Néma Júlia: A kiindulópont mindig egy nagyon konkrét, érzéki tapasztalat

Nem igazán lehet kategóriák közé szorítani a művészeted: egyszerre működsz képzőművészként, formatervezőként, miközben a kézművességhez is szorosan kötődsz. Hogy éled meg ezt az átjárást a különböző területek között?

Mindenki szabadságfoka attól függ, hogy mennyire szeret és mer szabadon gondolkodni. Ugyanakkor az is világos, hogy az emberek szeretnek bizonyos dobozokba rakni dolgokat – ettől van egyfajta biztonságérzetünk. A saját működésemben én ezt inkább túlságos kötöttségnek, behatároltságnak érzem. Nekem a művészet nem kategóriák mentén szerveződő rendszer, hanem gondolkodási szabadság, amit a minőség határoz meg. 

Itthon még mindig bizonyos hierarchiák mentén gondolkodunk, talán ezért is volt olyan felszabadító sok éve Japánban megtapasztalni ezek hiányát: ott egy teaszertartásban egy kerámiacsésze, az építészet vagy a kalligráfia nem egymás fölött vagy alatt helyezkedik el, hanem egy közös, finoman összehangolt rendszer részei.

Sokkal inkább érdekel az, hogy egy tárgyban, egy térben, egy folyamatban hogyan tud együttműködni a szellem, az anyag és a funkció, mint az, hogy melyik fejezetbe sorolható a művészettörténeti tankönyvben.

A munkáidnak van egy nagyon erős „földközeli” minősége, miközben valami transzcendens csend is körbelengi őket. Tudatosan keresed ezt az anyagi-szellemi egyensúlyt?

Inkább azt mondanám, hogy ez a saját lelki életem természetes lenyomata. Anyagból vagyunk, testünk van, ugyanakkor szellemi lények vagyunk – ezek nem válnak el élesen. Amikor egy tárgyat csinálok, nemcsak agyaggal vagy hamuval dolgozom, hanem azzal is, amit belül hordozok. A japán esztétika – és az, hogy ezt személyesen megtapasztaltam – ebben erősen formált. Ott értettem meg, hogy a csend, az üresség, az egyszerűség nem hiány, hanem tevékeny minőség. Az érdekel, hogyan tud egy tárgy egyszerre leföldelni és közben kinyitni egy másik dimenziót.

A munkáidra jellemző, hogy az anyag társalkotóként van jelen.

Az első nagy fatüzes kemencékkel való találkozásom revelatív élmény volt. Ott állsz egy óriási kemence mellett, amiben nyersen, máz nélkül egymásba rakatolva állnak az edények, és nem látod, mi történik odabent, csak sejtésed van róla.

Amikor kinyílik a kemence, az olyan, mintha megelevenedne egy térbeli fotogram. Ezt neveztem el később pyrogramnak, mert a fotogram fénylenyomatához hasonlóan itt a fa, a tűz és az idő ír nyomot. Ez a tapasztalat nagyon mélyen áthangolta azt, ahogy az anyagokhoz és a díszítéshez viszonyulok.

A doktori munkád ezekhez a folyamatokhoz kapcsolódott. Hogyan épült fel ez a kutatás?

A doktori egy gondolatkísérlet volt: hogyan lehet összehangolni a fotogramot és a fatüzes égetést. Éveken át azt fejtettem fel, hogy mi a közös egymástól látszólag távolinak tűnő művészi minőségekben, amelyek mégis elemi erővel hatnak. Ezekből különféle munkák születtek, az újraégetett gyári edényektől, a séfeknek készített első éttermi kollekciótól az áttetsző szobrokon át az installációig. Egy ikonikus magyar gyári étkészlet darabjait rakatoltam egy fatüzes kemencében, és hagytam, hogy a láng „átírja”, „feldíszítse” a hétköznapi, mindenki által ismert formát. A kiállításon a gyári fehér, érintetlen darabok és az átlényegült, fatüzes változatok keveredtek.

Egy másik irány egy pyrogramsorozat volt: téglametszetek, amelyekre a tűz mozgása rajzolt mintázatot, ezeket az objekteket önnön fotogramképeivel állítottam ki. Emellett ott voltak még a transzparenciatárgyak, ahol a porcelán fényáteresztő képességét kötöttem össze a láng fényével. A doktori egyszerre szólt esztétikáról, technológiáról és arról, hogy mennyit engedek át a folyamatnak, és mennyit tartok kézben.

Az egyszerűség és a tisztaság alapvető jellemzője a praxisodnak és a tárgyaidnak. Mi vonz ezekben?

A japán esztétika mellett a paraszti kultúra és a minimalizmus is fontos inspirációt jelent: ott is ezt a lényegre redukált, sallangmentes gondolkodást szeretem: hogy nem a dísz, a máz a fontos, hanem a jelenlét, a szerkezet, az anyagok valódi tulajdonságai.

Diplomamunkaként indult a Rudas fürdőben megvalósított fűtött ülőbútorrendszered. Hogyan született meg ez a projekt?

A diplomamunkámban egy olyan szerkezeti rendszert hoztam létre, amely be tud szövődni egy burkolatba. A mázatlan, téglavörös extrudált kerámiaelemek vázként tartanak, közben vizet vagy hőt is vezethetnek. Ez kapcsolódik régi fürdőink agyagcsöves vízvezetéséhez és egy egész fürdőkultúrához. A burkolat térbe fordul, és maga válik testközeli, meleg felületté. A nemzetközi közegbe ez a fajta léptékváltás, a térrel való gondolkodás nagyon jó belépőnek bizonyult: e projekttől kezdve komolyan vettek a globális színtéren, egészen korán ma is élő, erős művészi barátságok születtek.

Michelin-csillagos séfek számára is terveztél tányérokat.

Akkor igen progresszív, merész dolog volt egy séf részéről bevállalni azt, hogy egy fine dining étteremben ne fehér porcelánra tálaljon. E szokatlan vállalkozáshoz nagyfokú bizalom kellett – egymás felé és az alapanyagok felé is. A közös nevező a gondoskodás és az odafigyelés.

Egyszerre próbálunk minél kevesebb felesleget belevinni, és minél több lényegi réteget kibontani. Tizenöt év távlatából látszik, mekkora utat járt be ez a terület: a kezdeti idegenség után ma már sokkal természetesebb, hogy egy étel és az edény közös, gondosan komponált élmény.

Sokat beszélsz fenntarthatóságról, ami szintén következetesen jelen van a praxisodban.

Még az egyetemen, talán naivan, talán rebellisen, de ma is vállalhatóan azt kérdeztem: miért készítsünk még újabb tárgyakat? Ha az ember komolyan veszi ezt a kérdést, kiderül, mennyire sok a dísz, a felesleg, és milyen gyorsan a szemétben végezheti valami. Engem az érdekel, mi az, ami valóban működhet – anyagában, folyamatában, használatában –, és hogyan lehet a lehető legkevesebb beavatkozással a legtisztább minőséget létrehozni. Ez egyszerre ökonomikus és ökologikus gondolkodás, és nagyon gyorsan leleplezi az üres gesztusokat.

Az agyag, a hamu, a föld olyan anyagok, amelyek – ha tönkremennek – vissza tudnak lépni a körforgásba. A fatüzeléses égetés pedig olyan folyamat, amelyben sokkal több az élő, fizikai munka, végig benne kell legyél, ezért jobban átéled és megbecsülöd az eredményeket, cserébe nagyon személyes tárgyak jönnek létre.

A konstruktív, geometrikus gondolkodás és a szenzuális, organikus világ egyszerre van jelen a munkáidban. Hogyan fér meg benned Fajó János fegyelme és a fatüzes kemence kiszámíthatatlansága?

Fiatalon a konstruktív és konkrét művészet teljesen evidens választás volt: a tiszta formák, a rendszerek, a racionális szerkesztés vonzottak. Ez a fajta fegyelem ma is ott van a munkáimban, viszont már sokkal oldottabban. Fajóval volt, hogy vitatkoztunk, de mindig szeretettel. Nagyon sokat kaptam tőle. Megőriztem a gondolatot, hogy amikor egy felnagyított kompozíciómra panaszkodva megosztottam a kétségeimet, ránézett, és csak annyit mondott: „Ha nem érzi jónak, csinálja úgy, ahogy jónak érzi, ilyenkor el kell engedni a szerkesztést.” Ez felszabadító erővel bírt.

Rájöttem, hogy a rendszer nem öncél, hanem egy keret, amit bizonyos ponton át lehet adni az érzésnek, a játéknak, az anyag mozgásának. Ha már benne vagy egy világban, jól ismered a vizuális nyelvet, abban biztosan tudsz mozogni, és a sajátoddá tudod tenni, akkor egyszerűen csak érzed, hogy mi a jó.

