Nem vagyunk egyedül – interjú Takács Dalma művészetterapeutával

Szinte egész életedben küzdöttél a szorongással. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy a tapasztalataiddal segíteni akarsz másoknak? Hogyan vezetetted az utad a SafeSpace-ig?

Azt hiszem, az volt a fő válaszvonal, amikor végre át tudtam keretezni a szorongással való kapcsolatomat. Nagyon sokáig átokként tekintettem erre a dologra, aztán sok év terápia, rengeteg beszélgetés és sorstársi kapcsolat rámutatott, hogy valójában egy csomót tanultam attól a kis csomagtól, amit a hátamon viszek. Nyilván a mai napig sok küzdelmet okoz, de megtapasztaltam, hogy milyen sokat jelent a sorstársiasság érzése, a felismerés, hogy nem vagyunk egyedül még a legirreálisabbnak tűnő szorongásokkal sem. És ez volt az, ami végül elvezetett a SafeSpace-hez: szerettem volna segíteni azoknak, akik hasonló utat járnak be, de még nincsenek meg a kapaszkodóik. Olyan segítő szeretnék lenni, amilyenre nekem is szükségem lett volna akkor, amikor még nem voltak meg ehhez a megfelelő forrásaim.

A művészetterápia pedig adta magát. Az alkotás szeretete gyerekkorom óta velem van, amióta az eszemet tudom, mindig csináltam valamit. Akkoriban nagy sláger volt a decoupage, az üvegfesték, az üvegmatrica, nekem ez mind egyszerre és azonnal kellett, minden délutánomat a „barkácssarokban” töltöttem. Aztán jött a tánc, az írás és a varrás, amik a mai napig segítenek kikapcsolni ebből a fejnehéz világból. Mivel időm nagy részében fejből dolgozom, nagyon jólesik egy monoton, de közben mégis kreatív tevékenységet végezni, aminek ráadásul kézzelfogható eredménye is van.

Az elhatározás egy dolog, de egy szorongó embernek azért sok minden nehezebben megy, pláne az, hogy kipakolja magát a világ elé. Sokáig győzködted magad, hogy belevágj?

Hogyne! Amikor megírtam az első posztom a SafeSpace-re, nagyjából 12 órán át tartó harcot vívtam magammal, hogy ne töröljem le az egészet. Nyíltan beszélni a szorongásokról és a pánikbetegségről olyan, mintha a bugyis fiókom tenném közszemlére. Ennek persze megvannak a maga szociokulturális okai – amíg a mentális egészség kérdése stigmatizált és tabusított, amíg sokan a mai napig úgy gondolják, hogy a pánikroham hiszti, terápiára meg csak az őrültek járnak, addig nehéz ezt az egészet felvállalni.

Viszont mindeközben volt és van bennem egyfajta küldetéstudat és talán lázadás is, ami épp ezt a narratívát szeretné megváltoztatni. Ha nagyon elbizonytalanodom, akkor arra gondolok, hogy ezt az egészet kicsit a gyerekkori énemért is teszem, aki sokszor ütközött falakba, és aki nagyon örült volna, ha tudja, hogy nincs egyedül.

Emellett törekszem rá, hogy a SafeSpace alapvetően ne rólam szóljon. Tudom, hogy fontos a személyes hangvétel, mert ahhoz tudnak kapcsolódni az emberek, de itt nem én vagyok a főszereplő, hanem egy terápiás módszer. Ahogy a foglalkozásokon és a csoportokon is csak egy halk mediátor vagyok, aki segít lavírozni a felmerülő érzelmek között.

Hogyan segített neked a művészetterápia?

Ahogy mondtam is, az alkotás mindig közel állt hozzám, de amióta tisztában vagyok annak terápiás hasznával, sokkal tudatosabban használom. Természetesen a mai napig megesik, hogy belepörgetem magam egy negatív spirálba vagy bepánikolok, de most már tudatosan magamra szólok, előveszem a papírjaimat, festékeimet, és szisztematikusan alkotásra kényszerítem magam. Tudom, ez drasztikusan hangzik, de ha van egy huszonéve beprogramozott, maladaptív megoldási mechanizmus a fejünkben, tényleges erőfeszítés kell ahhoz, hogy más megoldáshoz forduljunk. Nem sikerül mindig, de ha 7-ből 4-szer igen, az már jó. Aztán ha kész a kép, félrerakom pár órára vagy napra, majd újra előveszem. És ilyenkor – kvázi szűz szemmel – egy csomó olyan dolgot meglátok rajta, ami fontos üzenettel bír a számomra, „rólam üzen nekem”.

A foglalkozásaim, a csoportjaim pedig ugyanúgy hatnak rám is, mint a résztvevőkre. Bár én nem kapcsolódom be saját alkotással, én is megérzem a csoport megtartó erejét, a sorstársiasságot, én is felismerem a történetekben saját magam.

Jó pár workshopon és foglalkozáson vagy már túl a SafeSpace eddigi három éve alatt. Ha visszaemlékszel a legelsőre, milyen érzések vannak benned? Jelentős különbségek vannak az akkori Dalma (mint művészetterapeuta) és a mostani között?

Igen is meg nem is. Az biztos, hogy sokkal bizonytalanabb voltam, kevésbé ismertem a határaimat, és éppen ezért nehezebben tartottam a foglalkozás keretrendszerét is, mint most. Sokszor marcangoltam magam, és nyilván az is sokszor felmerült bennem, hogy lehetek-e hiteles úgy, hogy közben magam is sokat szorongok. Viszont a kezdetektől fogva az volt a legfontosabb, hogy aki eljön hozzám, az biztonságban érezze magát, megnyílhasson, és támogatást kapjon, úgyhogy a SafeSpace alapértékei nem változtak. Mindezt úgy, hogy szigorúan tartom a kompetenciahatáraimat – fontos hangsúlyozni, hogy én terapeuta vagyok, nem pszichológus, ha mélyebb problémával találkozom, a megfelelő szakemberhez tudom irányítani az illetőt.

Személyes szinten biztos, hogy sokat formált rajtam a csoportvezetés. Az érzés, hogy ki tudok állni emberek elé, hogy lehetek én az erő, ami megtartja őket, és hogy a visszajelzések alapján van létjogosultsága ennek az egésznek, durván csökkentette a saját szorongásaimat is. Közben meg folyamatosan látom a fejlődési lehetőségeket – továbbképzésekre megyek, kísérletezem új technikákkal, kollaborációkkal, és nagyon jó érzés, hogy mindezt nem feladatnak, hanem örömforrásnak élem meg.

Hogyan képzeljünk el egy általad tartott workshopot?

A foglalkozások 2 vagy 3 óra hosszúak, és általában 10–12 fő vesz részt rajtuk. Nyitókörrel kezdünk, ahol bemutatkozom, elmondom a keretrendszert, majd a résztvevők is elmondhatják, kik ők, és mi hozta ide őket. Itt már bevonok időnként egy-egy kisebb játékot, alkotós feladatot, de ezt a téma válogatja. Aztán jön a legvártabb rész, az alkotás. Mindig van egy „hívó gondolat”, ami tükrözi a workshop témáját, és ami mentén festeni, kollázsolni, gyurmázni, rajzolni, akár mozogni vagy zenélni kezdenek a résztvevők. És ezt követi a valódi, szó szerint értendő terápiás rész, amikor körbeülünk, és beszélgetünk az alkotói folyamatról, az elkészült képekről és az azokhoz kapcsolódó megélésekről. Fontos, hogy itt nem rajzelemzés történik – ugyanaz a kép öt különböző dolgot jelenthet öt embernek, szóval nincs jó vagy rossz válasz, csak különböző megélések és nézőpontok. Végül pedig lezárjuk a foglalkozást, és ha a tematika indokolja, relaxációt is szoktam tartani. Én az autogén tréning módszer szerelmese vagyok, ami személy szerint nekem is sokat segített, és nagyon hatékony technika mind a stresszlevezetésre, mind az énerők építésére.

Több társad is lett ezen az „úton”, tematikus workhopokat szerveztetek másokkal. Mesélnél róluk, ezekről a foglalkozásokról?

Örök dilemma, hogy a SafeSpace egyszemélyes projektként vagy csapatmunkaként működne-e jobban. Most úgy érzem, annyira személyes az egész, hogy egyelőre nem tudnám mással megosztani, viszont nagyon izgalmasnak tartom a kollaborációkat más művészetterapeutákkal, művészekkel, pszichológusokkal. Rendszeresen tartok közös foglalkozást például Horváth Enikővel, aki szintén művészetterapeuta, de dolgoztam már együtt Lőrincz Beca festőművész-terapeutával is, valamint Gyuricza Gergely festőművész-pszichológussal egy szexualitásról szóló projektben. Nemrég Ferenczi Szoni Ezerarcú endometriózis kampányába csatlakoztam be egy foglalkozással. Sokszor mondják, hogy a terapeuta valójában a saját személyiségéből dolgozik, és pont ezért nagyon izgalmas, amikor kettőnk dinamikája érvényesül a csoportban. Plusz utána szuper konstruktív visszajelzéseket lehet adni egymásnak.

Egyébként nagyon szeretném bővíteni ezt a dolgot, most éppen egy audiovizuális művésszel tárgyalok egy potenciális közös performansz-terápiáról, de ez még bőven az ötletelős fázisban jár.

Volt esetleg olyan fázis, amikor elbizonytalanodtál? Ha igen, mi lendített át mégis?

Az borzasztóan nehéz volt, amikor beütött az inflációs krízis. Mindig is gondot okozott számomra a művészetterápia monetarizálása, és akkor erre jött egy olyan válság, amikor nőtt az alapanyagok ára és a bérleti díjak, az emberek meg nem igazán tudtak pénzt szánni a részvételi díjra. Komoly kognitív disszonancia ez, mert egy ideális világban a terápia mindenki számára elérhető kellen hogy legyen, ezzel szemben még nagyobbra nyílt a társadalmi olló. És ha valahol a megélhetés a kérdés, akkor a terápia luxuscikknek számít.

Ebben az időszakban volt egy komoly visszaesés, több foglalkozásomat le kellett mondanom jelentkezők híján. Akkor nagyon elbizonytalanodtam, és kellett nagyjából egy hónap, hogy újradefiniáljam a kereteket. Aztán eldöntöttem, hogy nem adom fel, hogy mindig megtalálom majd a módot arra, hogy csináljam. Egyébként is, minden vállalkozás életében vannak hullámvölgyek és hullámhegyek, ezekre picit fel kell készülni. Végül az segített, hogy kompromisszumos megoldásokat kerestem – minimálisan emeltem a workshopok árán, viszont lehet váltani szociális jegyet, ha valaki nem tudná kifizetni a teljes összeget, de nagy szükségét érzi a terápiának.

Mi volt a leginkább szívet melengető tapasztalás neked a foglalkozások során?

A legegyszerűbb dolgok. Amikor egy terápiás folyamat során látom kibontakozni az embereket. Amikor a kezdetben introvertált, szkeptikus ember is feloldódik, és flow-ba kerül alkotás közben. Amikor három óra alatt egy csapat idegen úgy egymásra talál, hogy a foglalkozás után még beülnek sörözni egyet. Amikor valaki közli, hogy annyira szereti az alkotását, hogy tutira kirakja otthon a falra, hogy emlékeztesse magát a saját erejére. Amikor azt mondja valaki a csoport végén, hogy „de jó, hogy nem vagyok egyedül”, és mindenki bólogat. És talán még amit kiemelnék, hogy ebben a műfajban minden generáció megtalálhatja a számításait, volt már olyan, hogy 17 éves volt a legfiatalabb, és 72 éves a legidősebb egy workshopon, és végül ők rezonáltak egymásra a legjobban. Ezt mindig csoda látni.

Van esetleg egy olyan történet valamelyik alkalomról, amire gyakran emlékszel vissza valamiért?

Az a helyzet, hogy a workshopokon és a csoportokon titoktartási kötelezettség van, mert ez kell ahhoz, hogy a résztvevők komfortosan érezzék magukat, és tényleg bármilyen érzésüket be merjék tenni a csoporttérbe. Viszont szinte mindig velem marad a workshopokról egy-egy történet, és nagyon jó érzés, hogy vannak olyan visszatérő látogatók, akiknek nyomon tudom követni a fejlődését.

Mikből merítesz „ihletet” a foglalkozásokhoz?

Figyelem azt, hogy mi történik a körülöttem lévő világban, a barátaimban és bennem, mi az, ami sokakat foglalkoztat, amiről beszélgetni kell. Szerintem az a csodálatos a művészetterápiában, hogy szinte nincs olyan terület és téma, amihez ne passzolhatna. Az életünk minden aspektusának van mentális egészségügyi vonatkozása, legyen szó a munkánkról, a párkapcsolatunkról, az útkeresésről, az ország gazdasági helyzetéről, a háborúról – ezek mind kihatnak az érzelmi világunkra, éppen ezért mindegyikhez illeszthető művészetterápiás foglalkozás. Tartottam már workshopot a klímaszorongás, az endometriózis kapcsán, jártam önkénteseknél, akik az ukrán határról tértek vissza, de voltam kiállításon is, ahol a szexualitás és a művészet kapcsolatát vizsgáltuk. Ugyanígy a szorongással való küzdelem, az elengedés és újrakezdés, a harag és az indulat kezelése szinte minden halandó életében felmerül, és az ilyen témájú workshopok is mindig telt házzal futnak.

Az utóbbi időben pedig irodalmi tematikájú workshopokat is szervezek, mert azt látom, hogy például Szerb Antal, Szabó Magda, Fodor Ákos vagy Pilinszky sorai remek kapcsolódást mutatnak az olyan érzelmeinkhez, amiket magunktól még nem tudnánk kimondani.

Hogyan mesélnél a művészetterápiáról, ezekről a foglalkozásokról egy olyan embernek, aki még nem volt hasonlón, kacérkodik a gondolattal, de nem mer belevágni?

Szerintem az a legcsodálatosabb a művészetterápiában, hogy míg egy klasszikus terápiás módszerben, mondjuk pszichológusnál általában verbalitáson keresztül fejezzük ki magunkat, itt pont azok a lélektani tartalmak kapják a főszerepet, amikre nincsenek meg a szavaink. Az alkotás önmagában is felszabadító élmény, ha pedig terápiás keretet kap ez az egész, az sokat segíthet abban, hogy kapcsolatot teremtsük a tudatalatti és a tudatos énünk között. Sokan jönnek félve a foglalkozásokra, mondván, nincs jó kézügyességük, félnek mások előtt beszélni, és éppen ezért tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy a terápiás térben nincsenek jó és rossz megoldások, és nincs olyan sem, hogy kötelező. Ha valaki úgy szeretne eljönni, hogy végig csendben ül és nem szólal meg, az ugyanannyira rendben van, mint ha valaki bőbeszédűen mesél a képéről. Más ütemben éljük meg ezeket az érzéseket, és mindegyiknek helye van a terápiás térben.

Talán bátorításnak olyan dolgokat mondanék, amiket a résztvevőktől hallok vissza mindig. Hogy milyen jó érzés mondjuk húsz év után újra ujjal festeni, hogy milyen jó érzés egy új közegben mozogni, hogy milyen jó érzés idegeneknek, szűz füleknek mesélni nehézségekről, és sorstársra lelni köztük.

Nyitókép: Takács Dalma. Fotó: Komróczki Dia