Ki mondta, hogy mindig növekedni kell?

A nemnövekedés (angolul degrowth – a szerk.) fogalma az utóbbi évtizedben egyre több figyelmet kapott a globális klímaválság és a fenntarthatóság kontextusában. Lényege, hogy a modern gazdasági modellek alapját képező folyamatos növekedés nemcsak fenntarthatatlan, hanem egyenesen káros is lehet egy olyan bolygón, amelynek erőforrásai végesek. A nemnövekedés hívei szerint ezért nem elegendő a növekedés tempójának mérséklése – egyes gazdasági folyamatokat tudatosan vissza kell építeni.

Az egyik első gondolkodó, aki nevén nevezte a problémát, az osztrák–francia filozófus, André Gorz volt 1972-ben, ugyanabban az évben, amikor megjelent a Római Klub megbízásából készült A növekedés határai című nagy hatású jelentés, amely először figyelmeztetett a növekedés korlátaira. A nemnövekedés eszméje azonban csak a 2000-es évektől vált igazán élő, vitatott és dinamikusan fejlődő mozgalommá, különösen Nyugat-Európában.

Ehhez pedig elengedhetetlen az anyag- és energiaátáramlás mérséklése, vagyis kevesebb termelés, fogyasztás, szállítás és hulladék. Ez az elképzelés nem pusztán környezetvédelmi javaslat, hanem mély társadalmi átalakulást feltételez: a gazdaság újragondolását, az elosztási rendszerek reformját, valamint az életminőség újradefiniálását.

A nemnövekedés gyakorlati javaslatai között szerepel a helyi termelés és ellátás előnyben részesítése, a fogyasztás tudatos visszafogása, a közösségi élet erősítése, az infrastruktúra újrahasznosítása és a munkaidő radikális csökkentése. Ezek célja nem az, hogy a társadalmat visszavezessük a barlanglakáshoz, hanem hogy fenntartható, méltányos és ökológiailag igazságos berendezkedést hozzunk létre.

Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus a Fenntartható gazdaság vagy társadalmi összeomlás című művében (amelyről mi is írtunk – a szerk.) szintén arról ír, hogy a gazdasági növekedés mítosza fizikai képtelenség: a természetes rendszerekben sincs végtelen növekedés, hanem minden fejlődés szigmoid pályát ír le, a kezdeti gyorsulás után lelassulás és stabilizáció következik. A kapitalizmus viszont éppen arra épül, hogy soha ne legyen elég: a profit újrabefektetése és a fogyasztás állandó ösztönzése végtelen növekedést feltételez, holott ez bolygónk határaival összeegyeztethetetlen. Pogátsa szerint ezért paradigmaváltásra van szükség, méghozzá mielőbb, és ez csak a nemnövekedés logikája mentén képzelhető el.

Kritikája a GDP-fetisizmusra is kiterjed. A bruttó hazai termék (GDP) Simon Kuznets találmánya, aki már az 1930-as években hangsúlyozta: ez nem a jólét vagy az életminőség mérőszáma. Mégis ez vált a politikai és gazdasági sikeresség szimbólumává. Pogátsa rámutat, hogy míg a jóléti állam korszakában a növekedés valóban emelte a többség életszínvonalát, a neoliberalizmus évtizedeiben ez az összefüggés megszűnt: ma már szinte kizárólag a leggazdagabb rétegek profitálnak a növekedésből.

Jason Hickel antropológus, A kevesebb több című könyv szerzője is amellett érvel, hogy a gazdasági sikert nem lehet a GDP mutatójával mérni.

Szerinte a társadalmi haladás szempontjából nem az aggregált termelés számít, hanem az, hogy pontosan milyen javakat és szolgáltatásokat állítunk elő: különösen azokat, amelyek javítják az emberek életminőségét és támogatják az ökológiai célokat. Ugyanakkor szükség van a magas kibocsátású szektorok és országok növekedésének csökkentésére is.

Hasonló irányban gondolkodik Köves Alexandra, a Budapesti Corvinus Egyetem docense is, aki szerint eleve azt a kérdést kellene feltennünk: miért kell mindig növekedni? A természetben minden fejlődésnek van határa, mi mégis a végtelen expanzióban hiszünk. Gazdasági rendszerünk egy zárt logikába zárta magát: ha nem termelünk, nincs munka, ha nincs munka, nincs bér, ha nincs bér, nincs fogyasztás, csakhogy a fogyasztás szennyezéssel jár, amely elvezet az ökológiai összeomláshoz. Ráadásul mindenkit arra ösztönzünk, hogy még a legkevésbé „termelékeny” szektorokban – például oktatásban vagy egészségügyben – is a növekedést hajszolja, holott ezek értelme nem a mennyiségi bővülés.

Köves szerint a munkát is újra kell gondolnunk: nemcsak kevesebbet kellene dolgoznunk, hanem másként. Nem gépesítéssel kell „felszabadítani” időt, hanem azzal, hogy a munkaidő csökkentésével több idő jusson emberi kapcsolatokra, közösségekre, mentális jólétre. Ugyanez érvényes a pénzügyi rendszerre is: lehetne adósságokat elengedni, progresszív vagyonadókat bevezetni, és belátni, hogy a piac majd megoldja dogmája nem működik egy túlfűtött bolygón.

Amellett érvel, hogy a jövőt nem felülről kell elrendelni, hanem alulról kell elindítani. A hálózatos gondolkodás szerint minden közösség, település, egyén lehet változáscsomópont. Ha ezek közül elég sok kezd el másként működni, az rendszerszintű változásokat indíthat el. De ehhez nem elég a félelmekről beszélni – pozitív jövőképek kellenek. Nem utópiák, hanem reális, cselekvésre ösztönző alternatívák.

A nemnövekedés egyébként nem új keletű gondolat, sőt, nem áll távol a magyar társadalomtudományi hagyománytól sem. Polányi Károly A nagy átalakulás című könyvében már 1944-ben kifejtette, hogy a gazdaságot nem szabad az emberi társadalmon kívülálló erőként kezelni.

Ugyanakkor a nemnövekedés eszméje számos kritikát is kap. Egyes közgazdászok szerint a gazdasági növekedés rengeteget tett az emberi jólét érdekében: vakcinák, oktatás, orvosi technológiák, a szegénység csökkenése, ezek pedig mind-mind a növekvő erőforrások eredményei. Ezenkívül vannak országok, amelyek képesek voltak GDP-növekedés mellett csökkenteni a kibocsátásukat a megújuló energiák és hatékonyságnövelés révén. Más ellenérvek a nemnövekedés univerzális érvényesíthetőségét vonják kétségbe: etikus-e elvárni a fejlődő országoktól, hogy mondjanak le a növekedés lehetőségéről, amikor a fejlett világ már bőven kivette a részét? Ki dönti el, hogy mely termékek és szolgáltatások szükségtelenek? Mely fejlesztések engedhetők meg, és melyek nem?