„Nem adhatom fel azt, amiben hiszek” – Beszélgetés László Barna erdélyi filmessel

A rendezők legtöbbször arról vallanak, hogy gyermekkoruk óta rajonganak a filmekért, sőt az álmaik is szélesvásznúak. Téged mi vonzott a filmes pályára?

Soha nem vágytam arra, hogy filmes vagy rendező legyek, a sport mindennél fontosabb volt számomra. Középiskolás koromban az egyik tanárom egy multimédiás versenyre hívta fel a figyelmünket. Tetszett, mert nem volt kötelező, így páran belevágtunk. Kitaláltunk egy történetet, én játszottam a főszereplőt. Telenyomtuk effektekkel, de olyan pocsék lett, hogy a tanárunk azt javasolta, ne adjuk be. A második kísérletünk rövid szociofilm volt: szerethető karaktert választottunk szereplőnek, és azzal a két perccel díjat nyertünk. A témát később továbbgondoltuk: fikciós, fehér-fekete filmmel kísérleteztünk, amely sokkal jobban sikerült, mint az akkori tudásunk indokolta volna.

Annyira jól működött, hogy később, az egyetemen hiába próbálkoztam
hasonlóval, nem tudtam szintet ugrani. Mondhatom, hogy az a kisfilm állított
pályára.

Kolozsváron, a Sapientia EMTE filmművészet, fotóművészet és média szakán tanultál, ahonnan nem csak a film felé vezet út.

Az első év után a rendezői szakirányt választottam, de folyamatosan bejártam az operatőri órákra is, nagyon izgatott a képi fogalmazás. A mesterit a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Szász János osztályában és a Budapesti Metropolitan Egyetemen végeztem, ahol szintén izgalmas kihívások elé állítottak a tanáraim.

Sokkal könnyebben fejezem ki magam képekben, mint szavakban. Érdekel, hogyan lehet fényekkel hangulatot, érzelmi világot teremteni, imádok kameramozgásokról fantáziálni. Ezért születnek az olyan filmjeim, mint a Freedom Rider. Autóimádó ismerősömnél, Jürgennél jártam, hogy megmutassa a Corvette-jét. Lehúzta a leplet az autóról, és ettől a mozdulattól beindult a fantáziám. Jürgennek tetszett az ötlet; azt mondta, támogatja, hogy csináljuk meg a filmet.

Dokumentumfilmek esetén nehéz megtervezni a kameramozgásokat. Miért vágtál bele az Isteni kéz forgatásába?

Dokfilmben tényleg másképp lehet fogalmazni. Követni kell az eseményeket, folyamatosan résen kell lenni; az a lényeg, hogy ne maradj le a jelenetről. A szászcsávási zenészeket gyermekkorom óta ismerem, néptáncos közösségben nőttem fel, így adta magát a téma. 

Mennyire része az életednek a néptánc?

Meghatározó része. Első emlékem az, hogy édesapám egy tükrös teremben pontozót tanít nekem, és meglepődik, hogy szinte azonnal járom. Mintha ismertem volna a mozdulatot: a véremben volt. Édesapám fanatikusan szeret táncolni. A mérnöki diplomáját szegre akasztotta, és a néptánc lett az élete. Minket is a népzene, a néptánc szeretetére neveltek a szüleim, nem szóval, hanem a példájukkal. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy beleszülettem ebbe a kultúrába, a mai napig meghatározza az életemet. Még a munkám egy része is a néptánchoz köthető: az erdélyi néptánctalálkozókról készítek filmeket, és idén fejezzük be a negyvenrészes Erdélyi Néptánctudás Tárat, szóval összefonódik az életemben a tánc és a film.

A messze földön híres Szászcsávási Zenekar két tagjáról, a
Csángálóként ismert brácsás és Dumnyezó, a prímás történetéről szól a filmed. Érdekelnek
az emberi sorsok?

Szeretem az embereket, fontosak a kapcsolatok, de nem vagyok az a
mindig figyelmes típus. A párkapcsolataimban is sokszor kapom magam azon, hogy
túlságosan magamra vagy a munkámra figyelek. Szenvedélyesen tudok belevágni
egy-egy új projektbe, beindul a fantáziám. Szokták mondani, hogy mi, férfiak
nem tudunk egyszerre több dologra koncentrálni – hát, lehet, hogy van benne
valami.

Az egész estés dokumentumfilmedhez nagyon kellett az empátia.

A film más. Kamerával a kezemben megváltozom, mindent kizárok.
Olyankor csak az alanyokra figyelek, érzem a rezdüléseiket. Egy idő után már
annyira bennem élt Csángáló és a zenekar, hogy ha nem voltam a közelükben,
akkor is sokat gondoltam rájuk.

Hogyan vált Csángáló, a híres szászcsávási brácsás a filmed
főszereplőjévé?

A szüleim által szervezett székelyföldi néptánctáborban sokszor láttam őt zenélni, aztán egyszer észrevettem, hogy remeg a keze. Felmerült, hogy a Parkinson-kór miatt nem fog tudni zenélni többé. Először úgy gondoltam, szóljon arról a film, hogy átadja a tudást az unokájának, de aztán másképpen alakult. Nem azt akartam láttatni, milyen hatalmas, világraszóló zenészek ők. Azt tudjuk. A filmben is utalok arra, hogy Amerikától Japánig rengeteg helyen megfordultak. Egyébként óriási a kontraszt: mindenütt hatalmas csillogás övezi a zenekart, eközben ők nagyon szerény körülmények között élnek. Inkább a hanyatlást akartam megmutatni; azt, hogy lám, a zsenik, a „sztárok” is kerülhetnek nehéz helyzetbe. Ettől lett emberi.

Öt évig követted nyomon a zenészek történetét. Könnyen beengedtek
az életükbe?

Nagyon hamar elfogadtak, bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk. Legtöbbször a hangtechnikus kollégámmal jelentem meg náluk, de később átalakítottam a kamerámat, hogy egyszemélyes stábként is tudjam használni, így akkor már egyedül is mehettem Szászcsávásra. Csak lassan tudtam ráhangolódni a lekövetés folyamatára. Eleinte kapkodtam, próbáltam a jeleneteket felsnittelni, mint a fikciós filmeknél, és ettől pont a lényeg veszett el: semmi nem jött át abból, amit ott láttam. Később már forgatás közben megéreztem, melyek azok a jelenetek, amelyek biztosan benne lesznek a filmben. Olyankor minden idegszálammal jelen voltam, koncentráltam, éreztem az energiákat. Dokumentumfilm esetén nehéz alkalmazkodni a változó fényekhez, a környezethez. Néhol annyira lepusztult volt a háttér, hogy inkább közeli plánokkal dolgoztam; amúgy is szeretem a közelit. Imádtam Csángáló arcát fényképezni: nagyon kifejező, szinte érezni, hogy éppen mire gondol.

Voltak olyan szituációk, amelyeket nem csupán lekövettél, hanem
alakítottál is? Mit gondolsz, milyen mértékben lehet beleszólni a történésekbe
anélkül, hogy etikátlan lenne?

Nehéz megmondani, hol a határ, csak érezni lehet, mitől marad hiteles. Van, aki úgy tartja, ne szóljunk bele egyáltalán. Nem osztom ezt a véleményt. Már azzal is befolyásolom az alanyokat, hogy jelen vagyok, hogy a kamerán keresztül nézem őket: ettől úgy érzik, tenniük, mondaniuk kell valamit. Nem lehetek tolakodó, nem mondhatom meg, mit gondoljanak, nem befolyásolhatom Csángálót a döntése meghozatalában. De ha tudom, hogy készül Dumnyezót meglátogatni, akkor megkérhetem őket, hogy várjanak meg, napolják el a találkozót. Ha meg akarom mutatni, milyen a viszonya Dumnyezónak a feleségével, akkor nem tartom véteknek, ha arra kérem, szóljon Etusnak, hogy fogja meg azt a pulykát az udvaron, mert tudom, máskor is megtette már.

Dokumentumfilm esetében sok minden dől el a vágóban, montírozás
közben. Hogyan zajlott az utómunka?

A film ívében sokat segített Sós Ági, a film kreatív producere. Már az elején felkészített arra, hogy egynapnyi forgatásból valószínűleg mindig csak egy perc kerül majd be a filmbe. Sokszor újranéztem a nyersanyagot, kívülről ismertem minden részletét. Na, ilyenkor kell a tiszta fej, a külső szem. Sokat segített a csapat, az utolsó verzió is közös munkával született meg.

A végső vágás előtt a Balkán legfontosabb filmfesztiválján, Szarajevóban jártatok, ahol neves szakemberek, mentorok véleményezték az alkotást. Mit jelentett ez a film szempontjából?

Szófiában és Szarajevóban is fejlesztettük a filmünket, de nem
vagyok biztos abban, hogy ez egyértelműen segítség volt. Szófiában
agyondicsérték; azt hittük, hogy jó az irány, aztán később, Szarajevóban
darabokra szedték, rengeteg rossz kritikát kaptunk. Ha őszinte akarok lenni, ez
megviselt, elbizonytalanított. Utána két hétig azon töprengtem, merre tovább.
Végső soron azonban motivált, ami történt: átdolgoztuk, és sokkal erősebb lett
a film.

Miért nem neveztétek a kész filmet a szarajevói fesztiválra?

Tavaly nem neveztük, mert az online fesztivál nem tűnt érdekesnek, idén meg már lejárt az elkészültétől számított egy év. A szervezők azt ajánlották, hogy ne próbálkozzunk, mert nem tudják beválogatni. De megjártuk Krakkót, Münchent, Budapestet, a szebeni Astra és a marosvásárhelyi Alter-Native Filmfesztivált, elhoztuk a kolozsvári Filmtettfeszt fődíját, és a budapesti Ars Sacra Filmfesztivál legjobb egész estés dokfilmjének járó díját is átvehettük. Nagyobb utat is bejárhatott volna a film, ha nincs a járvány. De nekem az esik a legjobban, ha a közelben, Székelyföldön mutathatjuk be. Ha valahová meghívják, az az első kérésem, hogy lehessenek jelen a zenészek is. Ahogy kezdenek kiöregedni, felértékelődik a munkájuk, és fontosnak tartom, hogy a nézők találkozhassanak velük, hallhassák még zenélni őket. Szerintem ők a magyar népzene nagykövetei.

Mit szóltak a szereplőid, amikor végre láthatták a kész filmet?

Nagyon meghatódtak. Csángáló még sírt is, és azt mondta, minden perce csoda. Ez a visszaigazolás azt jelenti, hogy nem végeztünk rossz munkát, nem éltünk vissza azzal, hogy vállalták a kamerát.

Jöhet a következő nagy kihívás? Akár egy hosszú játékfilm?

Gondolkodtam már játékfilmen, el is kezdtünk egy projektet, de leálltunk vele. Amióta létrehoztam a Picture Lock filmes céget, sok vizuális anyagot gyártunk, és ez az időm nagy részét felemészti. Szakmailag nagyon sokat fejlődöm, minden kisfilmünknek más-más hangulata van. Előfordul, hogy egy-egy munkám képi világa hasonlít a kedvenceim, Iñárritu, David Fincher filmjeiéhez. A színészekkel való munka is izgalmas, nagyon jó kis csapat alakult ki körülöttem.

Az Isteni kéz évekig nagyobb támogatás nélkül forgott. Emlékszem, mit jelentett, amikor végre nyertünk a Médiamecenatúra pályázatán. De a játékfilm egészen más: abba sokkal nehezebb pénz nélkül belevágni. Beszélgettem filmesekkel: meséltek arról, mit jelent nagy költségvetésű filmen dolgozni, és nem biztos, hogy jól tudnám érezni magam abban a közegben. Ha mindenki vérprofi és anyagilag nagy a tét, akkor már nincs szabadság, lazaság. Most azt mondom, inkább kisebb költségvetéssel, gerillamódszerekkel vágnék bele játékfilmbe, de egyelőre még keresem azt a témát, ami izgalomba hoz.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László