Trill Zsolt: Szabadság nélkül nehezen boldogulok

Csodálattal gondol vissza a gyerekkorára, és máig abból a sokszínű közösségi létből építkezik a színpadon. A nemrég Kossuth-díjjal elismert Trill Zsolt a beregszászi alapítók közül lett először a debreceni Csokonai Színház, majd a Nemzeti Színház vezető színésze. 

Felszálltál a buszra, de soha nem értél oda életed első trombitaórájára. Mi lett volna, ha eljutsz a zeneiskolába?

Soha nem lettem volna zenész. Mindenféle zenét hallgatok, de csak azt tudom eldönteni: mi az, ami nekem tetszik, rám hatással van. Rögtön azon gondolkodom, hogy a színpadon működne-e. De hogy én egy hangszert sem tudok megszólaltatni, az tuti. Úgy tettem le a vizsgát a színművészeti főiskolán, hogy a Süss fel nap feléig jutottam el, amikor azt mondták, hogy nagyszerű, adnak nekem egy hármast, csak ezt okvetlenül fejezzem be.

Közben veled rendszeresen találkozni klasszikus zenei koncerteken, operában, tehát érdekel a műfaj.

Lenyűgöz. Valamilyen úton-módon a mi családunkban is kiütközött a zenei tehetség, a testvérem középső kislánya a Zeneakadémián tanul fuvolázni. A tehetséget a másik családból hozhatta. Bár apunak nagyon szép hangja volt, szeretett énekelni.

Édesapád szobafestő volt. Munka közben énekelt?

Igen, és otthon is. Vagy fütyült, vagy pedig dalolt. Apukám csodálatos ember volt, soha semmilyen negatívumot nem tapasztaltam vele kapcsolatban. Mindenkit nagyon tisztelt és szeretett. Nekem nem ment az éneklés, de még a tánccal is bajban voltam. Sárosoroszi – ahol felnőttem – egy nagyon kicsi, ezerfős közösség a beregszászi járásban, ahol színjátszó meg néptánccsoport is működött. Szerintem terápiás vagy közösségmegtartó jelleggel. A néptánccsoport bár igyekezett magyaros jegyeket felvenni, inkább Moiszejev világát idézte. Mindig vágytam arra, hogy ahogyan a focicsapatnak, ennek a közösségnek is a tagja lehessek, de még ide se sikerült bejutnom. Szerintem bosszúból ezért lettem színész.

Pedig én úgy emlékszem, hogy több előadásodban – például a Silviu Purcărete rendezte Scapin, a szemfényvesztőben is – koncentrált mozgásra volt szükség, és nagyon pontosan meg tudtad csinálni.

Mert a ritmust érzem, az nekem megy. A kijevi színművészeti főiskolán ráadásul a mozgás szerves részét képezte az oktatásnak. Vidnyánszky Attilával ezt ösztönösen is fontosnak tartottuk. A mozgás nem koreográfia, hanem az életünk szerves része. Ahogyan mi itt ülünk a konyhaasztalnál, az is kifejez számos dolgot, és ez hozzátartozik a színpadi és a hétköznapi létünkhöz egyaránt.

Mielőtt elkezdtük az interjút, az Úri muri tizenhat évvel ezelőtti, debreceni előadásáról beszéltünk, és te Szakhmáry Zoltán szövegét idézted, amelyben lényegében azt mondja, hogy kétféle út áll előttünk: a szüleink vagy mintaként állnak előttünk, vagy ellenükben akarjuk bebizonyítani, hogy véghez visszük, amit elhatároztunk. Nálad melyik működött?

Nálam a szüleim mintául szolgáltak, és nemcsak ők, hanem a közeg, amelyben felnőttem. Mára a világ nagyon megnyirbálta a család fogalmát is, de az 1970-es években a család nekünk még népes rokonságot jelentett, és a falu is erős közösséget alkotott. Minden egyes falu a környéken más és más hangulatot hordott, és gyerekként ezt pontosan éreztük. Bár Kárpátalján 150-200 ezer magyar élt, számunkra igazán ismerős csak a beregszászi járás volt az iskolának és a sportnak köszönhetően. De az érzés biztosan közös volt, hogy fenn kell maradnunk, és el kell fogadnunk ezt a minket körülvevő sokszínűséget: románok, cigányok, németek, ukránok éltek ott, és ha oroszok jöttek dolgozni a kolhozba, őket is mindig szeretettel és nyitottsággal fogadták. A mai fejemmel is azt gondolom, hogy az az út, amelyet apám meg anyám mutatott nekem. Nem is értem, apám hogyan szerethette ennyire a munkáját. Soha nem hallottam panaszkodni, hogy ehhez vagy ahhoz ne volna kedve, vagy elfáradt volna. Csodálattal gondolok vissza a gyerekkoromra, és a színházban is minden onnan jön.

Ebből építkezel?

A gyerekkori emlékekből, tapasztalatokból. Ezek őrületesen mély nyomot hagynak bennünk. Ha elkezdünk egy színházi próbafolyamatot, minden ötlet, gondolat onnan jön. Néha egészen élesen villannak be képek. Például, hogy a templomban vagyunk, fenn a karban mi, gyerekek. Szerintem rosszalkodtunk, beszélgettünk a mise alatt, és ahogyan kijött a harangozó, fogta a harangkötél megcsomózott végét, és egy kokit nyomott a fejemre. Ebben a figyelmeztetéstől a szeretetig annyi minden benne van.

Azt mondod: nem is érted, édesapád hogyan szerethette ennyire a munkáját. Neked néha nehezebb rávenned magad egy-egy előadásra?

Ilyen előfordul. A színházi élet nem a premierekből áll. Valójában nekem minden este újra premiert kell csinálnom, és ez néha komoly erőfeszítést igényel. Mint egy sportolónak az olimpián való megmérettetés. Sokszor hiába teszek bele mindent, úgysem sikerül, de ahhoz, hogy ez kiderüljön, mindig ezerrel kell nekimenni.

Te az a típus vagy, aki ezerrel is próbál, vagy ennél tudatosabban gazdálkodsz az erőddel?

Talán harminc évvel ezelőtt láttam egy riportot Szamival (Eperjes Károly színművész – a szerk.), aki azt mondta, hogy egy előadáson belül is be kell tudni osztani az erődet. Számomra akkor vált nyilvánvalóvá, hogy próbálni is csak így érdemes. Volt olyan, hogy a beregszásziakkal játszottuk a Godot-ra várva előadást egy kis faluban. Soha nem felejtem el, hogy éjfél után hazafelé kitettek a főúton, az én falum onnan még két kilométernyi sétára volt. Hazamentem, lefeküdtem, és másnap este keltem föl. Annyit kivett belőlem az előadás. Meg kell tanulni, hogyan lehet mindezt úgy csinálni, hogy másnap is fel tudj kelni, próbálni, játszani vagy akár focizni. De spórolni nem lehet, muszáj a próbán is rendesen megcsinálni, hogy igazán az enyém legyen a figura, zsigerből jöjjön minden mozzanat. Estéről estére pedig azért kell küzdeni, hogy ne ösztönösen a rutin felé menj, hanem mindig akkor, ott történjen meg veled minden. Csehov is úgy gondolta, hogy egy egész előadás ki tud csúcsosodni egyetlen gesztusban.

Nagyon sok rendezővel, köztük számos külföldi alkotóval dolgozol a Nemzeti Színházban. Neked milyen rendezői attitűd segít a legtöbbet?

Az biztosan előrevisz, ha egy rendező egyetlen mondatatban meg tudja fogalmazni a lényeget. Avtandil Varszimasvili grúz rendező A kaukázusi krétakörnél azt mondta, hogy ez az Azdak olyan, mintha Jézus egy kicsit becsiccsentett volna. Már a darabot olvasva is éreztem, hogy nem biztos, hogy ez a fickó elidegenít, mert bár bolond, végtelenül közvetlen. Ez az Azdak nem egy intellektuális fazon, hanem rögtön bele a közepébe. Amikor benne van, onnan kezdi felfejteni a szituációt, hogy mibe is keveredett. Ezzel a mondattal pedig a rendező rátapintott a figura lényegére.

Ez alatt a harminc év alatt alig akadt olyan rendező, aki nem adott szabadságot. Anélkül nehezen boldogulok. Adjon végtelenül erős kereteket, de közben a bizalmára is szükségem van. A Debrecenben töltött éveknek és a Nemzetinek is azért örültem, mert van lehetőség más kultúrából érkező alkotókkal közösen dolgozni. Amikor Magyarországra jöttünk, és itt jártunk a Színművészetire, azt mondták: Találd ki magad! Szerintem viszont ilyen nincs, találjuk ki közösen, mit akarunk felépíteni, és abban a színész mindig másmilyen. A jó érdekében bátornak kell lenni! Nem lehet megúszni az ütközéseket egy próbafolyamat során sem. Megőrjít, amikor azt mondják: Te úgy szocializálódtál… Időnként túl kell lépnünk ezeken a beidegződéseinken, nem lehet évtizedeken át mindig mindent ugyanúgy csinálni. Nem veszíthetjük el a nyitottságunkat.

Neked soha nem fordult meg a fejedben, hogy rendezz?

Nem. Annyi jó rendezővel dolgoztam, hogy nagyon magasra tették a mércét. Ha mégis rendeznék, akkor közösen hoznánk létre valamit olyan színészekkel, akik nemcsak a szerepükben gondolkodnak, hanem az egészt látják.

Miért nem tanítasz?

Lehet, hogy félek. Amikor régen talán adódott volna alkalom, akkor házat építettem, és nem volt erőm, figyelmem ilyesmire. Most meg egyre inkább azt érzem, hogy nem értem ezt a mai világot. Mesterséges gátakat építettünk magunk közé, és nem tudom, hogy ezeket le lehet-e bontani. Egy színész a tapasztalásaiból dolgozik, és ez sokszor fájdalmas. De ha azt mondanám a fiataloknak, hogy ezért meg kell szenvedni, és ezt nem lehet megúszni, akkor vajon hányan vélnék úgy, hogy ezzel átlépek egy határt? Én nem hiszek a ma divatos jelszavakban: egy színész nem karriert, hanem legfeljebb pályát épít, de még inkább egy szerepet, egy előadást, mindig újra és újra. Erre a kemény munkára vajon kíváncsiak lennének?!

Portréfotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu