Amikor a jegyzeteim alapján hozzáláttam az interjúkérdések megírásához, a laptopom ellenem fordult: először a billentyűparancsoknak nem engedelmeskedett, vagyis mást írt, mint amit én akartam, aztán maga kezdett írni összevissza, megállíthatatlanul. Többször újraindítottam, de mindig folytatódott a rémálom. Először bepánikoltam, de aztán nagy megkönnyebbüléssel jöttem rá, mi történt: egy Szakonyi-novellába kerültem! (És végül kézzel, füzetbe írtam meg a kérdéseket.) Régi nagy témája az egyszerre átok és áldás technika. Végső soron melyiknek tartja inkább?

Magyarország a 60-as, 70-es években némi lemaradással csatlakozott a világ technikai forradalmához. Az első, 1963-ban bemutatott darabomat, az Életem, Zsókát azért nem adták a tévében, mert még nem volt rögzítés. Tévé is kevés volt, és mind vacak, csak lassan terjedt el a használatuk. A 60-as évek végére azonban változott a helyzet, ezért került az 1970-es Adáshiba középpontjába a tévé. A technika szimbólumaként, amelyről már Tolsztoj azt mondta, hogy ezt a vívmányt sajnos ellenünk fogják fordítani. Már tudniillik az ember önmaga ellen. A mondanivalóm nem technikaellenes volt: a fontossági sorrend felborulására akartam felhívni a figyelmet.

Arra, hogy a társasági együttlétet, beszélgetéseket, közös játékot, például kártyázást egyszeriben a tévénézés váltotta fel. Olyan lett, mint a gyereknek a csörgő. Annak az álkonszolidációnak a része volt, amely tömegek számára hozta el a gyarapodás, fejlődés érzését fridzsiderrel, mosógéppel, telekkel, víkendházzal együtt. Közben azonban észrevétlenül rabok lettünk. Régen ha elmentünk nyaralni, talán egész nyárra elég volt egy levelezőlapot küldenünk, és mégsem aggódtunk egymásért egyfolytában. Ma ehhez képest ötpercenként hívjuk egymást, hogy megtudjuk, hogy van a másik. Agyon vagyunk zaklatva, eluralkodott a mindennapjainkban a neuraszténia.

A technikai fejlődés azóta sem állt le, és ez nem is fog változni.

A paradicsomba sem mehetünk már vissza, hiába lenne jó. Ott ugyanis akkoriban kiárusítás volt almából, és Éva élt a lehetőséggel.

Ne értsen félre: nem vagyok technikaellenes. Rengeteg előnyünk származik a fejlődésből minden téren. De nem tudunk mértéket tartani, és pusztítjuk a világot.

Egy másik törésvonalra is felfigyeltem az Ön írói világában. A korban igazán jelen lenni, aktuálisnak lenni és maradni évtizedeken át: ez olyan mutatvány, amelyre ön légtornász hőseihez hasonlóan mindig képes volt. Ám a korba ágyazottság, korhoz kötöttség mintha az időtlen érvény ellen dolgozna.

Az Adáshibát Németországtól Tádzsikisztánig a világ legkülönbözőbb kultúrájú országaiban bemutatták, és mindenhol értették. Ez bizonyítja, hogy elsősorban nem a technikáról szólt, hanem az emberi viselkedésről, viszonyokról: arról, hogyan mehetnek tönkre. És noha számomra nagy öröm és siker volt a kedvező nemzetközi fogadtatás, valójában rettentően szomorú, hogy a látottakkal mindenhol ennyire egyetértettek, hogy a mondanivalómmal oly sok és sokféle ember aktuális gondjára éreztem rá.

Minden történet egy bizonyos korba ágyazódik, de ami igazán fontos benne, az nem korhoz kötött, legyen szó akár Balzacról, akár Stendhalról vagy Móriczról. Minden író kora embereinek viselkedését figyeli meg, de ha az a szándéka, hogy időtlen remekművet ír „a jövőnek”, inkább hozzá se üljön a munkához.

Az író feladata szerintem az, hogy ábrázoljon, nem az, hogy elmélkedjen.

És úgy kell ábrázolnia, amit lát, hogy ugyanaz az olvasóban is megteremtődjön, hogy a mondataival be tudja húzni a világába. Hogy amiként ő benne van az ő világukban, ők is bekerüljenek az övébe. De ez persze ösztönösen történik, és utólag már nehéz rekonstruálni a folyamatot Mint ahogyan egy híd szerkezetét sem feltétlenül látni, miután véget ért az építkezés.

Írni annyi, mint valami olyat alkotni, ami több, mint én vagyok.

Nem csak fogalmazni, hanem teremteni. Amikor ír az ember, jó esetben valami új teremtődik, mint amikor az apostolok pünkösdkor a Szentlélek ihletésére elkezdtek nyelveken beszélni. Olyan nyelveken, amiket nem is ismertek!

Hogyan fogható meg, hogy mitől érzi magát egy író elismertnek, köztudatban levőnek, sikeresnek? Olvastam egyszer egy gondolkodóról, aki évtizedeken át írt egy több mint ezeroldalas filozófiai értekezést, amelyet aztán soha senki nem olvasott rajta kívül. Érdemes volt megírnia? Dringnek és Drongnak, az Ön eltökélt párosának érdemes életük kockáztatásával a Viktória-vízesés felett egy szál dróton átkelni annak ellenére, hogy ez senkit sem érdekel? Hogyan lehetséges, hogy a keresleti és a kínálati oldal ennyire eltávolodhat egymástól?

Mindig voltak olyan irodalmi művek, amiket a többség nehezen fogadott be. Az Ulyssest például soha nem olvasták a villamoson, Madáchnak, Katona Józsefnek is nehéz volt eljutniuk a közönséghez, és ne feledkezzünk meg más művészeti ágak képviselőiről, például Van Goghról sem. Amit alkottak, amiben hittek, végül mégis életre kelt, felfigyeltek rá.

Az irodalom és általában a művészet fogyasztása hasonló az étkezéshez. Ízlik vagy sem, ez az alapkérdés. Bár az is igaz, hogy a bestseller általában jobban ízlik és sebesebben terjed, mint az igazán értékes alkotások. Ki-ki kiválasztja, amit szeret olvasni, ami a szellemi igényeinek a legjobban megfelel.

Nekem soha nem volt közlési problémám, mert nem kellett a műveimmel házalnom, hanem, mivel mindig színházak közelében voltam, engem kerestek meg, kértek fel darabok írására. De tudom, hogy vannak keserves írói sorsok, ötször-hatszor visszadobott darabok, és időnként egyáltalán nem érthető, miért nem mutatják be valakinek a munkáit. Jó művek és alkotók is elkallódhatnak, ha nem érti meg őket a közegük.

A 60-as, 70-es években könnyebb volt, mert az írók több fórumhoz jutottak. A napilapoknak például volt irodalmi rovatuk, és a tévé meg a rádió is nagy teret biztosított az irodalom számára; az üzleti szempontok még nem voltak uralkodóak. Ennek folytán hamar megismerték-megkedvelték az írókat, költőket, a műveiket több tízezres példányszámban adták ki, nem úgy, mint ma, amikor pár százasban vagy ezresben.

Mi adja azt az érzést egy írónak, hogy igazán értékelik, hogy jelen van, és hat, amit csinál? Hogyan járulnak hozzá ehhez a díjak?

A hiúság általában nem áll messze az íróktól, és persze amúgy is jólesik, ha egy díjjal kifejezik, hogy számon tartják őket. Nagyon jólesett számomra annak idején a József Attila-díj, és hatalmas megtiszteltetés ez a mostani, a Nemzet Művésze, főleg mert szakmabeliek adják. De tudom, hogy kaphatná más is, úgyhogy nem akarom elbízni magamat. És az is biztos, hogy

egy díjtól sem jobb, sem rosszabb író nem lesz senki sem.

Egy művész mindig bizonytalan kissé a maga és a munkája értékét illetően. Fejtő Ferenc mesélte, hogy József Attila, amikor egy-egy versével elkészült a kávéházban, mindig felhívta telefonon, beolvasta neki, aztán aggódva megkérdezte: „Tetszik?” Mert hiába a művészi öntudat, azért az a biztos, ha visszajelez valaki. Egy díj ennek szellemében döntően járul hozzá ahhoz, hogy az alkotó végre megnyugodjon: sikerült beteljesítenie, amire fiatalon vállalkozott.

Annak idején gyakran imádkoztam azért, hogy semmiképpen ne kapjak hamarabb Kossuth-díjat, mint a legjobb barátaim: Bertha Bulcsu, Gyurkovics Tibor és Lázár Ervin, mert nagyon zavarba jöttem volna tőle. Két esetben be is jött a számításom, Bulcsu azonban sajnos nem kapott, a Nemzet Művésze díj alapítását, 2013-at pedig egyikük sem érte meg. Pedig az én szememben ők is a nemzet művészei. Lélekben átadom nekik ezt a díjat. 1958-ban együtt indultunk mind a négyen. Szoros írói barátság fűzött össze bennünket, és sok mindenben egyet is értettünk, összhangban voltunk, összetartottunk.

Meghatónak és magasztosnak tartom, ahogyan az írótársak emlékét ápolja, például az Írók lámpafénynél sorozat portréival a Lyukasórában, amelyek bővített válogatása a bemutatott alkotók egy-egy írásával együtt a napokban jelent meg. Látszik, hogy milyen mély közösséget élt meg velük, és milyen szívesen töltött a körükben sok időt. Miért tartja annyira fontosnak az ő utólagos képviseletüket?