A fatüzes kemencében egy precízen felépített konstrukció életre kel: meghajlik, torzul, hamu rakódik rá. Ma is fontos nekem, hogy a formák tiszták, a szerkezetek átgondoltak legyenek – de közben hagyom, hogy megszólaljon a véletlen.

Spanyolország, különösen Baszkföld is fontos állomás volt számodra. Mit tanultál ott, ami azóta is veled maradt?

Barcelonában éreztem először igazán, hogy a művészet szó szerint átitatja a mindennapi tereket, óriási élmény volt, egy igazi város. A szobrász tanszéken azonnal felvettem egy escultura publica kurzust, amelyen az volt a feladat, hogy találjunk egy helyet, ahová valamilyen szobrot elhelyezünk.

Küzdöttem a gyönyörű és ismeretlen katalán nyelvvel, hónapokig szinte csak a várost jártam, olyan zugokat fedeztem fel, ahová turista nem nagyon jut el. Végül az egyik escollera (hullámtörő gát) közelébe terveztem egy utat a tengerbe, ami a vízállástól függően járható. Megismertem Eduardo Chillida és Jorge Oteiza munkáit, ezekkel élőben itt, majd Baszkföldön találkozni egyszerre volt életre szóló fizikai és szellemi élmény.

Hogyan zajlik nálad az alkotási folyamat?

Mindig valamilyen kapcsolódásból születik: először át kell éljem az adott helyzetet, hogy felvillanjon az a bizonyos szikra. Így az első lépés az, hogy jelen vagyok, járok, nézek, figyelek. Aztán egyszer csak megérint valami, onnantól kezdve pedig azt a szálat követem tovább. Ez a kapcsolódás az, ami aztán visz magával – ebbe lépek be később az analitikus énemmel, amikor formát, arányokat, kompozíciót tervezek. De a kiindulópont mindig egy nagyon konkrét, érzéki tapasztalat, egy flow-szerű belehelyezkedés.

A legutóbbi sorozataidnál földekkel, iszappal, hamuval dolgozol. Mi izgat ezekben a képekben?

Nagyon izgalmas, amikor egy hely anyaga szó szerint beépül a műbe. Dunaföldvár környékén hetekig jártam a földeket, partfalakat, mezőket, gyűjtöttem az anyagokat – ezekből születtek a földképek, a fekete az erdőből, a finom zöldek a folyó hordalékából, a szürkés, betonszerű tónusok a kályhából gyűjtött fahamuból. Az Apollo-beli kiállításon látható vörösek devecseri vörösiszappal készültek.

A Folyékony föld-sorozatban pedig a föld különböző halmazállapotai kezdenek el egymásba átfolyni kerámiafelületeken. Most azon dolgozom, hogy ezek a kerámiák, a földképek és a papírmunkák közös kompozícióban találkozzanak.

Mindig tudtad, hogy művészettel akarsz foglalkozni?

Nem volt egy nagy, drámai pillanat, amikor kimondtam, hogy „én művész leszek”. Egyszerűen mindig a művészet érdekelt, amikor bölcsész voltam, akkor is. Ott lett világos, hogy nem szövegekkel, hanem anyaggal akarok dolgozni, és azzal, hogy hogyan lehet gondolatokat tárgyakba sűríteni. Később a gyári tervezés is sokat adott: ott tanultam meg figyelni arra, hol vannak az anyag határai, milyen kompromisszumokat követel az ipari logika, és mit lehet mégis „átmenteni” belőle egy autonóm, szabadabb gondolkodásba.

Miben vagy most, és merre tartasz?

A legfontosabb talán az, hogy igyekszem igazán ott lenni abban, amit éppen csinálok – ha közben máshol jársz fejben, az rögtön látszik a munkán. Konkrétan most a földképek és a Folyékony föld-sorozat továbbszövésén dolgozom. Az év végén (2026) lesz egy közös kiállításunk a Tihanyi Bencés Apátságban Czigány Ákossal, és közben régóta motoszkál bennem a könyvem újrakiadása, bővítése. Az első kiadás három év alatt elfogyott, azóta állandóan sokan keresik, viszont rengeteg új tapasztalatot gyűjtöttem. De ismerem magam: mindig van még valami, amit előtte még meg akarok csinálni. Talán épp ez tart mozgásban.

Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu