk a Helyőrség.ma oldalán olvasható.
