Nem kell rohanni - SEBESTYÉN MIKLÓS

Életem első maradandó koncertélménye kötődik hozzá. Tizennégy éves lehettem, amikor a Zeneakadémián Kékszakállú herceget énekelt. Nem sokkal később már egyértelműen a zenei pálya felé kacsintgattam, először a VI. kerületi Tóth Aladár Zeneiskolába jártam. Később a Szt. István Konzervatóriumba, és az akkori tanáraim, Hormai József és Szőke Katalin vittek el Polgár Lászlóhoz, aki már régóta a példaképem volt. Ma is pontosan emlékszem rá, hogy amikor megérkeztünk hozzá a meghallgatásra, izzadva, izgulva mentem fel a lépcsőházába. Aztán az első pillanatban kiderült, nincs mitől félnem. Nem sokkal később már a Tanár úrhoz jártam a zürichi főiskolára. Itt kellett hagynom a családomat, és a barátaimat, ami már eleve nagyon nehéz volt, és így érkeztem meg huszonhárom évesen egy olyan városba, ahol senkim és semmim sem volt. Polgár László és a családja nagyon sokat segített abban, hogy átvészeljem ezt a nehéz időszakot, az első hónapokban sokszor hétvégenként náluk ebédeltem, beszélgettünk, és így nem éreztem magam annyira egyedül. Az énekórák is kötetlenek voltak, hiszen az otthonában tanított. Gyakran félbehagytuk a munkát, beszélgettünk, énekeltünk, ettünk, aztán folytattuk.

Technikailag sokat lehetett ellesni az énekéből, a kisugárzása taníthatatlan. Egészen egyedi volt a hangszíne, és emellett nagyon tudatosan használta a hangját. Interpretációban is nagyon sokat adott nekem. Három évig voltam a tanítványa Zürichben, utána váltottam a müncheni főiskolára, Josef Loiblhoz jártam, akitől korábban Polgár László is vett órákat. Továbbra is nagyon jó maradt a kapcsolatunk, rendszeresen beszéltünk telefonon, és ha volt rá alkalom, találkoztunk, hol Zürichben, hol Pesten. Hatalmas sokk volt a halálhíre, váratlanul ért, egy előadás szünetében tudtam meg, és utána tovább kellett énekelnem. Mind a mai napig nagyon sokszor gondolok rá, és elképzelem, milyen büszke lenne, ha látná, hogy mennek a dolgaim.

Négy évet éltem Münchenben. Németországban rengeteg színház van, ahol meg lehet mutatni, mit tud az ember. Először Nürnbergben dolgoztam egy produkcióban vendégként, majd Lipcsébe szerződtem, ahol három évadon át voltam tag. Ha egy német színházban az ember bekerül egy skatulyába, nehéz onnan kikerülni. Akárhogy énekeltem, csak kisebb szerepeket kaptam. Ilyenkor tovább kell állni. Sajnáltam otthagyni Lipcsét, mert szerettem a várost és jó kollégáim voltak. Részt vettem pár nagyszerű produkcióban is, például Peter Konwitschny előadásaiban. Lipcsében tanultam meg, milyen a színházi élet, milyen társulati tagnak lenni valahol, hogyan kell a diplomáciával bánni. Fiatal fejjel az ember gyakran mond olyat, amit nem kellene, pedig néha egyszerűbb csendben maradni és mosolyogni.

Egy karrier ambíció és tehetség meg persze szerencse kérdése. Sokat számít, ha jó időben jó helyen van az ember. Én 2010 nyarán voltam jó helyen, a bécsi Belvedere énekversenyen. Bretz Gábor tavaly Escamillót énekelt Lipcsében, ő mondta, hogy pályája során az osztrák versenyből profitált a legtöbbet, oda ugyanis rengeteg komoly koncertügynökség küldi el a képviselőjét. Valószínűleg senki sem szereti a versenyeket, én meg különösen nem, de Gábornak szóról szóra igaza lett. Neki annak idején a milánói Scala ajánlott szerződést, nekem a Metropolitan Opera. A zsűriben ült többek között Lenore Rosenberg, a MET művészeti titkára, aki meghívott egy előéneklésre New Yorkba. Sok próbát láthattam kint, amelyekből rengeteget lehetett tanulni. Két szerepben mutatkozhatok majd be a következő évadban, az Aida Királyát és a Don Carlos Szerzetesét fogom énekelni.

Legutóbbi élményem Donizetti Boleyn Annájának VIII. Henrikje, amelyet a Metropolitanben sajnos csak coveroltam, azaz csak próbáltam és helyettesítettem a kollégát, aki végül is ?nem tette meg azt a szívességet?, hogy megbetegedjen. Nem vagyok olyan profondo basszus, mint amilyen Polgár László volt, de énekeltem már Sarastrót. Jól érzem magam a mélységekben, de hál? Istennek, magasságom is van. Mozart Figarója például nagyon közel áll hozzám. A Don Giovanniban már szinte mindent elénekeltem, Leporello eddig kimaradt, pedig nagyon jó lenne végre eljátszani. Szerettem Celio varázslót Prokofjev Három narancs szerelmese című operájából, ezt éneklem jövőre Berlinben is. Az egyik legnagyobb szerepálmom Bartók Kékszakállúja. Mostanában értem meg a nagyobb szerepekre és a kihívásokra. Nem kell rohanni, hetvenévesen is szeretnék énekelni, most harminckettő vagyok, van időm, és mostanában elég tűrhetően alakul a karrierem. Lassan építkezem, egyszer talán hősbariton leszek, de egyelőre nem kell erőltetni a dolgot, majd tíz-tizenöt év múlva kiderül, hogy merre mozdul a hangom, Wotan leszek vagy Hagen. Ha az embert a Metropolitanben nagyobb feladattal bízzák meg, el kell gondolkoznia. Nemrég jött egy felkérés Amsterdamból, egy kis szerepre, amit elutasítottam. Nem tudom, szabad-e válogatnom, de próbálok. Lipcsében szerettem énekelni A varázsfuvola II. őrtállóját, ha most visszahívnának, már csak nagyobb feladatra mennék. A nyáron lettem szabadúszó, és a 2012/13-as évadban két produkcióban szerepelek a New York-i Metropolitan Operában, ez kezdetnek nem rossz.

A hazamegyek szónak már nem is tudom, hány értelme van számomra. München, Budapest, azon belül Mátyásföld, és mikor itthon énekeltem tavaly év végén, a Nagymező utca. Az otthon relatív fogalommá vált, alapvetően ott van, ahol a családom. Ettől függetlenül New Yorkban is otthon érzem magam, bár nagyon jó volt két hónap után visszajönni. Eléggé európai ember vagyok, a Kálmán Imre utcában nőttem fel. Mikor itthon énekeltem tavaly év végén, nosztalgiáztam. Itthon voltam, dolgoztam, fontos volt végre Pesten fellépni. Nekem soha sem volt közöm ehhez a színházhoz, amelynél szebbet még nem láttam. November elején debütáltam a Rigolettóban. A Don Giovanni-premierben énekeltem, végül a Kormányzó helyett Masettót, majd a Bohéméletben léptem fel. Sparafucile és Colline olyan szerepek, amelyekben remekül éreztem magam, és meg tudtam mutatni, mit tudok. Jó dolog végre azt énekelni, amit valóban szeretek is.