Az a benyomásom, hogy az írót túl hamar elfelejtik, ha meghalt. De ha újra elővesszük a műveiket, újból felfedezhetik őket, „feltámadhatnak”. Szívesen segítenék a könyvvel a magyartanároknak, mivel tudom, milyen kevés idő jut manapság a kortárs irodalom oktatására az iskolában.

Az írótárs mindig barát? Mert vetélytárs, sőt ellenfél is lehet.

Mi régen mind barátokként tekintettünk egymásra, erősebb volt az egységtudat. Azt tudom, hogy Hemingway minden más írót ellenségének tartott, de hát ő mégiscsak bokszoló volt fiatalkorában. Én inkább Fejes Bandira hallgattam, aki azt mondta: ahogy egy futó is szívesebben fut a sporttársakkal együtt, mint magányosan, az író is örül, ha olyanok társaságában haladhat, akik ismerik a szakma kínjait, akikkel egy csapatnak érezheti magát.

Az Éjszaka a reneszánsz házban című novellájában az írót egy árnyasszony avatja be a szállásául szolgáló épület múltjába: „Micsoda szép ház ez, ugye? – Igen, feleltem elcsodálkozva. – Vagyis hát szép lehetett valaha. – És milyen vidám ház volt – nézett rám csillogó tekintettel. – Bálok, társasági élet. Szerelmes férfiak és szerelmes asszonyok mulattak itt! De most lebontják. (…) Nézzen fel arra az ablakra! Meg arra! (…) Ott, azok mögött mindenütt fény volt, élet! Zene, tánc! Költők jártak ide, művészek, bolondos, drága népség…” Az embernek a hideg futkos a hátán a múltnak ettől a jelenben is annyira eleven megjelenésétől. Mintha az egykor élt művészek valami jóvátehetetlenül eltűnő életöröm, báj képviselői lettek volna.

Valóban, deprimált, gondterhelt, szomorú, most pedig a járvány miatt még félelemmel teli is a világunk, a társadalmunk. Korábban mintha színesebb, vidámabb, felszabadultabb lett volna az életünk. És ami rossz volt benne, azt is könnyebb volt elviselni a mélyebb, fontosabbnak tartott kapcsolatok, a magánélet menedékei révén.

Mintha a művészet is fontosabb lett volna akkor, a 19. és a 20. században, mint ma. Nagyobb hatása volt, az biztos. A változásban bizonyára a művészek is hibásak, mert azzal, hogy nem mindig voltak elég érthetők és közérdekűek, maguk távolodtak el a reménybeli közönségüktől.

Régen sokkal általánosabb dolog volt, hogy valaki verset olvas. Jobban kellett, amit a költészet adott, ez életérzésként benne volt a levegőben. Érzésem szerint mintha lassanként maga a mag veszne el, amiből ez akkor kisugárzott.

Egyszer egy kollégám kitalálta, hogy írjunk jó papokról, akiknek egymást kellett ajánlaniuk. Igen ám, de négy-öt interjú után visszaértünk az első jó paphoz. Kiderült, hogy egy baráti körbe kerültünk, amelynek tagjai egymást tartják jó papnak. Hasonlóak-e az írók? Az a fő eligazodási pont, hogy ki kikkel van jóban? Mi segít a tisztánlátásban?

A tisztánlátás mércéje az, hogy egy írótárs munkáját olvasván összerándul-e a gyomrom arra gondolva:

hogyhogy ezt nem én írtam meg?!?

Akikkel én jóban voltam-vagyok, azoknak általában a munkásságát is nagyra becsültem, de ha valami nem tetszett, azt is megpróbáltam finoman közölni velük. Ebből néha lett is sértődés. De más a barátság, és más a „brancshoz” tartozás, ami inkább az érdekekről szól.

Van két, párba állítható novellája, Az olasz és A festmény. Mindkettő élet és alkotás viszonyát boncolgatja, nagyon szuggesztíven. Az alkotás és a mű megemelt valóság bennük; olyasmi, amiért mindent érdemes feláldozni, ám mindkét esetben kudarchoz vezet a próbálkozás.

A művész kegyetlen, mert a művészetet tartja az élet legfontosabb tevékenységének, és érte jogosnak minden áldozatot. Ezt a környezet szinte mindig megsínyli. A művész az életét viszi bele a műveibe, egyfajta „vérátömlesztéssel”. Kosztolányi szerint a hiteles mű ismérve az, hogy ha megharapjuk a szavait, vérezni fognak. Ám hiába valamiféle magasabb valóság a művészet, soha nem a teljes valóság. A kudarc elkerülhetetlen, az író ugyanis hiába teremt, nem Isten. Az emberi gyarlóság végül törvényszerűen úrrá lesz a művészen.

De szerencsére amikor alkot, erről mindig, újra meg újra megfeledkezik.

Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert